Megfordultam már néhány könyvbemutatón, de kevésen voltak ennyire sokan. A mexikói Cristina Rivera Garza Liliana legyőzhetetlen nyara című kötetéről szóló beszélgetésre teljesen megtelt a budapesti Cervantes Intézet hosszúkás kiállítótere. A nehezen besorolható műfajú, naplótöredékekből, interjúrészletekből és lírai betétekből álló, magyarul a Sonora gondozásában, Eőry Zsófia fordításában megjelent kötet az író testvérének állít emléket. Azt írtuk róla nemrégiben, hogy „szerző húgának meggyilkolása körül gravitál a szöveg, megismerhető belőle a szeretet természetrajza, és arra is rávilágít, hogy a gyász sohasem jelent magányt”. És valahogy végig az volt az ember érzése, hogy bármilyen különös, ezen a napfényes nyári délutánon velünk volt a gyilkosság áldozatául esett Liliana is.
#lilianagoesplaces
A Sonora Kiadó vezetője, Miklós Laura által moderált beszélgetés elején Cristina Rivera Garza elárulta, hogy Budapesten mindig jó híreket kap, és remek érzés számára az is, hogy a húga nevének hívószavára ennyi ember összegyűlt. Megtudtuk tőle, hogy már számos nyelven megjelent a könyv, aminek készül a kínai kiadása is.
Amikor az angol kiadója azt kérdezte a szerzőtől, hogy mi volt a célja a Liliana legyőzhetetlen nyarának megírásával, Rivera Garza azt válaszolta: az, hogy minél több helyre eljusson az 1990. július 16-án meggyilkolt testvérének története.
Azóta használja a közösségimédia-posztjaiban a #lilianagoesplaces hashtaget.
A nők elleni-, illetve a párkapcsolaton belüli erőszakot elvégre Rivera Garza szerint sajnos a világ minden szegletében ismerik, és az író azt reméli, hogy a kötete segíthet túllépni a témát uraló patriarchális beszédmódokon.
Távolság és önvédelem
A beszéd, a nyelv és a hang fogalmai különben a legkülönbözőbb módokon kerültek terítékre a könyvbemutató alatt. Megtudtuk például, hogy Rivera Garza harminc éve az Egyesült Államokban él, angolul tanít, a hozzátartozóival viszont spanyolul beszél, vagyis kétnyelvűségben telnek a mindennapjai. A nyelvek közötti mozgás azonban számára különösen fontos és otthonos, mert a más logikára épülő grammatikák közti ugrálás arra készteti, hogy újból és újból kérdéseket tegyen fel magának az írásaival, az elveivel és a gondolataival kapcsolatosan.
Mint kiderült, a Liliana legyőzhetetlen nyara az első kötet, amit Rivera Garza felváltva írt angolul és spanyolul. A szerző elmesélte, hogy jellemzően korán reggel dolgozik, méghozzá amiatt, hogy az álmai maradványait is be tudja építeni az írásaiba.
Az ébredés utáni percekben sokszor fel sem tűnt neki, hogy nem az anyanyelvén jegyzi le a kerekedő kézirata fejezeteit.
Idővel sikerült aztán megértenie, hogy az angol használatával távolságot tarthat a számára különösen nehéz témától valamennyire. Vagyis a nyelvváltásnak minden bizonnyal volt önvédelmi funkciója is.
A kartondobozban talált nyelv
A Liliana legyőzhetetlen nyara és a nyelv viszonyának izgalmas vonatkozása az is, hogy amikor meggyilkolták a szerző húgát, a nőgyilkosság (femicide) mint jogi kategória Mexikóban még nem létezett. Ebből egyfelől az következik, hogy Cristina Rivera Garzának íróként hosszú éveken át nem volt nyelve arra, hogy elmesélje a maga komplexitásában a történetet, másrészt
a szó szoros értelmében nem volt meg a nyelve a honfitársainak sem ahhoz, hogy jól értsék a leírtakat.
Talán ez lehet az oka, hogy bár Rivera Garza korábban kétszer is nekifutott, nem sikerült megírnia a testvére elvesztésének történetét. (Itt széles mosoly kíséretében elárulja, hogy azóta is hét lakat alatt őrzi ezt a két, egyenként 300 oldalas kéziratot.) Az hozott számára áttörést, hogy néhány évtizedek óta érintetlen kartondobozban megtalálta Liliana naplóit és leveleit.
Ahogy elolvasta ezeket, rádöbbent, hogy a testvéréről szóló könyvhöz immár nem is kell nyelvet alkotnia, hiszen az készen áll. Attól fogva arra törekedett, hogy a kötet szövetébe beemelt levél- és naplórészleteknek megfelelő kontextusa legyen. Úgy érezte, a Liliana legyőzhetetlen nyara megírását valamiképpen végigköveti a húga, ezért Rivera Garza úgy élte meg, hogy az alkotófolyamat idején folyamatosan diskurál vele.
A közösségivé tett személyes tragédia
Az írótól megtudtuk, hogy a spanyol nyelvű kiadás borítóján egy, a testvéréről készült fotó látható, az angol változaton pedig egy fejest ugró beazonosíthatatlan női alak. Rivera Garza szerint a Miklós Martin által tervezett könyvfedél mintha ötvözné a két megközelítést: egyszerre személyes és személytelen.
Rivera Garza hosszabban beszélt arról, hogy bár a kötet a testvére elvesztését dolgozza fel, számára kezdettől világos volt,
hogy nem szólhat csak a halálról a szöveg, abban szerepet kell kapnia az életnek is.
Ezért volt fontos neki, hogy megismerje Liliana egykori egyetemi csoporttársainak a húgával kapcsolatos emlékeit. A könyv megírásának talán a legkülönlegesebb része volt, hogy felkereste a 30 évvel ezelőtt gyilkosság áldozatául esett húga barátait, hogy arra kérje őket: osszák meg vele, ami Lilianáról eszükbe jut. Így sikerült közösségivé tennie a szeretett testvér elvesztésének végtelenül személyes történetét.
A hatalmi viszonyokat fejük tetejére állító archívumok
A beszélgetés vége felé szóba kerültek az archívumok, amelyek régóta fontosak Rivera Garza műveiben. Az első könyvében például egy elmegyógyintézet dokumentumainak a részleteit idézi. Méghozzá amiatt, mert szerinte megfelelően felhasználva
ezek az eredetileg a hierarchia fenntartását szolgáló iratok alkalmasak a hatalmi viszonyok megkérdőjelezésére is.
Zárásként pedig fény derült arra, hogy Liliana leveleit és naplóit a szerző a Houstoni Egyetemnek adományozta nemrégiben, ahol jelenleg a digitalizálásuk zajlik. Ezt követően pedig tényleg bárkihez eljuthatnak a fiatalon meggyilkolt Liliana Rivera Garza szavai.
Borító: Miklós Martin, Szerzőfotó: © John D. and Catherine T. MacArthur Foundation.
