Az idei évben rengeteg szuper könyvet olvastunk és nagyon sok izgalmas beszélgetésben volt részünk. A napokban már összegyűjtöttük nektek, hogy kik voltak azok a külföldi szerzők, akikkel 2018-ban interjút készíthettünk. Ezúttal azokat az emlékezetes beszélgetéseket szedtük össze, amelyeket magyar írókkal folytattunk. Köztük van például Mécs Anna, aki elnyerte az idei Margó-díjat, Csukás István, akivel az elhanyagolt gyerekirodalomról beszélgettünk és Krusovszky Dénes is, aki az év egyik legerősebb regényét tette le az asztalra.
Csukás István: Két szárnyam van, az egyik a mese, a másik a vers, és szépen repülök
Mindenkinek kincsesbánya a gyerekkora, csak nagyon sokan elfelejtik a visszavezető utat. Kár, mert ez az ember legboldogabb, legfogékonyabb és legalkotóbb korszaka. Soha nem lesz olyan friss az elménk, mint akkor volt, amikor még végtelen volt a képzeletünk és az agyunk befogadóképessége. Minden gyerek zseni. Elsajátít egy nyelvet, megtanul viselkedni, szocializálódni, és élni a környezetében. Mint író figyeltem meg, hogy a gyerek nyelvalkotó zseni is, kisgyerekkortól kezdve egészen hatéves koráig, amíg iskolába nem megy. Szabadon bánik a magyar szavakkal, mert neki még játék az egész, kettévágja, kifordítja, összeragasztja őket. Amikor író-olvasó találkozón vagyok, mindig fülelek és megjegyzem ezeket, sőt, rögtön bele is írom valamelyik mesémbe. Mert a gyerekek meg is értik, ha az ember próbál játszani a szavakkal.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Veres Attila: Rájöttem, hogy nincsenek határok abban, hogy miről lehet írni
A weird alkalmas arra, hogy reflektáljon a világunkra, ami az utóbbi időben teljesen centrum nélküli lett, és hihetetlenül gyorsan változik, de nem feltétlenül a jó értelemben, hisz ez a változás gyakran inkább visszafejlődés, nem progresszió. Most minden bizonytalan és bármikor bármi megtörténhet. Egy jó sztoriban pedig pont az, és pont úgy történik meg, amitől a legjobban félünk. Azt tapasztaltam, hogy ha olyan szöveget írok, amiben nincs fantasztikus vagy spekulatív elem, akkor az sokkal szomorúbb lesz. A könyvben a Közöttetek az egyetlen olyan novella, amiben nem történik semmi természetfeletti, és semmi, ami ne történhetne meg a mi világunkban. Pont ezért az a legnyomasztóbb és legsötétebb történet. Lehet, hogy szentségtörés, de szerintem Márquez vagy Borges vagy akár Csáth Géza is weird volt.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Krusovszky Dénes: Muszáj beszélni, mert különben nem történik semmi
Az írói ambícióm jelentős része arról szólt, hogy ez egy mai regény legyen. Azt szerettem volna megoldani, hogy a múltbeli szál ellenére ez a könyv igazából a máról szóljon. És ebből a szempontból izgatott elsősorban, valamifajta kísérleti jelleggel, hogy hogyan lehet egy kortárs történetet vagy közeget úgy ábrázolni egy elbeszélői térben, hogy annak legyen egyfajta nagyregényszerűsége. Tehát nyíljon ki egy kicsit, szivárogjanak a történetszálak egymásba és ezek a rétegek úgy kerüljenek egymás fölé, mint valami elborult kártyavár, amiben ugyanakkor ott van a teljes pakli. Tehát, hogy arról beszéljen végső soron, akár a múltról, akár a jelenről van épp szó, hogy mi az, amiben élünk, mi az, amiben a regény szereplői élnek.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Dragomán György: Gondolkodni kell azon, hogyan őrizhető meg az emberség a technikai feltételek ellenére
Emlékszem, amikor gyerekkoromban először írtam egy novellát. Arról szólt, hogy valaki börtönbe van zárva, és ott tücsökké változik. Ezt apám megnézte, és azt mondta, látszik, hogy hatott rám Kafka. Erre én kérdeztem, hogy ki? És aztán mondtam, hogy én még sosem olvastam Kafkát. Apám erre a kezembe adta a könyvét, és akkor láttam, hogy igen, tulajdonképpen írtam egy olyan novellát, mint az Átváltozás, csak nálam tücsökké változott az illető. Hogy engem ez miért érdekelt, nem tudom. Nyilván azért, mert úgy nőttem fel, hogy amikor óvodába vitt apám, egy mondókát kellett mondogatnom. Mindig megkérdezte, hogy mi lesz akkor, Gyurika, ha elmondod, hogy otthon miről beszélünk? És akkor ezt kellett válaszolnom: „apám, anyám a börtönbe, én pedig a javítóba”. Lehet, hogy ez traumatizált, és ezért írok folyton erről, mert komolyan készültem rá, hogy majd apámékat és engem is bezárnak, mert eljár a szám.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Rofusz Kinga: A silent bookból mindenki kiolvashatja a saját történetét
