„Nem azért maradsz otthon, mert kell, hanem mert nem akarsz máshol lenni. Ez az, amit a szülőség tanít meg: hogy a legfontosabb dolgok a legcsendesebbek” – mondta Simon Márton költő az Ezt senki nem mondta! című, 2024 tavaszán indult podcastben, amit Ott Anna és a Könyves Magazin indított útnak. Az adásban Simon Márton és Tóth Réka Ágnes mesélt az alkotás és szülőség kapcsolatáról, a "mamakontent"-ről, a várakozásról és megérkezésről - az adás érdekssége, hogy két részletben vették fel, a gyerek születése előtt és után.
Simon Márton számára az apává válás nem hirtelen felismerés, hanem lassan épülő folyamat volt. „Nem volt egyetlen pillanat, amikor azt mondtam volna: mostantól apa vagyok” – meséli. – „Inkább apró jelenetekből állt össze: amikor először rám nézett, amikor először kimondta, hogy apa. Ezekből rakódik össze az emberben valami új.”
Tóth Réka Ágnes dramaturg és író azt mondta:
A szülővé válás tényleg normatív krízis: megváltozik a tested, a napirended, a kapcsolatod, és közben ott van valaki, aki teljesen tőled függ”.
Közös versük az Ezt senki nem mondta! bookazine-ban jelent meg, melyben a Könyves Magazin és Ott Anna a szülővé válás különböző nézőpontjait járja körül 150 oldalon keresztül – számos beszélgetéssel, könyvajánlóval, személyes történettel. Rendeld meg itt a kiadványt!
Simon Márton és Tóth Réka Ágnes: Egy vers a lányunknak
i.
Mondjuk nem túl jó vers szerintem,
előre mondom,
szóval ezt nem rakják majd oda
A vén cigány
meg a Hetedik ecloga mellé,
ne haragudj,
bár engem már elkezdett kicsit
az egész nem érdekelni,
de mindegy,
viszont azt
mindenképp el akarom mesélni,
hogy egyik nap
reggeli közben
mi volt,
most nemrég.
Nem is tudom,
amikor ugye
te tizenhét hónapos
és kábé tíznapos voltál,
már megismerted a könyvekben
az elefántot és a pillangót
és a bogarat
és a koalát és a békát
és a jegesmedvét,
szóval nem volt olyan égtáj,
ha valahol ledobnak ejtőernyővel,
ahol ne találhattál volna egy állatot,
aminek azután el tudod ismételni a nevét
harmincnyolcszor,
ha úgy hozza a szükség.
Én meg nem tudom,
hány éves lehettem,
valahány,
de jó tempóban haladtam afelé,
hogy ha a halálom pillanatában
lepörög az életem,
akkor azt lássam végtelenbe úszón,
hosszan,
hogy a vécén ülve nyomkodom
a telefonom,
vagyis híreket olvasok,
és közben azt latolgatom,
lesz-e háború,
vagy hogy a többséget
miért nem érdekli jobban
a bolygónk sorsa, az igazság,
a tisztesség, a szabadság
meg a nagy őszi LEGO-leárazások.
De mindez nem jutott eszembe,
mert ott és akkor semmi nem
jutott eszembe,
talán épp ettől volt jó,
mert ott volt egy pillanat,
amiről hirtelen tudtam,
hogy el fogjuk felejteni,
mert ez így működik,
mert valójában a szerda reggelekért érdemes élni,
amiket azután kivétel nélkül
elfelejtünk,
te is, én is, igaz, másért.
És egy pillanatra
arrébb mentek a felhők,
a nap fénye söpört át az utcán,
nyomában egy kevéske széllel,
varjú ült a szembe háztetőn,
csőrében csigaházzal.
és nem tudtam volna mit mondani,
és ha tudtam volna, se érted,
hacsak nem
az elefántok és a pillangók
bevonásával mondom.
de mindegy.
Szóval hogy ketten ültünk,
te humuszos kiflit ettél,
én meg rántottát,
és néztünk ki az ablakon csöndben,
és nem történt semmi,
csak szép volt az idő.
ii.
Én is írtam több verset neked,
de egy se tetszett.
És jellemző, hogy ebből meg kimaradtam,
mert a szobában alszom még egy kicsit
az éjszaka után,
amikor
te a cica szót gyakoroltad.
Cica, cica, cica,
hallgattam szoptatás és ringatás közben,
pedig a macska a nappaliban alszik,
nem is hallja,
apa mellettünk alszik,
de csak a sírásra kel fel.
Cica, cica, cica,
mennyi álmatlan óra kell,
hogy megtanuljuk ezt a szót,
de utána úgyis elfelejtjük ezt is.
Ahogy az őrlők kibújását,
a járás elindulását,
a kúszást, a forgást,
a mászást, a felállást,
az első lépéseket.
Mindet elfelejtjük,
természetes lesz,
hogy tudsz ülni, mászni, járni,
kimondani, hogy cica,
tapsolni, mutogatni,
felismerni magad a tükörben.
Én alig ismerem fel magam egy ideje
és nem csak a kialvatlanságtól.
Mennyi mérföldkövet hagyok el én is,
nem csak te fejlődsz,
én is változom napról napra,
hétről hétre.
Egyikőnket se kérdezett meg senki erről,
csak haladunk egymás mellett.
Te jársz,
én túlcsordulok.
Te futsz,
én aggódok.
Szőlőt eszel,
kiveszem a magot,
meleg a leves,
megfújom.
Szavakat tanulsz,
én azokat keresem,
amikkel elmondhatnám:
mennyivel jobb most az életem,
pedig soha ilyen reménytelen
nem volt még se a bioritmusom,
se a világ.
Nyitókép: Valuska Gábor
