Végeztem a képválogatással. Átnéztem 6500 db képet, kidobtam 4200-at - szelektíven válogatva igazán küzdelmes munka volt. Ez volt az egyszerűbb, mókásabb része, most jön a neheze, a digitalizálás és rendszerezés. Rengeteg érzés kavarog bennem. 

Jó volt látni, hogy nagypapám mennyi mindent megélt. Csodás helyekre jutott el, és itt nemcsak Mexikóra vagy New Yorkra gondolok, hanem erre a meseszép felvidéki tájra is.  Sok minden rossz, unalmas, érthetetlen a karanténban, de az biztos, hogy van pár dolog, ami miatt megérte a bezártság. Például soha ennyire közel nem kerültem volna a nagypapámhoz.

Átválogatva a képeit jobban értem őt és a gondolkodását, hiszen a fotóin keresztül a nézőpontját és világlátását ismerhettem meg.

Meg anyámat és magamat is: van olyan kép, amelyen anyukám kicsi, de olyan is van, amelyiken én. 

Nagypapám 2015-ben halt meg. A diafilmjei válogatását nemcsak az idő hiánya, hanem az érzelmi oldala miatt is halogattam. Voltak jó és rossz pillanatok ebben a nyolchetes válogatásban. Voltak mélypontok, amikor azt éreztem, hogy az egészet a pokolba kívánom, mert lassan haladok. Közben néha felnevettem, hogy nagyapám mit is gondolna erről a válogatásról.

Sokszor éreztem lelkiismeret-furdalást, hogy rengeteg képet kidobok, de miért és milyen jogon?

Mennyi időt, energiát és pénzt öltek bele. Tudom, hogy ez mekkora munka volt nagyapámnak, aki nagyon aprólékosan csinált bármit, a diák bekeretezése legalább 200 munkaóra volt sorszámozással, katalogizálással, a rendszer kialakításával. 

Jöttem és könyörtelenül válogattam, gyakorlatilag saját ízlésemre faragtam egy hagyatékot. Ha majd a gyerekem megnézné a dédapja képeit, akkor már nem kaphat olyan átfogó képi világot, mint én, ő már az én ízlésemen átszűrt válogatást ismerheti majd meg. Ha a családból mindenki ugyanígy kiválogatta volna a kedvenc képeit, akkor valószínűleg kicsi lenne a közös halmaz azokból a képekből, amelyek mindenki számára fontosak. Egy képet mindenki megmentett volna: anyukám egy borzalmas állapotban lévő kosárpalánk előtt mosolyog az akkori kosárlabdás felszerelésben. Akkor még hárompontos sem volt. 

A családból erre nem véletlenül csak én vállalkoztam. 

Izgalmas volt ennyit kalandozni a múltban, nézni az embereket, tájakat, világokat, piacokat, de összességében egy óriási világot örököltem 2015-ben.

Mindvégig igyekeztem a legnagyobb tisztelettel bánni az anyaggal, és az anyag egyrészt a diafilmeket jelenti, másrészt meg nagyszüleim, anyám, a testvérem vagy a saját történetemet, amelyeket a fotók újra elbeszéltek. 

Köszi, Papa!

Fotó: Tiszavölgyi László