Kosztolányiék ebédelnek
Második kiadás – mondogatta magáról ironikusan, apját idézve Kosztolányi Ádám, aki hiába írt szinte egész életében, csak harmincnyolc évvel a halála után jelent meg az első önálló kötete. A Keserű nevetés a folyóiratokban publikált cikkek mellett visszaemlékezéseket, reflexiókat, íróportrékat, versfordításokat és lektori jelentéseket tartalmaz, melyekből egy olyan alkotó képe rajzolódik ki, aki egész életében küzdött az ellen, hogy íróként összemossák az apjával, vezetékneve mégis olyan szerzői pályát jelölt ki előtte, melyről nem tudott, és talán nem is akart letérni
Kosztolányi Ádám: Keserű nevetés - Összegyűjtött írások
Jaffa Kiadó, 2018, 315 oldal, 3490 HUF
Kosztolányi Ádám szó szerint beleszületett az irodalomba, hiszen Kosztolányi Dezső és Harmos Ilona fiaként kicsi korától írók és költők vették körül, és csak pár hónapos volt, amikor az apja már versbe foglalta: „Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,/én ősapám, mert fáj, hogy létezem/s a nevem: ember”. Az Édes Anna utolsó lapjain felbukkanó, az ólomkatonáit a „morzsás abroszon” rendezgető szőke kisfiú alakjában sem nehéz felfedezni a gyermek Ádámot. Erős szimbiózisban élt a család, és ez a szoros kapcsolat kihatott az élet minden területére. Kosztolányiék abban az időben már igazi irodalmi celebritások voltak, akiknek mindennapjairól egyszer még a Tolnai Világlapja is beszámolt, és rövid riportot közölt az akkor éppen „nyerskosztos”, azaz vegetáriánus életmódot folytató családról: „Kosztolányi Ádám, Kosztolányi tizenkét éves fia az asztalhoz ül szülei társaságában és nem mogyorót, datolyát vagy kókuszdiót tesz a tányérjára – amint azt minden budapesti gyermek tenné –, hanem salátát”.
Más műfajokban alkotott, de a kosztolányiságból kilépni teljesen nem tudott
A Kosztolányi családKosztolányi Ádámnak elég volt valahol bemutatkoznia, a kortársak már belehelyezték egy irodalmi skatulyába. Bár lehet, hogy bemutatkoznia sem volt szükséges, hiszen szülei révén ismert volt: apja már pár hónapos korában verset írt hozzá, alakját megörökítette az Édes Annában,...
A fiatal Kosztolányinak valószínűleg sokkal könnyebb élete lehetett volna, ha úgy dönt, mérnök lesz, orvos vagy bármi más, ő viszont írásra adta a fejét, és emiatt kortársai később óhatatlanul is összehasonlították az apjával. A Keserű nevetés szerkesztője, Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész szerint ugyanakkor tévhit, hogy Kosztolányi Ádám megpróbált volna az apja nyomdokaiba lépni. Életművéből teljesen hiányoznak a fikciós műfajok, viszont írásai között nagy arányban találhatók reflexiók: „Van egy Karinthy Ferenchez írt magánlevele, abban van az ő igazi ars poétikája: neki mindig valami lökés, valami impulzus kell az íráshoz. Egy kiváltó ok. Belső késztetése jelen tudásom szerint általában nem mindig volt, magától nemigen írt, de ha felkérték, akkor igen”.
Kosztolányi Ádám több műfajban alkotott, hiszen írt pszichológiai tanulmányt, filozófiai esszét, irodalmi kritikát és politikai cikket is. A most megjelent kötet egyik legérdekesebb szövege a Néhány emlék József Attiláról című portré, amely politikai okokból nyomtatásban eddig csak cenzúrázottan jelenhetett meg, most először olvasható a csonkítatlan változat. Az egyik legmegrendítőbb ugyanakkor a saját apjáról írt visszaemlékezése (Apám), melyben a személyes emlékező szerepéből szinte észrevétlenül lép át az objektív elemzőébe: „Érzéki vonzalmaink és ellenszenveink is nagyon hasonlóak voltak. Szerettük a nehéz, tömény ételeket, az édességeket, a krémest, a fánkot, a barack- és a málnalekvárt, a cukrozott dinnyebefőttöt, a savanyút és a salátákat – épp csak az uborkasalátát nem. (…) Arra gondolok, hogy az édes, a tömény iránti vonzalma nyilatkozott meg írásaiban, látásmódjában, gondolkodásában. Éles rímei, verseinek édes muzikalitása, novelláinak a lényegre törő, telibe találó szemlélete az >>édes<< szeretetéről tanúskodik. A fanyar, az aparte, a mellébeszélő dolgokat nemigen szerette: Verlaine állott hozzá közelebb, nem Baudelaire.”
Nehéz sors volt az övé, mely sokban hasonlított a másik írónagyság, Karinthy Frigyes nagyobbik fiának életéhez. „Gyötrődő-vívódó lélek” – írta egyszer Karinthy Gáborról Kosztolányi Ádám, de akár saját magát is jellemezhette volna így. Az irodalmi közeg azonban a nehéz időkben sokszor a hóna alá nyúlt: Nemes Nagy Ágnes például a háború után „már csak a nosztalgia és a tisztelet okán is” felajánlotta neki, hogy publikáljon az Újholdban. De dolgozott a Révai Kiadónak (szellemes-vitriolos lektori jelentései a kötet legszórakoztatóbb darabjai közé tartoznak), és rövid ideig egy rendőrlap munkatársa is volt. Élénken foglalkoztatta ugyanakkor a gondolat, hogy portrékönyvet írjon Kosztolányi Dezsőről, ám az apai hírnév és különösen az összehasonlítás súlya mindvégig bénítólag hatott rá. Ignotus Pál felvetésére 1960-ban például azt válaszolta, hogy egy efféle memoárkötet megírása számtalan okból nehéz számára, mégis „bolygatja a dolog”. A számtalan okot levelében nem részletezi, ám az alábbi mondata több mint beszédesre sikeredett:
„Félek, hogy írásomat a legtöbben nem mint alkotást, hanem mint dokumentumot értékelnék”.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/4. számában jelent meg.