A könyv egy kisfiú szemszögéből mutatja meg azt, hogy a régi otthon elhagyása tulajdonképpen egy gyászfolyamat, hiszen el kell válnia, el kell szakadnia a háztól, amit természetesen drámaként él meg. Az idősebb generációt a szülők mellett a nagymama képviseli, aki a maga bölcsességével, de a régihez való ragaszkodásával is jelen van ebben a történetben. Az Otthonban azt akartam megmutatni, hogy egy ilyen elszakadást igenis el kell gyászolni, és utána felépülhet majd valami új.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Simon Márton: Néha meg vannak jó mondatok is, és néha az már valami
A rókák esküvője egyébként egy népszerű motívum a japán folklórban. Két jelentése is van. Az egyszerűbb, ami magyarul úgy hangzik, hogy “veri az ördög a feleségét”, vagyis esik, bár süt a nap. Nekem a másik jelentése tetszett igazán: a mocsári, vízparti lidércfényeket nevezték a rókák esküvőjének. Ez valami olyasmit jelöl, ami mindig messze van, épp csak megpillantod, misztikus, elérhetetlen, titok. Az egyik Kuroszava-filmben, az Álmokbban is van egy ilyen epizód, a kisfiú, aki eltéved, és a rókák esküvőjén találja magát, holott nem lenne szabad ott lennie. Ez - számomra - a beleütközés valamibe, ami nálad nagyobb és több, valami titokzatos és megfejthetetlen. Ez a félelmetes, de vonzó megpillantása valaminek, amihez semmi közöd, mégis nagyon látni akarod.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Deres Kornélia: Kísérleti időutazóként cikázunk múlt és jövő között
Én most, 31 évesen úgy gondolom: a felnőtt-lét nem(csak) azt jelenti, hogy valakinek családja lesz, befizeti a csekkeket, fenntartja magát és (be)teljesíti a társadalom által rá kiszabott szerepeket, hanem, hogy teljes felelősséget vállal magáért. A fizikai, a szellemi és az érzelmi állapota, egészsége, jólléte terén egyaránt. Ehhez nyilvánvalóan szükséges, hogy énrészeinket (a gyermekkori ént, a kamaszkori ént, a fiatal felnőttet stb.) integrálni tudjuk, ne pedig lehasítsuk. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan emberrel találkoztam eddig, akinek ez sikerült, s ez cseppet sem függ az aktuális életkortól. Persze, ilyen értelemben a Bábhasadás olvasható a húszas évek tetemre hívásaként. Mert mégiscsak valamiféle misztikus utazásról tudósít: az agyi funkciók által kivájt mintázatokról, a köztes téridőről, ami ott húzódik bennünk álom és ébrenlét határán, és valamiképpen talán a saját generációmról is, a ’87-esek klubjáról.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Berg Judit-Kertész Ezsi – Amikor az egyik író nem tudja előre, hogy mit akar a másik
BJ: Kell, hogy legyen valami érzelmi kapcsolódás, de nem feltétlenül kell szeretni az adott karaktert. Van egy csomó olyan szereplőm, akit nem tartok jó fejnek, nem is kedvelem, de kénytelen vagyok az ő fejével is gondolkodni, és így nagyon bensőséges viszonyba kerülünk. Miközben ott van például Galléros Fecó, az összes szereplőm közül a kedvencem, akibe konkrétan szerelmes voltam, amikor írtam (nevet). Ami így elég röhejes, hiszen egy egérről beszélünk, de őt olyannak írtam, ami nekem a férfi ideálom, és egyszerűen nem bírtam őt elengedni.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Paulon Viktória: Addig kisrigó egy gyerek, amíg a világban nincs meg a helye
