10 évvel ezelőtt, 2016. július 14-én halt meg Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom és a posztmodern meghatározó alkotója, aki nemcsak az irodalom, hanem az egész magyar kultúra szempontjából meghatározó jelenség volt. Az évforduló alkalmából teljes egészében közöljük az 5 évvel korábban megjelent Esterházy-különszám egyes írásait, amely a szerző életművébe, családi múltjába, irodalmi és baráti kapcsolataiba, szakmai jelentőségébe és hagyatékába enged betekintést.
Most Madácsi-Laube Katalin a Berlini Művészeti Akadémia tudományos munkatársának beszámolóját olvashatjuk, amelyben egy rövid betekintést enged az író berlini hagyatékába. Így például Esterházy korai prózakezdeményezéseit is megismerhetjük, hála három darab, kicsi fekete füzetnek, ami éppen Madácsi-Laube kezébe került.
Madácsi-Laube Katalin: 1 archívum, 1 élet – Pillanatfelvételek az Esterházy Péter-archívumról
Halványszürke dobozok sorakoznak szép rendben egymás mellett, alatt és fölött, egy teljes falat alkotnak a stabil, könnyen gördülő polcokon. Ezt a látványt örökítette volna meg az a soha el nem készült fotó, amely itt, Berlin szívében az Esterházy Péter archívumával való első találkozást lett volna hivatott megörökíteni. A város és az olykor még hallható, összetéveszthetetlen berlini dialektus (Berliner Schnauze) nem volt idegen az író számára. Gyakran és szívesen tartózkodott Berlinben, néha hónapokat is itt töltött és dolgozott. Az író neve, éppúgy, mint néhány budapesti kortársáé, a ’90-es évektől mélyen beíródott Európa, Berlin és az itteni Művészeti Akadémia történetébe.
A halványszürke dobozok hosszú sora előtt állok, és elképzelem az írót, ahogy a dolgozószobájában zsebre tett kézzel néz a fényképező lencséjébe, körülötte derékmagasságban tornyosulnak a kéziratok, a jegyzetek, a fellapozott könyvek, amelyek között csak szűk ösvényen lehet közlekedni. A mostani gondos rend és a valamikori kreatív káosz (vagy éppen bonyolult rend) közötti távolságot jó néhány kilométernyi megtett út választja el, és a család több hónapos fáradhatatlan munkája hidalta át.
Bénító gondolatok: amiről ez az idejekorán hagyatékká vált anyag a halványszürke dobozok mélyén bizonyosságot tesz, az se több, se kevesebb, mint egy különleges élet.
Hogyan szabad, hogyan kell, hogyan lehet hozzá közeledni? A professzionális rutin mentőövébe kapaszkodva végre nekilendülök a munkának. Dobozt doboz után nyitok, létrára föl, hogy a dobozfal minden szegletét elérjem, majd létráról le – a légkondicionáló érzékelhetően eredményes munkájával dacolva immár sállal és még egy kardigánnal felvértezve –, újabb és újabb dobozokkal megpakolva, azokban újabb füzetekkel és iratokkal: egy fél évszázados művészi pálya ránk hagyott relikviáival.
Az író kedvelt munkaeszköze, ez menet közben kétségtelenné válik: a nagyalakú FÜZET, mindenekelőtt a SPIRÁLFÜZET. (Meg persze a toll: golyóstoll a vázlatokhoz és az 1. leíráshoz, aztán töltőtoll a tisztázott változathoz, a 2. vagy, ha ennyivel nem sikerül megúszni, a 3. leíráshoz). Vonalas, elvétve kockás spirálfüzet. A borítójuk pöttyös, babos, kavicsos, márványmintás és mindenféle megnevezhetetlen mintájú. Az újabbak mintája leginkább hullámos, kék alapon kék hullámok (Donauwelle!) vagy körkörös, amelyen a körök számtalan helyen metszik egymást. Vitathatatlanul a kék szín uralkodik, bár előfordul rikító piros is (hol másutt, mint a Termelési-regény leiratánál!).
Mégis három darab vékony, fekete (nem spirál) füzet kelti fel a kíváncsiságomat.
