Az Ismerős idegenek a család, az idegenség, az emigráció, a hézagos kommunikáció témái körül forog. Claudia Durastanti életére nemcsak siket szülei, de az is nagy hatással volt, hogy két, gyökeresen eltérő – brooklyni és dél-olasz falusi kultúrában – nőtt fel. Mindezek így vagy úgy, de óriási hatással voltak arra, hogy felnőttként hogyan állt az élethez, az alkotáshoz, a normalitáshoz. Kritikánkban azt írtuk, hogy leginkább a megértés vágya érződik ki a kötetből. Öt idézet, ami felvillantja a kötet néhány fontos gondolatát.
A szülők kapcsolata
Durastanti apja mindig is kiszámíthatatlanul és gyakran erőszakosan viselkedett, ezzel sokszor veszélybe és/vagy kiszolgáltatott helyzetbe hozva a feleségét, majd a gyerekeit is. Még a gyerekek születése előtt az alábbi eset miatt mondott fel a nő, és később nem is lett másik állása.
„A szobában, ahol anyám élt, vérszegénység, félbeszakadt álmok és rémület váltották egymást.
Egy napon arra ment haza, hogy az összes redőny le van engedve, a bútorok felborogatva, az üvegek kibontva; apám a konyhában ült egy késsel a kezében, és közölte vele, hogy negyvennyolc órájuk van, hogy elszökjenek Hollandiába.”
Egymást megérteni
Az író és szülei kapcsolatát kezdetektől fogva nehezítette, hogy nem hajlandók jelnyelvvel kommunikálni. De egymás megértését nemcsak ez, hanem az is hátráltatja, hogy gyakran teljesen máshogy értelmezik ugyanazokat a dolgokat, mint a hallók. Durastanti szerint ez volt az az alapélmény, ami miatt végül írni kezdett.
„(...) amikor nincsenek szavak, a gesztusok teszik lehetővé ezt a fajta fordítást. Talán ezért igyekeztem megtanulni a szavak használatát:
én teleírt oldalakat szegeztem szembe az előretörő csenddel és fehér árnyékkal,
a szüleim pedig egy fáradt hangszálat. Időnként nagyon megütöttük magunkat, de a célunk az volt, hogy megértsük egymást.”
Nélkülözés
Anyja munkanélküli volt, siketsége miatt kapott segélyeken éltek. Máshogy voltak szegények, mint a többség. A szerzőnek sok időbe telt, mire el tudta helyezni a családját az anyagi helyzetük alapján.
„Egész létünket az adósság határozta meg:
tartoztunk a nagyszüleinknek, a barátainknak, később a partnerünknek.
Ez határozta meg a nélkülözésünk fokozatát: elég szegények voltunk ahhoz, hogy mindig telefonáljunk kelljen valakinek, de nem annyira szegények, hogy ne legyen kit felhívnunk. Pontosan hogy is hívják ezt a társadalmi osztályt? A bátyám azt mondta volna, „élősködők”, csak a poén kedvéért, de valószínűleg sokan így gondolták.”
A sajnálat ranglistája
Durastanti már gyerekként megtapasztalta, milyen az, amikor sajnálják, az ő esetében a siket szülei miatt, a tanárai például elnézőbbek vele emiatt. De egy másik hátrányos helyzetű kislány feltűnésével azzal is hamar szembesül, hogy szenvedés és szenvedés közt van különbség, a sajnálkozók szempontjából különösen.
„(...) elsápadtam a gondolattól, hogy ezt is elvették tőlem: a páratlan szenvedés privilégiumát.
Mire jó a családom története, ha nem zsarolhatom a többieket a tragikumával?
(...) Még a szüleim fogyatékossága is középszerűnek tűnt a pisztolyok és a börtön epikájához képest; az enyém veszteseknek való trauma volt” – írja.
Dac a világgal szemben
Durastanti anyja és apja nemcsak a jelelés kerülésével, de sok más szempontból sem volt hajlandó úgy beszélni vagy viselkedni, ahogyan az az ép emberek elvárnák a fogyatékkal élőktől. A kötet utolsó fejezetében az író egy másik siket nő lányával beszélget erről.
„Elmagyarázom, hogy ők soha nem akarták elfogadni a siketségüket és megadni magukat ennek a korlátnak. Mire azt kérdezi: „De miért is kellett volna?” Nem azért, mert siketek voltak, hanem mert fiatalok:
senkinek sem volna szabad korlátok közé szorítania a vágyát, hogy valaki más legyen.”
