A Budapest Nagyregény egész délelőttön átívelő programjának első beszélgetése Szeder Kata, Tasnádi István és Valuska László részvételével zajlott, ahol legelőször a november 17-én megjelenő kötet előzményeiről esett szó. Megtudhattuk, hogy a könyv elkészítésének apropója Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulója. Ennek kapcsán indult el a főváros részéről a kezdeményezés, hogy szellemi emlékművet állítsanak a Budapestnek. A tartalmi jellegről elmondható, hogy 23 kortárs szerző 23 kerület történetét meséli majd el. Az alkotói folyamatot megelőzte egy helytörténeti és egy civiltörténeti kutatás, ahol a főváros lakóitól is várták a történeteket.
Szeder Kata hangsúlyozta, hogy
ugyan regényről beszélünk, de egy város történetét nem lehet egyféleképp elmesélni, hiszen mindenkinek mást és mást jelent.
A történeteken keresztül inkább különböző Budapesteket fognak megalkotni a szerzők a nagyregény dramaturgja, Tasnádi István dráma- és forgatókönyvíró vezetésével. Ehhez kapcsolódóan Valuska Lászlótól indult a kérdés, hogy vajon meg lehet-e ezekkel a történetekkel írni a nagyregényt. Tasnádi válaszából az derült ki, hogy klasszikus értelemben nem, nem lesz nagyregény, és jelenleg alkotói oldalról inkább a vágyakról tudna beszélni. Az írókkal történt egyeztetések során számára kiderült, hogy rendkívül sokféle elképzelés létezik, és lehet ugyan, hogy nem lehet egy Budapest Nagyregényt letenni az asztalra, viszont épp ez a nyitottság az, ami különlegessé fogja tenni a struktúrát.
Ekkor Valuska László arról érdeklődött, hogy Tasnádi tapasztalata szerint mi az, ami esetleg elveszhet a csapatmunka során, és mi az, ami előnyös ebben a felállásban. A nagyon jó az, válaszolta Tasnádi, hogy amikor nincs semmi ötleted, akkor valaki más jön egy jó ötlettel. A rossz viszont az lehet, hogy nem biztos, hogy ugyanaz a zseniális ötlet jut eszükbe. Amikor nagyon határozott jó ötlete van több embernek, az okozhat ellentéteket, és kiemelte, hogy a 23 társszerző neki is ismeretlen terep.
Valuska László ekkor megosztotta a nézőkkel a tényt, hogy a nagyregénnyel kapcsolatban eddig leginkább azok a dolgok merültek fel, amik kizárhatók, mert nem megvalósíthatóak. A kérdésre, hogy ez mennyire nehezíti meg a dolgát, a projekt dramaturgja elmondta, nem érte meglepetés, sőt még inspirálónak is tartja, hogy megtalálják-e a pici közös mezsgyét. Példaként említette, hogy amikor valaki egyedül ír, akkor is kerülhet ebbe a helyzetbe, ha csak bizonyos cselekményszálakat próbál összekapcsolni. Apró kicsi kötések lesznek, mondta, majd utalásokat, motívumokat, tárgyakat említett. Ekkor Szeder Kata elárult egy kis műhelytitkot: eszerint
társasjátékba invitálták meg a szerzőket,
ezáltal nem az zajlik, amit olvasóként megszokhattunk, hogy az író a saját maga megszabta utat követi. Ezzel szemben a történetbe különböző belépési módok vannak, és a folyamatot felügyelők az ötletelési szakaszba többször is bekapcsolódnak, hogy közösen egyeztessenek. Tasnádi Istvánhoz fordulva Szeder Kata arról érdeklődött, hogy ismerve már a szinopszisokat és látva a civil történeteket, volt-e olyan, ami őt meglepte, ami az újdonság erejével hatott.
Tasnádi István végtelen számú érdekességet olvasott a budapestiek által beküldött sok-sok történetben. Konkrét példaként egy zuglói ház történetét hozta fel, amely akkor épült, amikor a Blaha Lujza téren álló Nemzeti Színházat lebontották, utóbbi nyílászáróit pedig beépítették az épülő házba. Szeder Kata számára, aki korábban budapesti sétákat is vezetett, mindig az volt az érdekes, hogy mik azok az ok-okozati összefüggések, amelyek beindítják a történetet. Példaként Budapest közlekedési hálózatának kialakulását mesélte el. Ugyancsak szívesen mesélt a Margó Fesztivál helyszínéről, a Kristály Színtér épületének történetéről, ami eredetileg ásványvízpalackozónak épült, ahol több ismert üdítő mellett a Bambit is palackozták. Valuska László a civil történetekkel kapcsolatban megjegyezte, hogy amikor egy ilyen történet bekerül az irodalmi szövegbe, nem biztos, hogy már felismerhető. Kiderült, hogy Tasnádi István sokszor nem is tudatosan épti be ezeket a saját írásaiba, és előfordult már, hogy mások hívták fel a figyelmét arra, hogy felismerték magukat vagy a hozzátartozójukat. Zárásként Szeder Kata a történeteket a kövekhez hasonlította: ahogy például Rómában az ókori köveket újrahasznosították és beépítették később más épületekben, megadva ezzel egyfajta történelmi folytonosságot, kapcsolódást korábbi évszázadokhoz, ugyanígy rétegződnek és építkeznek egymásból saját történeteink.
