2025 őszén jelent meg a szülővé válás örömeiről és nehézségeiről szóló Ezt senki nem mondta! bookazine-unk (rendeld meg itt a kiadványt!), amiben többek között ismert személyek, írók, véleményformálók vallanak a gyereknevelésről. A kiadványban megjelent írásokból a Könyves Magazin online felületén folyamatosan ízelítőt adunk: most Dr. Benkovics Júlia cikkét közöljük, amelyben az orvosi hivatás és az anyaság párhuzamairól olvashatunk.
Dr. Benkovics Júlia: Szívhang
Negyed háromkor Rita neve villog a telefon kijelzőjén. Tíz perc telhetett el, hogy letettem Icukát egy hashajtás ügyében, nem is vagyok benne biztos, hogy most nem képzelődöm.
– Igen?
– Szar a CTG a kettesben, gyere, doktornő!
Feltápászkodom a tíz éve derékba tört ügyeletesdíványról, belebújok a Crocsba és felfutok egy emeletet. Becsippanok a szülőszobára. A CTG tényleg szar. Minden összehúzódásnál lassul a szívhang.
Rita a szemöldökét ráncolja, Zsuzsi hümmög és egy infúzióval babrál a háttérben.
– Hogy van, Réka? – kérdezem az anyát két fájás között.
Kiélezett a helyzet, már fél napja vajúdik, láthatóan fáradt és eltökélt.
– Hát, most erre mit mondjak, doktornő? – kapom a teljesen adekvát választ.
– Réka, a CTG alapján felmerült, hogy a kisfia elfáradt a szülés alatt, nem teljesen megnyugtató a szívhang. Szükség volna egy vizsgálatra, hogy lássam, hol tart. Megengedi?
– Persze, doktornő, haladjunk!
Kesztyűt veszek, langyos síkosítót öntök a tenyerembe. A szülőszoba tompa fényeinél csak az ujjaim látnak, a szemem most felesleges. Biztatóan mosolygok egyet Rékára. Amennyire gyengéden be lehet nyúlni egy testbe, annyira igyekszem megkeresni a gyerek hajas kobakját a hüvely végtelenül puha, fekete közegében.
Háromujjnyi, jó fekvésben. Ügyes vagy, gyerekem, csak tarts ki!
– Réka, van haladás, Boldizsár is nagyon szépen, jó irányba jön. Ti mindent tökéletesen csináltok. Megfigyeljük pár percig a CTG-t, hátha átmeneti volt az eltérés. Rita segít egy kicsit mozogni, pozíciót váltani.
Lehúzom a kesztyűt, kihajítom a kukába, leülök a szülőszobai közös kanapéra. A bábák feltesznek egy kávét.
A háttérben minőségi hajnali televíziózás. Lehajtom a fejem a támlára és hallgatom a szülőszobáról kiszűrődő szívhangot.
A gép kiköhögi a fémszagú kórházi kávét, alig várom, hogy összekaparjon egy kicsit. Ég a szemem, lüktet a fejem az álmosságtól, és éhes is vagyok. Hajnali három óra.
Sípolni kezd a CTG-gép.
Ez most tényleg nagyon szar. Nincs min gondolkozni. A kisfiú ugyanott van, ahol fél órája, az anyukája ugyanolyan keményen dolgozik, de a gép lassuló szívhangot detektál, és már nem tér vissza a normál tartományba.
– Piros kód. Szóljatok a Tanár úrnak! Hívom az anesztet – mondom, de úgyis tudják.
Megbeszélem a szülőkkel, hogy mi történik és mi fog történni. Kevés időnk van.
Mindenki csinálja a dolgát, a bábák a tapasztalt háziasszonyok effektív, de kimért mozdulataival pillanatok alatt a műtőbe varázsolják az anyát. A bemosakodás vize csurog a műtősszett alá, ettől felébredek.
Nyolc perc múlva a gyerek kint van, lélegzik, pár hosszú másodperc után pedig le is ordítja a fejünket.
A műtét simán ment, a kávé jéghideg, mire kiérünk.
A kilencedik emeleti körfolyosón már dereng a hajnali fény. Jó érzés az újszülöttekre vigyázni éjjel. Fontos feladat. Eltelik még négy óra az átadásig, kisebb munkák még adódnak. Mosogatólé vagyok reggel kilencre.
Felmászom a robogóra, és az ébredező rakparton gurulok haza. Gyönyörű Budapest.
A Pékműhelyben megveszem a bajnokok reggelijét: fahéjas csiga, tejeskávé. Kiülök a padra. A képembe süt a nap, illatos a levegő, illatos a fahéj, boldog vagyok, hogy minden jól ment és mára vége van. Szabad vagyok.
Otthon egy fürdőt veszek és sorozatot nézek. Ha lelépős vagyok a kórházból, a férjem a kedvencemet hozza ebédre. Milyen volt az ügyelet, drágám?
A délutánt az ágyban töltöm, este sétálok egyet. Megérdemlem. Életekért dolgoztam éjszaka, a város a tenyerébe vesz.
Negyed három. Fél óra telt el az előző felsírás óta. Szerintem el sem aludtam igazán. Ölbe veszem, de nem tetszik neki, tekereg, sír.
Megint megszoptatom, ettől megnyugszik, közben én is bebólintok. Arra ébredek, hogy meleg folyadék csurog a mellemen. Egy bőséges böfi.
Mindenünk átázik, Benedek is felébred, sír.
Felkapcsolom a kislámpát, Dávid bekecmereg a kanapéról és átöltözteti a böffentésben úszó kisfiát. Áthúzom az ágyat, tiszta pólót veszek. Ég a szemem, lüktet a fejem az álmosságtól és éhes is vagyok. Hajnali három óra.
Dávid visszadől a kanapéra, mi összebújunk az ágyban. Hátha így békében lesz. Jó érzés hozzábújni, érzem, hogy belesüpped a karomba és nyugodtan alszik. Hallom Dávid horkolását is. Nekem valahogy most nagyon kényelmetlen ez a póz. Bal oldalon fekszem, a karomban szuszog a gombóc, de fáj a derekam, izomból tartom magam. Nem merek megmozdulni, végre alszik. Hová is tettem a telefonom? A lábammal elérem. Kicsit olvasgatok. Annyira fáj a derekam, hogy fél kézzel nyomorultul alápárnázom a szoptatós párnával. 444, pinterest, street kitchen. Nem sikerül elaludni.
Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor pukik recsegő hangját hallom, aztán érzem, ahogy megtelik forrósággal a pelus.
– Ugye pisi?
Óvatosan felemelem a fejem és a telefonom lámpájával megvilágítom a hátát. Mélyen alszik. A rugdalózó deréktáján narancssárga folt dereng. Már érzem is a szagát.
– Barna kód.
Igyekszem úgy kihámozni a karom, hogy ne legyek olyan. Pelenkázás. Visszafekvés. A pici felélénkül, nagy nehezen alszik el megint. Elalszom én is, és valami nagyon zagyvát álmodok kábé húsz percig, aztán megint sírás. A szemközti ház homlokzatát lassan beszínezi a hajnali derengés.
Ezután már nem fekszem le, nyomok egy kávét, és indulhat a nap!
Mosogatólé vagyok reggel kilencre.
Fotó: Valuska Gábor