A gyerekek nem annyira tudják a rosszat rossznak megélni. Minden, ami egy gyerekkel megtörténik, az szerintük normális, így élhetnek bántalmazó gyerekek nagyon hosszan a bántalmazó közegükben, minden lázadás nélkül. Fel sem merül bennük, hogy lehetne akár másként is élni, ráadásul a gyerek észlelésében nem lehet semmi sem érvénytelen, mert akkor borul minden.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Mán-Várhegyi Réka: Békásmegyer aszerint változott, hogy épp mit akartam megírni
Egyszer a HÉV-en utazva végignéztem, ahogy egy dühösnek látszó kopasz srác kibelezi a mellettem lévő ülést. Az utasokkal együtt megtámadva éreztem magam, de persze nem mertem közbeavatkozni. Rosszul voltam a helyzettől, egész nap agresszív indulatok feszítettek, majd azon gondolkoztam, hogy miért hat rám ez ennyire, és mi lenne, ha inkább használnám ezt az élményt, és megpróbálnék írni valamit a fiú perspektívájából. Mellesleg éppen ebben az időben alakult a Jobbik, nacionalizmusról és szélsőjobboldali ideológiákról tanultam, úgyhogy volt mivel felruháznom képzeletben ezt a dühös, kopasz fiút. Utána kutattam is a témában, szélsőjobboldali fiatalokkal készült életútinterjúkat olvastam, míg végül beláttam, hogy nem tudnék autentikus szkinhedregényt írni. De azzal az elképzeléssel továbbra is kacérkodtam, hogy marginális csoportokról legyen majd szó ebben a regényben, főleg mert úgy éreztem, hogy rövidke szociológusi pályámon szereztem némi tapasztalatot, felvettem életútinterjúkat, vagyis úgy képzeltem, hogyha valaki, akkor én képes lehetek olyanok helyett beszélni, akik nem tudnak.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Kemény István: Mindig kell valaki, aki nem azt csinálja, mint a többiek
Az utóbbi éveknek számomra talán legmegrázóbb új kifejezése a „post truth”. 2016-ban az év szavának választották az Oxford Szótárak szerkesztői Amerikában és Angliában is. A vers, amiből idézel, régóta megvolt félkészen, és arról akart szólni, hogy a valóságot és az igazságot lassan ledarálja a történelem, és értelmezhetetlenné válnak – de sokáig nem tudtam biztosan, hogy erről szól. Talán kellett a „post truth” kifejezés megszületése is, hogy elhiggyem, nemcsak én látok rémeket, hanem az egész világ a szintetikus igazságok felé indult.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Gárdos Péter: A legnagyobb tragédiában is meglátom a komikumot
A hatalom és a szexualitás viszonya mindig is izgatott, mert azt gondolom, hogy ezek között valami egészen mély összefüggés van. A témában figyelemreméltó tanulmányok születtek. A regény kapcsán találtam meg például egy amerikai antropológus kutatását a 60-as évekből. A tudós a yanomami dél-amerikai törzsek szexuális szokásait vizsgálta, és kiderült, hogy az agresszivitás és reproduktív stratégiák között mérhető, bizonyítható korreláció van. E törzs legagresszívebb férfitagjainak, akik már öltek embert, két és félszer több feleségük, és háromszor annyi gyerekük volt, mint azoknak, akik még nem gyilkoltak. Ha az ember ebből a szempontból vizsgálja a 20. századi diktátorok sorsát, akkor ezek az összefüggések fényesen igazolódnak. Kadhafiról, a líbiai diktátorról például azt mesélik, hogy szeretőit az egyetemek, iskolák tagjai közül válogatták ki számára, törvénytelen gyerekeinek száma ijesztően hatalmas. Az emberi evolúcióban a szex és hatalom lényegileg kapcsolódik.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
Mécs Anna: A novelláimmal én is kipattintottam egy gyerekzárat
Mindegyik egy női megszólaló, 15 és 35 éves kor között, ami azt is jelenti, hogy kicsit lefelé és felfelé is toltam a saját koromon. Közös lehet bennük az, ahogyan a külvilághoz kapcsolódnak: miközben sokszor arra reflektálnak, ami kívülről rájuk zúdul, van bennük valamiféle passzivitás. Tematikailag van, ahol a női-férfi, van ahol a családi kapocs az erős. Aztán persze ki lehet még emelni az identitáskeresést, vagy azt, ahogy az elmúlás kérdésével dolgoznak a szereplők. A saját kapunyitási pánikomban is nehéz élmény volt, amikor azt láttam, hogy valaki kezd búcsút venni az élettől, miközben én még nem is tudom, hogy ki vagyok.
Olvasd el a teljes interjút ITT.
