Amikor Laura bekopogtatott az édesanyja, Anikó ajtaján – ha hihetünk a metronóm monoton ketyegésének – nyolc év, két hónap és tizenhat nap telt el az utolsó szóváltásuk óta. Anikó a legszebb kosztümjében nyitott ajtót, és olyan erős parfümöt fújt magára, amilyennel csak húsvétkor locsolkodnak a férfiak. Laura egyből tudta, hogy az anyja vagy ünnepként várta a találkozást, vagy kiérlelt bosszúként tekintett rá, amivel megmutathatta, hogy nélküle is remekül megvolt.
Laura szája kinyílt, majd becsukódott. Anikó is próbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán. Köhécselt, krákogott, óvatosan megmasszírozta a torkát, majd inkább elállt Laura útjából, jelezve, hogy beljebb jöhet.
Laura leült a konyhában, és szétnézett. Erre a konyhára emlékezett, és ez meglepő módon zavarta.
Tudta, hogy ez lenne az a pillanat, amikor udvariasságból megkérdezi az anyját, hogy van, vagy hogy egy félszeg vicc elhagyja a száját arról, hogy a hűtőmágnesek között még mindig nem lát viking hajót Stockholm felirattal, de eszébe jutott, hogy pont itt veszekedtek utoljára, és épp azt a berlini trabantost bámulta mérgében, mielőtt hosszú időre bevágta volna maga mögött az ajtót.
Anikó kávét készített. A kotyogós sípolása, a forró kávé bugyborékolása, a folyadék kicsordulása a csészékbe, a kanál koccanása a csészealjakon – ezek a hangok viszont kellemesen ismerősek voltak. Laura a falra nézett, ahol régen egy díszesen faragott furulya lógott, amit még a dédanyjától örököltek, és amit egyszer elemelt, hogy megtanuljon rajta játszani, de elhagyta az iskolában, és emiatt szobafogságot kapott. Anikó észrevette, hogy Laura a szögeket méregeti, amikről valaha a furulyát tartó bőrszíjak lógtak.
– Fhf – próbált megszólalni, de nem sikerült. – Fi-fü-fa – mondta végül küszködve.
Laura értette. Kottatanulás nélkül ezekkel, a maga által kitalált hangjegyekkel próbálta elmagyarázni az anyjának, hogy mit tud eljátszani a furulyán. Bólintott, és nekinyomta a nyelvét a fogainak, mintha szavakat akarna kipiszkálni közülük.
Anikó eléjük tette a kávéscsészéket, a cukrot, és egy napraforgó mintás kiöntőt. Meredten bámulta a porcelánkészletet, majd erőt vett magán, és felnézett a lányára. Laura ismét a szögeket figyelte. Anikónak volt ideje végigmérni őt.
Amióta utoljára látta, két ránc is a homlokára kúszott, a haja őszülni kezdett, és az anyajegy az arcán, ami egészen kis korában nőtt a bal szemöldöke tövébe, kifakult.
De szép volt, még mindig szép. A legszebb. A pulóverén egy kiflis kitűzőt vett észre. Eszébe jutott, hogy a lánya képes volt vacsora helyett elrakni a zsebébe a kiflit, felosonni vele a szobájába, és dobverőként használni azt az ágya szélén, és hogy kifejezetten szerette ezt a komiszságot benne.
Laura észrevette, hogy az anyja a kitűzőjét nézi, és egy olyan anyát fedezett fel benne, aki tudott emlékezni a szép pillanatokra. Idős volt, de ugyanaz a hiú asszony, aki csücsörítő szájjal kérte ki magának, ha letegezték, és hetente daueroltatta a haját abban a fodrász szalonban, ahova akkor már – ha hihetünk a metronóm monoton ketyegésének – harminc éve és egy napja járt.
– Tü-tü-tü-tü-tü – mondta Laura, mintha dobolna, és mosolyt erőltetett az arcára.
Anikó elkerekedett szemmel pillantott rá. Egyszeriben elfelejtett lélegezni, és amikor újra levegőhöz jutott, zokogni kezdett. Laura követte a legördülő könnyeket, amik – mintha csak egy csapnivaló film szereplői lennének – leoldották az ócska szempillaspirált, és egyenesen az anyja kávéjába cseppentek. Először kárörömöt érzett az anyja szenvedése felett, majd annak látta őt, ami, és legfőképpen annak, aminek még soha – egy magányos nőnek, akinek hiányzik a gyereke. És megsajnálta. És talán neki is hiányzott ő. Korai lett volna eldönteni, melyik.
Laura dobolni kezdett a levegőben ökölbe szorított kezével, és még hangosabban tütütűzött. Anikó abbahagyta a sírást, és elnevette magát. Sok ilyet csináltak régen – valamelyikük játszani kezdett egy képzelt hangszeren, és a másiknak csatlakoznia kellett hozzá. Laura gyakran még utasítást is adott ehhez: rinforzando vagy fortissimo.
– Fi-fü-fa – utánozta Anikó ismét a furulya hangját, és felemelte a karját, majd úgy tett, mintha lefogná az ujjaival a hangszer lyukait.
Laura hevesebb dobolásba kezdett és a fejét rázta, Anikó pedig a könyökét lengetve furulyázott, és mindketten érezték, hogy a szavak, mint a felforrósodó kávé, a torkukból a szájuk felé tódulnak.
Egy darabig folytatták a játékot, majd Laura egyszeriben arra gondolt, hogy mennyi ilyet csinálhattak volna az elmúlt években a kurva hűtőmágnesek előtt, és elment a kedve a dobolástól – és a konyha, ami az imént megszűnt körülöttük, újra hallgatást terített rájuk.
Anikó megijedt, hogy Laura feláll, és elviharzik, vagy ami még rosszabb, dühösen elfordítja a fejét, és soha többé nem próbál meg beszélni. Ebbe biztosan belehalt volna, pedig már majdnem eleget összegyűjtött Stockholmra. Sietve megmarkolta a napraforgós kiöntőt, és halkan megkocogtatta a körme hegyével. Egy apró, finom hang volt, mint amikor valaki óvatosan kopogtat az ajtón. Laura felnézett. Anikó újra megkocogtatta a porcelánt jelezve, hogy türelmesen vár. Laura meglepve nézte, majd lassan bólintott, és ezúttal őszintén elmosolyodott. És ez egy darabig – legalábbis amíg a metronóm kitartóan ketyegett –, elég volt.