(Tudván tudva a mélyfúrásokkal járó veszélyekről, hogy egyetlen kézirattal egy egész munkanap is egyetlen múló pillanatként eliszkolhat, kicsit tétovázva, de egyenként kézbe veszem őket). Ezek már külsejük alapján is kilógnak a(z ÁPISZ-os) sorból. Valóban, a gazdájuk valamikor 2 (cseh) korona 10 hellerért vásárolta darabját. A család útbaigazításának köszönhetően (a szürke dobozok mindegyike ugyanis műcímmel és évszámmal van ellátva) rögtön kiderül: a szárnyait bontogató író legkorábbi írásait, korai prózaműveit tartom kezemben. Végre felütöm: bal oldalon két verssel, Utálat és Arisztokraták (nem is rossz!), jobb oldalról 8 pontba szedett vázlattervvel indul a füzet, melynek első pontja a Tanmese a szőke lányokról és a △ szerkezetéről.
Hamarosan kiderül, az írás vágya és ösztöne a katonai szolgálat hónapjai alatt válik halaszthatatlan és rendszeres gyakorlattá: Mint az szorgos irodalomtörténeti kutatások után kideríthető – bogozom a számomra még ismeretlen kézírást –: katona vagyok.
Ennek különösebb jelentősége ugyan nincs, hacsak az nem, hogy ½ 10-re befagy a világ […]. Nagyszerű érzés a 11 hónapi katonai szolgálatnak ezt az állambiztonságilag bizonyára nem belekalkulált, úgymond melléktermékét kézben tartani. Hullámzó, elegáns betűsorok sorakoznak a szemem előtt, itt-ott alig olvasható folyammá nyúlva, mintha a szerzőjük mégsem lenne annyira biztos benne, hogy azokat valaha bárki is ki fogja betűzni (szorgos irodalomtörténeti kutatás ide vagy oda). Helyenként rajzok egészítik ki a kompozíciót, a homo aestheticus kétségtelenül többféle nyomot hagyott már ezeken a lapokon is. A füzet utolsó lapjaihoz érve egy önarcképre (?) leszek figyelmes, és egy, ahogy a fiatal író nevezi, művészi ökonómiával megszerkesztett címlapra: Esty Péter. Aztán újabb nekifutások: Esthy, Esti, Est y Péter. Aztán mégiscsak marad (legalábbis egyelőre) az Esty.
Esty Péternek hívnak, 1950 ápr. 14-én születtem, Budapesten. Az Eötvös L. Tud. Egyetem TTK. Matematikus szakának másodéves hallgatója vagyok.
1968-ban érettségiztem kitűnőre, utána 1 évig, pontosabban (nem fölösleges preciszség) 11 hónapig katona voltam, ahol a szakaszvezetői rangig küzdöttem föl (önerőből) magam. 1969 aug. 2-án civilizálódtam. […] De ezt a 2010-es Estit ilyen impozánsan megelőlegező curriculum vitaet már egy valamivel későbbi füzetben, egy spirálfüzetben olvasom, amelynek besárgult oldalai a fekete füzetekkel együtt az első öt-hat év prózagyakorlatait és egyre csiszoltabb darabjait őrzik. Ezekből mazsolázott az 1974-ben az Alföld folyóiratban, majd 1976-ban önálló kötettel debütáló író a Fancsikó és Pinta, valamint a Pápai vizeken ne kalózkodj! (1977) köteteihez.
A fekete füzetek után újabbak következnek, csoportba rendezve számtalan, az évek során patinás külsőt öltött gyűjtővel (a teljesség kedvéért: Iratgyűjtő MSZ 2561), bennük megannyi papirossal, az író markáns nyomaival, legyen az kézírás, rajz, ábra vagy éppen egy (remélhetőleg jó ízzel elfogyasztott) eszpresszó által hagyott folttal. A kisebb és nagyobb prózaművek spirálfüzetekben megörökített kéziratai az író időközben mindennapossá vált munkamódszeréről tanúskodnak: jobb oldalon a tényleges szöveggel, bal oldalon az észrevételekkel, beszúrásokkal és korrektúrákkal.
Az utolsó leírás helyenként egy Gizellához szóló instrukcióval indít, akinek a keze alatt megannyi Nádas- és Esterházy-kéziratból született gépiratos változat.
Még mindig a korai írásokban lapozgatok. Nevek, műcímek, kijegyzetelt idézetek sorára bukkanok. Keller: Zöld Henrik, Márai: Napló, Pascal: Pensées. Pásztázó tekintetem megakad a következő Pascal-sorokon: 13. amikor valamely művet írunk, legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük, majd: 112. Megalázkodás és eszünk használata, ebben áll az igazi kereszténység. A következő oldalon Rilkével, majd Thomas Bernharddal folytatódik a sor. Már ez a néhány oldal is sejteti, milyen utazás és felfedezés vár a füzetek jövőbeli lapozgatóira.
