Az amerikai Valancourt kiadó két vezetője, James D. Jenkins és Ryan Cagle egyszercsak úgy határozott, hogy érdemes lenne egy olyan könyvet készíteni, ami a horror kultúrákon, határokon és nyelveken átívelő globális mivoltát mutatja meg, ez pedig sikerült is nekik. Szinte alig két éve jelent meg A sötétség szavai, máris megérkezett a Rémtörténetek a világ minden tájáról horrorantológia következő darabja.
A borzalmak hívása nemcsak simán egy folytatása az előző résznek, hanem akár külön is olvasható válogatás a zsáner legjobb kortárs írásaiból. Most újabb 19 ország került terítékre, így a csontokból épülő hárfától és a háború romjai között megjelenő szellemektől a politikai okokból kirobbantott háborúig olvashatunk a világ különböző (fiktív) borzalmairól.
Ugyanaz a formula, de még nagyobb ambícióval
Az első kötet egyik következménye volt, hogy rengeteg olvasót rádöbbentett arra, hogy a horror milyen sokszínű műfaj. Viszont, ahogyan az mindkét kötet előszavából kiderül, ennek megvoltak a korlátai, ugyanis A sötétség szavai javarészt csak olyan műveket tartalmazott, amiknek eredeti nyelvét a szerkesztők ismerik, hiszen így tudták összeválogatni és lefordítani a kötet szövegeit. A folytatás viszont könnyedén túllép ezen.
Ez alkalommal ugyanis több fordítót is bevontak a projektbe, sőt, ahogyan olvasható az előszóban, számos esetben az történt, hogy felkeresték az adott írót, akinek már előre be volt készítve egy angol fordítása egyik-másik művéből, így szinte az antológia magától állt össze.
A legnagyobb kihívást mégis az jelentette, hogy kiket raknak majd bele a kötetbe, főleg egy erős első kötet után.
„Első ránézésre a második rész leküzdhetetlen akadálynak tűnt: ha ki szeretnénk zárni minden országot, ami már szerepelt az első antológiában és olyan nevekre koncentrálunk, mint a lengyel, a kínai vagy a koreai, mégis hogy fogunk rábukkani jó sztorikra?” – írják a szerkesztők az előszóban. Majd egyet lapozunk, és látjuk, ez egyáltalán nem jelentett kihívást.
A kötetben 19 országból és négy kontinensről, eredetileg 15 különböző nyelven írt szövegeket találunk, így például a horror zsánerén keresztül beutazhatjuk a földet Haititől Svájcon, Máltán és Izraelen át egészen a Távol-Kelet országaiba, például Dél-Koreába, Japánba és Indiába. Természetesen ahogyan az országok, úgy a műfajok és témák is váltják egymást, egyik pillanatban még weird fictiont vagy testhorrort olvasunk, a másik pillanatban már egy néprajzi ihletésű borzongásban találjuk magunkat.
Borzongás testen kívül és belül
Bár most nincs akkora szerencsénk, mint az első kötettel, ahol egy magyar író, Veres Attila novelláját is olvashattuk a világ többi neves írói között, most is remek válogatást kaptunk. A jó antológia ismérve, hogy nehéz egy-két olyan szöveget kiemelni, ami igazán felülmúlná a többit, itt szinte tényleg mindenféle (és -fajta) szorongásra és félelemre találunk egy jól megírt szöveget.
Talán könnyebb lenne őket annyiban összehasonlítani, hogy melyiküktől fél jobban az ember.
Egyik személyes kedvencem a Wojciech Gunia lengyel szerző által írt A háború című novella, ami a kelet-közép-európai kultúrához hűen a háború és propaganda természetéről beszél, miközben szinte kafkai szorongással árasztja el szereplői gondolatait. A novella kiindulópontja, hogy hirtelen kitör egy háború, amiről szinte senki nem tud semmit, a rádió és a tévé is néha beszámol újabb csapatmozgásokról, fronteltolódásról, a boltok polcairól eltűnnek az ételek, mindenki bezárkózva él, viszont mintha a távolban nem is történne semmi.
Ennél többet spoiler nélkül nem lehet elárulni, de ez a novella tökéletesen rácáfol arra, hogy a horror sekélyes és egyszerű volna: ez a szöveg árnyaltan gondolkodik a hatalom működéséről.
A kötetből még sok érdekes történetet ki lehetne emelni. Az egyikben például, A végakaratban egy klasszikus, viktoriánus-korabeli történetben egy haldokló uzsorás még utolsó percben átruházza démonját az őt kezelő orvosra, egy másik történetben, a Fehércsont hárfában egy magatehetetlen nő napról napra veszíti el a csontjait, miközben élete szerelme a világ legszebb hárfáján dolgozik. A sikoltóban pedig éppen egy könyvvizsgáló keveredik sötét rituáléba kisvárosi kiruccanása közben, ahol a holtak visszatérnek álmukból.
Ezt a szerkezetet leginkább a Black Mirror sorozathoz lehetne hasonlítani: ismerős témák és fordulatok, viszont mindig más történetek és karakterek.
A horror a világnak tartott gótikus tükör
Egy olyan világban, amiben tobzódunk az évről évre megjelenő, egy kaptafára épülő angolszász horror kötetekben, igazán üdítő színfolt kisebb nemzetek és kultúrák hasonló történeteit olvasni.
Két évvel ezelőtt ezt írtuk az első kötetről: „Teljesen lenyűgözött az ismerős ismeretlen: az univerzális hasonlóság az emberi vágyak és fájdalmak, örömök vagy kihívások között, és ugyanakkor a rengeteg kisebb vagy nagyobb eltérés”, utalva ezzel a kötet kulturális sokszínűségére. Ez ezúttal sem volt másképp. Akár antropológiai kutatásként is fel lehet fogni ezeket a szövegeket, amik megmutatják, hányféleképpen tudunk félni az ismeretlentől.
Fotó: Pexels
