Esterházy honvéd
1968 szeptemberében vonultunk be úgynevezett előfelvételis sorkatonai szolgálatra. Akkoriban az egyetem előtt 11 hónapot katonáskodással kellett eltölteni a fiúknak. Rögtön az első napokban a politikai tiszt (akkor még volt ilyen a hadseregben, igaz, papok viszont nem voltak) azt mondta, ma mindenki jobban él, mint a háború előtt. Egy srác halkan, nagyon udvariasan így szólt:
– Alezredes elvtárs, jelentem, ez így nem teljesen igaz – addigra már megtanultuk, hogy a seregben nemcsak úgy mondani kell valamit, hanem jelenteni, és azt is, hogy itt mindenki elvtárs.
– Bebizonyítom én a maga esetében is – válaszolta a politikai tiszt. – Mi az édesapja foglalkozása?
– Tolmács, fordító.
– És mi volt azelőtt?
– Földbirtokos.
– Mennyi földje volt?
– Ötszázötvenezer hold.
– Hogy hívják magát?
– Jelentem, Esterházy Péter.
Később egyszer nem egészen a kívánt precizitással vetette be az ágyát. Egy őrmester felháborodottan dúlta szét az ágyat, ezekkel a szavakkal: „Esterházy honvéd, maga mekkora egy paraszt!”
Furcsa volt olvasni, milyennek látott ő engem tizenkilenc évesen sorkatonának. Egy helyen ezt írta rólam: „…mondottak volt egy mondatot, egy fölszólítót, amelyet az adott esetben nem lehetett komolyan venni, épeszű ember azt vagy hallatlanra, vagy viccnek vette volna; hogy így ellentmondásba kerültünk volna a parancs-az-parancs természetinek tetsző igazságával, az ott senkit nem zavart volna, ilyen a világ, az ember beszél összevissza; de abban a fiatal, szigorú, különc agyban komolyan voltak a dolgok véve, rettenthetetlenül követte a felszólítást, és csak hosszas könyörgésre kegyelmezett meg ártatlan, tréfára és tréfálkozni vágyó, enyhén aljas fölöttesének.” Sokszor meg akartam kérdezni tőle, mi volt ez a bizonyos mondat, de valahogy mindig elfelejtettem – sajnos most már örökre.
Én is emlékszem egy kicsit hasonló történetre róla. Egy téli terepgyakorlat után, miután a teherautó platóján visszautaztunk a laktanyába, mindenki félholtan és agyonfagyva pihegett a körletben. A századparancsnokunk szükségét érezte, hogy kicsit bratyizzon a társasággal. Így szólt hozzánk:
– Na ugye, milyen fasza gyerekek voltak maguk, hogy végigcsinálták!
– Nem fasza gyerekek voltunk, őrnagy elvtárs, hanem hideg volt! – válaszolt Esterházy honvéd, aki a katonai szótár legdurvább szavait is a maga ellenállhatatlanul decens modorában tudta kimondani.
Évekkel később egy riporter ezt kérdezte tőle: „Melyik könyvével volt megírásakor a legtöbb problémája, kétsége?” Esterházy így válaszolt: „A szív segédigéinél, nem felejtem el, köröztem sokat. Még el is utaztam, hogy egyedül legyek. Pedig soha nem zavart, hogy sokan vagyunk a házban (vulgo: a család). És ahogy megérkeztem (egyébként nem a Riviérára, hanem Hódmezővásárhelyre), azonnal tudtam is, hogy hogyan kell, hogy mi a forma.” Egy pillanatig sem szeretett katona lenni, de élete egy válságos pillanatában oda ment megtalálni az irányt, ahol katona volt.
Tovább olvasnál? A cikk folytatását a Könyves Magazin Esterházy-különszámában találod, amit itt tudsz megrendelni!
(A nyitóképen Esterházy Péter látható)
