A magyar származású Edith Eva Egert az utóbbi években az egész világ megismerte. Már majdnem kilencvenéves volt, amikor megírta A döntés című memoárját, amely rengeteg ember számára lett életbevágóan fontos olvasmány. A kötetben arról írt, mi tartotta benne a lelket a koncentrációs táborban, és hogyan tudta feldolgozni múltját a szabadulás után. Edith Eva Eger fiatalkorában tehetséges balett-táncos volt, ám karrierje derékba tört, amikor családjával együtt Auschwitzba hurcolták. Szüleit elveszítette, ő azonban nővérével együtt túlélte a borzalmakat, Amerikába emigrált, és több évtizede klinikai pszichológusként segít másoknak a traumák feldolgozásában. A világhírű szerző és szakember tegnap este a Hősök Tere Karantén Szalon vendége volt, ahol Orosz Györgyivel arra keresték a választ, hogy miként lehet kezelni a mostani járványidőszakot, hogyan lehet elviselni a bezártságot és az elszigeteltséget.
Edith Eva Eger a beszélgetés elején elmondta, a mai napig gyakorolja a szakmáját, mert nem hisz a nyugdíjban, így most is gyakran fordulnak hozzá súlyos traumákkal küzdő emberek. Azt is hangsúlyozta, hogy nagyon szeretne majd újra eljönni Budapestre, imádja a várost, a szíve és a lelke Magyarországon van.
Arra kérte a beszélgetés hallgatóit, hogy nézzenek rá az életükre, figyeljék meg magukat, majd döntsék el, mi az, amit el szeretnének engedni, és mi az, amit meg szeretnének tartani.
Az este során ezt a gondolatot többször is elismételte.
A pszichológus sokat beszélt a múltjáról is. Többször is hangsúlyozta, hogy nincs ideje arra, hogy áldozat legyen. Bár sokan úgy beszélnek róla mint holokauszttúlélőről, ő csak keresztül ment valamin, de nem azonos azzal, amiket tettek vele. Azt vallotta, soha nem fogja elfelejteni, ami történt, de nem is fogja tudni teljesen feldolgozni. Viszont mindannyian az áldozatok áldozatai vagyunk, ezért abba kell hagynunk mások hibáztatását. Nem szabad benne ragadni a haragban.
„A megbocsájtás nem a másikról, hanem magamról szól.“
A szakmájáról is sokat beszélt, azt mondta, ő a gyakorlati pszichológiában hisz. Szerinte figyelnünk kell arra, hogyan gondolkodunk, mert a gondolatainknak teremtő erejük van. Meg kell találnunk magunkban az önszeretetet és az öngondoskodást, rá kell jönnünk, hogyan lehetünk saját magunk anyukái. „A koncentrációs tábor az elmédben van, a kulcs a zsebedben.”
A pandémia szerinte időt, egyfajta szünetet ad nekünk, hogy megfigyelhessük magunkat, hogy ránézhessünk kívülről az életünkre.
Azt mondta, ő sem szereti ezt a helyzetet, ugyanakkor fontos tudatosítani magunkban, hogy ez csak ideiglenes. Ő megtanulta elfogadni azokat a dolgokat, amiken nem lehet változtatni. A koncentrációs táborban az embernek semmi felett nem volt kontrollja. Minden reggel sorakozniuk kellett. Azt mondták nekik, hogy aki nem érzi jól magát, annak nem kell sorakozni, azt kórházba viszik. De valójában nem volt kórház, csak a gázkamra volt.
Dr. Eger az életéről is sok mindent elmesélt. Elmondta, hogy a második világháború után hogyan szöktette meg a férjét egy gyémántgyűrű segítségével a börtönből. Beszélt arról, hogy az eredeti tervek szerint Izraelbe mentek volna, és már egy egész konténert odaküldtek (a férje gyárat akart alapítani ott), amikor mégis Amerika mellett döntöttek. Nehéz körülmények közt kezdtek új életet, de nem bánta meg, hiszen most ott van és ő Edith Eva Eger. Arról is szó esett, hogy nagyon sok idő telt el, mire beszélni tudott az Auschwitzban átéltekről, mert nem voltak szavai, amikkel elmesélhette volna, félt, hogy sajnálni fogják, vagy gyengének látják majd, ha ez kiderül róla. Már negyvenéves volt, amikor pszichológiát kezdett tanulni. Amikor azt tanácsolták neki, hogy tegye le a szakvizsgát, visszakozott, úgy érezte, ötvenévesen ehhez már túl idős lesz. „Így is, úgy is ötven leszel” – válaszolták neki és ez meggyőzte, azóta tudja, hogy soha nincs késő belekezdeni valamibe. Szerinte
többnyire nem azt szoktuk megbánni, amit tettünk, hanem azt, amit nem tettünk meg.
Több évtized telt el, mire a múltjával szembe tudott nézni. Vietnámi veteránoknak próbált segíteni a poszttraumás stressz szindróma leküzdésében, amikor rájött, hogy nem tud segíteni, amíg ő maga tovább nem tud lépni. Ekkor döntött úgy, hogy visszamegy Auschwitzba. Testvére, Magda azt mondta neki, amikor ezzel előállt, hogy bolond és mazochista. Azonban nagyon jó döntésnek bizonyult. Soha nem tette túl magát a múlton, de elhatározta, hogy a jelenben fog élni, nem lesz a múlt foglya. A múlt csak azért fontos, hogy tanuljunk belőle, hogy ne ismétlődhessen meg többé.
A beszélgetés során többször is kiemelte, hogy nagyon fontos, hogy figyeljünk a gondolatainkra, hogy milyen dolgokra fókuszálunk, mik a céljaink. A gondolatainknak teremtő erejük van, ezért fontos, hogy folyamatosan monitorozzuk, min gondolkozunk a legtöbbet. Szerinte csak mi uralkodhatunk az érzéseinken, a viselkedésünkön, a tetteinken, senkinek sincs hatalma felettünk, csak önmagunknak. Mielőtt elvitték őt Auschwitzba, az édesanyja azt mondta neki, hogy egyetlen dolog van, amit senki nem tud elvenni tőle, ez pedig az, ami fejében van. Szerinte az édesanyjának nagyon igaza volt, a legnagyobb erő a mentális erő. Sokan szokták kérdezni tőle, hogy hol volt Isten, amikor Auschwitzban volt. Ő úgy véli, Isten benne volt, a valódi foglyok pedig a fogvatartók voltak, nem ő.
