Nekünk ez az ötödik nap. Pont egy hete jelentette be a miniszterelnök, hogy bezárnak a sulik, amiben csak az volt a meglepő, hogy miért kellett rá annyit várni. Szinte abban a pillanatban a tanárok az elérhető összes platformon elkezdtek ötletelni, kidolgozni, javasolni. Az évek óta tartó központosító törekvések mellett és ellenére a közösségi, alulról szerveződő kreativitás megint utat tört magának; félelem emiatt nem is volt bennünk, legfeljebb kíváncsiság.
Hétfőn elindult az új rendszer, az életünket azóta ritmikus szabálytalanság keretezi.
Érdekes emberkísérletbe ugrottunk fejest (és ebből a szempontból mindegy, hogy a halmaz melyik részei vagyunk mi magunk, szülők, tanárok vagy gyerekek), és persze mindenki megköti a saját kompromisszumait, de a saját tapasztalat eddig egészen jó. Persze, az is lehet, hogy csak szerencsénk van. Az sem utolsó dolog. Mindenesetre folyamatos az online jelenlét: a tanárok leckét küldenek, itthon pedig a hetedik osztályos digitális tesztalany regisztrál, letölt, megtekint és folyamatosan kérdez. Az edző is pár perces videós instrukciókat küld minden nap, emailek, chatek, digitális platformok izzanak. Közben néha lemegyünk tollasozni egyet. Napi feladatköröm kibővült, így egyszerre vagyok házitanító, logisztikus, privát rendszergazda és Harry Potter-viccek hallgatója – a köztes időben próbálok újságot írni.
Ami a Könyvest illeti, egyrészt beszűkülnek a keretek (elindított sorozatok torpannak meg, interjúk halasztódnak el), a másik oldalról viszont új lehetőségek nyílnak meg. Még jobban oda tudunk figyelni olyan projektekre, amelyeket régóta dédelgetünk, de igazán az új Könyves elindítására tartogattunk. Ezek egyike az Újraolvassuk…-sorozat, amelyben az új NAT-ot és kerettanterveket alapul véve a kötelező olvasmányokat poroljuk le ismét – hogy miért, arról az Egri csillagokról szóló cikk bevezetőjében írtam bővebben. Az iskolák bezárásával a sorozat talán azoknak is tud segíteni, akik a négy fal közé szorulva most kicsit elvesznek az internetzajban, és nem tudják, hová kapjanak először.
Mert zaj, az van.
Ami egyrészt megnyugtató, hiszen mindenki jelzi: itt vagyok, figyelj rám. Alkalmazkodunk az új viszonyokhoz, ami sokaknak az egyetlen fogódzó most a külvilághoz. Ne legyenek illúzióink: nem mindenkinek. Ahol nincs folyóvíz a házban, ott nem az élő stream követése meg a Google Classroomhoz való csatlakozás a legégetőbb probléma. Közben viszont beindult egy elég erős szolidaritási hullám is, ami jó lenne, ha kitartana. Nekünk meg maradnak a folyamatos közvetítések, felolvasások, jóga- és nyelvórák, szigorúan mind az interneten. Miközben most, pont ezen az ötödik napon valahol legbelül semmi másra nem vágyom, csakhogy egy kicsit befelé fordulhassak. Nem akarok folyamatosan híreket nézni, miközben mást sem teszek.
Úgy érzem magam, mint Turi Tímea versében (keressétek a friss ÉS-ben) a cet, amely egyenlő távolságra vergődik a felszíntől, a szárazföldtől és a mélytől, és a távolból hallgatja a ninivei piac csevegését.
Azt veszem észre magamon, hogy az egyetlen, ami valamennyire kikapcsol, a képzőművészet. Jobb (értsd: tényleges látogatás) híján a Google Arts & Culture oldalát nézem, amelyen tematikusan vagy ötletszerűen órákra elveszhetünk. Az oldal az elsők között dobja fel Rembrandt Éjjeli őrjárat című festményét, amiről eszembe jut a Szépművészeti Múzeum januárban zárt Rembrandt-kamarakiállítása, arról pedig a szenzációs Rubens és Van Dyck-happening. Rembrandtról viszont eszembe jut még valami, Typex zseniális képregénye (olvassátok el róla Rusznyák Csaba kritikáját), és miközben újra belelapozok, azon kapom magam, hogy egy furcsa szűrő hullott arra, ahogyan és amit olvasok. Olyan mondatok, jelenetek ugranak ki a könyvekből, amik fölött máskor elsiklanék – például a 17. századi amszterdami pestisjárvány, amire Typex kevés szót veszteget, inkább képben meséli el a kiváltó okot és következményeket. De hasonlót tapasztalok Bronisław Wildstein gigantikus regényének olvasásakor is. A velünk élő múlt (Németh Orsolya fordította magyarra) cselekménye Manhattanben veszi kezdetét, de valójában egy lengyel család százéves történetét öleli fel. Az első oldalakon a 2008-as gazdasági válság előestéjéről, egészen pontosan a tőzsde összeomlásáról kapunk beszédes pillanatképeket:
„… a számok és a betűk absztrakt világán túl, látta, ahogy összedőlnek a befejezetlen épületek, leomlanak az állványzatok, leállnak a gyártósorok, bezárnak a boltok, elnéptelenednek a hivatalok, ahol az ügyeiket intézik az emberek, kihunynak a fények, és sötétség borul a városra és az emberekre. Mindenütt csend van. (…) Egy másodperc töredékéig tartott a döbbenet. Megkétszerezett erővel csapott le a lárma. Megőrült a tőzsde. Az emberek egymáshoz vagy a telefonba üvöltöztek, de időnként csak úgy ordítottak, anélkül, hogy ezt bárkinek is címezték volna. A tőzsde volt a káosz megtestesülése. Úrrá tudunk-e lenni ezen a káoszon? – gondolta Adam. Eddig hogy tartottuk kordában? És valóban urai voltunk-e valaminek, vagy csak sodródtunk a háborgó idő felszínén, és közben azt képzeltük, mi irányítjuk a hullámait?”
Még csak az elején járok, de már most alig várom, hogy folytathassam. Közben valahogy úgy jött ki a lépés, hogy mostanában csak nagyon jó lengyel könyveket fogok ki. Aktuális kedvencem is lengyel, Szczepan Twardoch, aki előszeretettel mozgatja a szereplőit a történelmi kataklizmák előszobáiban. Már a Morfium című könyve is elég jó volt, de A király című gengszterregénye mindent vitt. Lehet, hogy megint előveszem.