Kéziratok, jegyzetek és számtalan megőrzött papiros témák szerint elkülönített csoportja szakaszolja és teszi dobozról dobozra áttekinthetővé 50 év töretlen munkáját. A dobozokkal teli asztalon elém táruló látvány az író egyik mondatát idézi fel bennem (amit ő hajdan egy másik író kapcsán fogalmazott meg), mely szerint: Minden írónak van egy könyve, amelyet meg kell írnia (nem okvetlenül a legjobb, a legnagyobb, a legfontosabb, hanem a legövébb).
Vajon Esterházy Péter melyik művét tekintette a legövébbjének?
Mindeközben újabb dobozok nyílnak. Hogy munka és passzió egyáltalán nem zárja ki egymást, sőt legtöbbször elválaszthatatlanul összetartozik, árulkodik a Hahn-Hahn grófnő pillantása munkaanyagában megbújó prospektus a dunai hajóutakról (Donau-Kreuzfahrten 1990), többfogásos napi menüvel (Menü des Tages): galambleves, jérce és libamáj meleg almasalátával – hangzik magyarra fordítva a kulináris előétel-ajánlat, részemről folytatás nélkül, mert itt jobbnak látom az olvasást korgó gyomorral félbeszakítani.
Az egy teljes évtized munkájából megszületett Harmonia cælestis iratanyaga jelenleg 10 dobozban kapott helyet, némi matematikai formaesztétikát így utólag sem mellőzve. Ezek között is, mint más egyéb anyagban, többoldalas listák lapulnak: szólisták, műcímlisták, kijegyzetelt idézetek. A berlini Wissenschaftskollegban eltöltött munkaéve során (1996–1997) az író szemmel láthatólag minden irodalmat felkutatott, amit csak a könyvtári katalógusban az apa (Vater) kulcsszó alatt megtalált. Az egyik HC-s dobozban nagyalakú borítékok sorakoznak fénymásolt irodalommal. Ezekből csak néhány cím ízelítőleg, rövid betekintésként Esterházy Péter írói műhelyébe – Reiner Bertalan: Magyar kultur-képek 1891-ből, Főrendiházi napló 1898, Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriuma, Nizami: Leila und Madschnun, Die Krankheitsentwicklung beim süchtigen Alkoholiker és Henry Miller: Plexus.
A világirodalom áttekinthetetlen gazdagsága, a történelem kibogozhatatlan szálai és oly gyakran nyomasztó súlya eleven részei Esterházy Péter írói archívumának.
Ám ezek mindig a szellemes és humoros Esterházy Péter adaptációjában és tolmácsolásában kerülnek itt elénk. A szerző játékosságát vagy éppen szerepeinek halálos komolyságát mi sem bizonyítja hitelesebben, mint a hagyaték egyik, egyáltalán nem feltűnő darabja a Tizenhét hattyúk anyagai között: egy fölbélyegzett és postázott boríték megannyi levéllel, melynek feladója nem más, mint Csokonai Lili, címzettje pedig Esterházy Péter. A gépiratos levélköteg Csokonai Lili (immár közismert) kálváriáját meséli el barokkos nyelvezettel, az Egészségügyi Minisztérium egyik formanyomtatványának hátoldalára feljegyezve.
160 spirál- és 40 egyéb füzet, valamint közel 100 darab iratgyűjtő áttekintése után (köztük a matematikus EP Integrált termelésirányítási program [Intertip] R-12-es számítógépre címmel 1976-ban írt rendszerterve) az eddig még fel nem tárult dobozok is sorra kerülnek: több mint 5000 levél (eredeti borítékjában) és képeslap vár feldolgozásra. A ’60-as évektől gondosan gyűjtött levelezésben számtalan jól ismert (barátok, kollégák, szerkesztők, kiadók) és kevésbé ismerősen csengő névre bukkanok.
Pillanatfelvételek a még felfedezésre váró Esterházy Péter-archívumról.
A szerző örökségét a Berlini Művészeti Akadémia Archívuma gondosan megőrzi, hogy az mindannyiunk számára most is és a jövőben is mindig rendelkezésre álljon. Az archívumok ugyanis azt vállalják, hogy az idők végezetéig megőrzik kincseiket. Esterházy Pétertől (és Kosztolányitól) viszont tudjuk: A világ vége pedig a világ kezdete.
(A szöveg eredetileg Az Esterházy-szám című kiadványunkban jelent meg 2021-ben.)
Fotó: Szebeni András
