Bíró-Balogh Tamás újra könyvbe rendezte az elmúlt években fellelt Radnóti-ajánlásokat; a szerzői kiadásban megjelent kötetről néhány hete interjúztunk a szerzővel, aki elmondta, hogy a Radnóti Miklós újabb dedikációi és levelei című könyvbe kilencven eddig ismeretlen Radnóti-dedikáció és négy Radnóti-levél került, de beszéltünk a költő kapcsolati hálójáról, a dedikációk értékéről és az esetleges hamisítványokról is. Bíró-Balogh Tamás a napokban interjút adott a szeged.hu-nak, amelyben szó esett azokról a dedikációkról, melyeket a költő Aczél Györgynek címzett.
Aczél a negyvenes években Radnóti tágabb baráti-ismeretségi körébe tartozott, és bár a Radnóti-házaspár eleinte nem igazán kedvelte (ez kiderül Gyarmati Fanni naplójából), a kapcsolat később szorosabbá vált, olyannyira, hogy a későbbi kultúrpotentátnak a költő lett a keresztapja.
Az Aczél-kapcsolat evolúciójához érdemes felütni Radnótiné 2014-ben megjelent naplóját, amelyből kiderült, hogy Gyarmati Fanni finoman szólva sem rajongott túlságosan az akkor még színészként aktív Aczélért, aki rendezvényeken gyakran szavalta Radnóti Miklós verseit is. 1940 január 13-én például ezt írta:
„Este az Aczél Györgyéknél vagyunk meghíva,
ez egy igen striciszerű jelenség,
aki elvette az elkényeztetett gazdag kisasszonykát tizenhét éves korában, aki nem is járta végig a nyolc osztályt, az volt a megokolás, hogy együtt kivándorolnak, de hát itt maradtak, és most bent él az erősen ripacsos fiú a lipótvárosi család szép lakásában, és költi a nagy pénzeket előadóestekre. Elmond egy-két verset a programból, de nagyon nem tetszik, amit csinál. Nagyokat szuszog hozzá, és nem elég jó.”
Majd rá egy héttel:
„Este Aczél György-est az Akadémián. Szabályos kövér strici ez a fiú. Alig van publikum, de hát a gazdag feleség és családja fedezi a költségeket. Miklósét eléggé elrontja, mert nem tudja a verset. Általában csak azok a darabjai jók, amelyeket már többször előadott, és régóta nem tanul lelkiismeretesen.”
Az összejöveteleken, vendégségben is gyakran találkozott a két házaspár, a Gyarmati-napló szerint az ő részükről nem mindig önszántukból. Egy 1941. május 24-i bejegyzés:
„Az Aczél házaspár nálunk, unalmas. Primitívek.
Érdek-dolog ez, de hát mit tegyünk.
Most, könyvek megjelenése előtt tűrni kell az ilyesmit.”
Az mindenesetre kiderül a naplóból, hogy Aczélék keresték a találkozás lehetőségét Radnótiékkal, még ha a barátkozás sokszor egyoldalúra sikeredett (1941. június 25. „Aztán az Aczél Gyuri van még itt, nagyon jóindulatú, de erősen gusztustalan hólyag.”). De beszédes az az 1944. február 6-i bejegyzés is, amikor Radnóti és Gyarmati Fanni Aczéléknál vendégeskedtek („sonkával, tojással, mindenféle jóval traktáltak”), cserébe végig kellett hallgatniuk Aczél szavalását, ami Gyarmati Fanni szerint nagyon rossz volt („Miklós mondatról mondatra javítja és tanítja”). A későbbi kádári kultúrpolitika fényében viszont kimondottan kiugrik a következő mondat a szövegből:
„Nem tudom, hogy lesz-e valaha is valaki belőle, pedig olyan jó, szíves gyerek.”
A „szíves” Aczélból Gyarmati Fanni félelmeire rácáfolva aztán lett „valaki”, ahogy korábbi cikkünkben írtuk róla: a Kádár-kor meghatározó politikusa, a kultúra irányítója és megmondó embere, egy olyan egyszemélyes politikai szűrő, amely az akkori művészeti életben lényegében ki- és megkerülhetetlen volt. Ez azonban 1944-ben még nem látszott, az viszont a naplóból is kiderül, hogy azokban a hónapokban, amikor egyre rosszabb, kilátástalanabb lett a helyzetük, Aczél megpróbált segíteni a költőnek: „Délben Aczél jön fantasztikus (svájci?) útlevéltervvel.” (1944. március 21.)
Ezekben a hónapokban mintha szorosabbá vált volna köztük a kapcsolat, Radnótiné legalábbis 1944. május 13-án azt írja, hogy Aczél „a mindennapi körhöz tartozik”. Ezekben a napokban többet is emlegeti őket Gyarmati Fanni, bár inkább csak említés szintjén (barátokkal találkoztak, vacsoráztak stb.), május 20-án pedig ezt jegyzi fel: „Aczél Gyuri jön elbúcsúzni: Jászberénybe megy sajnos. Erős és ügyes, segített volna Miknek, nagyon sajnálom, hogy nem vele együtt vonult be. Lefekszem az erkélyre és előveszem az Ikrek havát. Régen olvastam, és most megint magával ragad és zokogok közben.”
Négy nap múlva Gyarmati Fanni azt írja, hogy Aczél visszatért Jászberényből és „mindenféle nehéz tanáccsal” látja el a költőt. Felveti például, hogy megint jelentkezzen orvosi vizsgálatra, és mondja azt, hogy epilepsziás. „Tudom, hogy ő ilyet nem tud tenni.
Ehhez kell az a gyakorló szélhámosság, ami belőle hiányzik”.
Azokban a napokban a baráti társaság tagjai – köztük Aczél is – a legkülönbözőbb úton-módon próbálnak segíteni Radnótinak, hogy ne kelljen munkaszolgálatra vonulnia, és még a menetszázadból is megpróbálják kiemelni (május 28-i bejegyzés). A Radnóti megmentésére tett kísérletek ugyanakkor mind kudarcba fulladtak, és a költőt 1944. november 9-én megölték Abda határában.
Aczél neve néhányszor még előkerül a naplóban (egy bejegyzés arról tanúskodik, hogy másoknak is próbált segíteni a háború alatt), az 1945 márciusi bejegyzésből pedig már az derül ki, hogy Aczél erősen pártvonalon mozog. Ezzel együtt nagyon megváltozott az is, ahogyan Gyarmati Fanni ír róla: „Vázlatszavakban említette, mi mindent csinált, mint „Gestapo-ügynök”, és a legváltozatosabb bujdosási álarcban hozott ki embereket a gettókból, veszedelmekből (…) Nagyon-nagyon megérlelődött ő is.” (1945. március 9.) Az utolsó említés Aczélról 1945. május 5-én került a naplóba, amelyben Gyarmati Fanni egy vurstlielőadást idéz fel, amelyben Aczél is fellépett, Radnótiné ismerősei szerint viszont a próbákon nagyon rossz volt:
„Hát persze, nem tanul az a fiú semmit,
csak eldumálja, ellógja az életét a pártban,
és a pártmunkák jutalmaképp kap aztán ilyen szerepet külvárosban eldugva és május elsejei vurstliprogram-rendezést, meg hasonlókat. Sajnos nincs idő most a magába mélyedt érlelődésre, tanulásra, ez a szomorú, és ezért látni annyi dilettantizmust.”
