Fotó: Valuska Gábor
Gárdos Péter kamaszkorában tanúja volt egy hatalmas iskolai botránynak: két fiú az osztályából ötven fillérért pornográf fotókat mutogatott a fiúvécében, és mivel az érdeklődés igen nagy volt, a „vadkapitalista vállalkozás” hamar lebukott. Ez a felszínre bukkant régi emlék adta második, Hét mocskos nap című regényének alapötletét, amelyben három család 20. századi traumáit kapcsolja össze egy borzalmas körülmények közt megszületett aktfotó. A filmrendezővel és íróval a könyv kapcsán a szexualitás és a hatalom közti összefüggésekről, a puzzle-szerű dramaturgia előnyeiről, valamint a sors és a véletlenek szerepéről beszélgettünk. De kiderült az is, mi köze lehet Woody Allennek a könyvhöz, és miért tartja a Hét mocskos napot a kiszolgáltatottság regényének.
Az első regénye, a Hajnali láz azért született meg, mert első nekifutásra nem készülhetett belőle film. A Hét mocskos nap már eredetileg is könyv formában íródott?
Valószínűleg nekem egyfajta elkeseredettség kell ahhoz, hogy elkezdjek regényt írni. A Hajnali lázból valóban azért lett könyv annak idején, mert épp válságát élte a Magyar Mozgókép Alapítvány, amely akkor alakult át a Filmalappá. Nem sokkal azután, hogy beadtam a Hajnali láz forgatókönyvét, kiderült, hogy két-három évig Magyarországon nem lesz játékfilm-gyártás. Akkor azt éreztem, hogy ha film nem lehet belőle, legyen regény, már csak azért is, mert a sors tartozik ennyi elégtétellel a szüleimnek. Hasonló történt most a Hét mocskos napnál is, aminek egyébként Hét erotikus történet a 20. századból volt az eredeti címe. Beadtuk a pályázatot és egy bizonyos szintig el is jutottunk vele, de aztán az Alap mégsem akarta megfinanszírozni. Eluralkodott bennem a keserűség. És megszületett a második regényem.
Gárdos Péter: Hét mocskos nap
Libri Könyvkiadó, 2018, 376 oldal, 3699 HUF
A Hajnali láz életrajzi, vagy inkább családtörténeti ihletésű könyv volt. Ebben a regényben vannak olyan részek, amik önéletrajzi elemeken alapulnak?
Igen, több is. Azt gondolom, hogy anélkül nagyon nehezen tudnék írni, hogy ne legyen személyes vonatkozás. Ennek a könyvnek szigorúan véve két olyan momentuma van, amit a személyes élményeimből vagy a családi legendáriumból emeltem át. Az egyik a fő motívum, ami az egész regénynek a kígyótojása, egy kamaszkoromban megesett történet a hatvanas évekből. A Hernád utcai fiúiskolába jártam a VII. kerületben, ott tört ki az idő tájt az országos botrány. Egyik osztálytársam behozott az iskolába néhány pornográf fotót. 30-as évekbeli amatőr fényképek lehetettek, és mint később kiderült, a papájától lopta az illető. Volt az osztályunkban két túlkoros srác, akik látva, hogy milyen sikere van a fotóknak körünkben, 14 éves kamasz fiúk között, pillanatok alatt kisajátították, és pénzért kezdték mutogatni, aminek természetesen nagyon hamar híre ment az iskolában. Ötven fillérért egy percre lehetett kettesben maradni a képekkel a fiúvécében. A nagyszünetekben kiürültek a folyosók, mindenki a piszoár környékén tömörült. Ez ment körülbelül két hétig, de aztán valaki beárulhatta a vállalkozást, mert egy délelőtt váratlanul lerendelték a felső tagozatosokat a tornaterembe. A földre kellett leülnünk, a terem végében pedig dobogóra állítottak fel egy asztalt, leborítva vörös abrosszal. A ceremónia a nagy, szocialista ünnepeket idézte. Ült fent, a pulpituson három vészbíró, az osztályfőnökünk, aki egyébként orosztanár volt, a tornatanár, aki egyúttal az úttörőcsapatot vezette, és maga az igazgató. Elindult a számonkérés. Először csak általános erkölcsi szövegeket nyomtak a kommunista etikáról, majd kirendelték a fő bűnösöket. A botrány igazából akkor tört ki, amikor a srác, aki behozta a képeket, különös bátorsággal kitépte a fotókat az osztályfőnök kezéből és elkezdte a szájába tömködni. Megpróbálta lenyelni, megsemmisíteni a bizonyítékokat.
Pedig szinte biztos voltam benne, hogy a történetnek ez a része fikció.
Nem, ilyesmit bajos kitalálni. Ezen a ponton egyébként elszabadult a pokol a tornateremben. A történetnek az lett a vége, hogy a srácot kicsapták, a másik két gyereket pedig igazgatói rovóval áttették egy másik iskolába. A mulatságos és tanulságos az volt a históriában, hogy a tanári kart nem az zavarta, hogy az iskolai vécében a tanulóifjúság heteken át tömeges maszturbációs gyakorlatot folytatott, hanem az, hogy a szocialista erkölcsöt meggyalázta ez a szerintük „vadkapitalista” vállalkozás. Tulajdonképpen csak ez háborította fel őket. Hogy két diák meggazdagodhat – már amennyire – egy abszurd ötlet kapcsán. Ez az emlék egyébként sokáig el volt temetve bennem, és csak hét-nyolc évvel ezelőtt bukkant elő, amikor a Tréfa című filmünket forgattuk. Az ugrott be, hogy ebből a történetből egyszer filmet kellene csinálni, de a filmterv csak akkor kezdett bennem szárba szökni, amikor rádöbbentem, hogy nem is az iskolai botrány az igazán fontos itt, hanem az a lány, aki a pornográf fotókon szerepel. Ez beindította a képzeletemet. Halálosan izgatott, miképpen lehetne erről a gyalázatos 20. századról úgy mesélni, hogy ezek a gyalázatos fotográfiák legyenek a központban.
És mi volt a másik megtörtént eset, ami bekerült a regénybe?
A mamám, illetve a nagyszüleim egyik háborús története. 1944. október 15-én, amikor bejöttek a németek, a nagyapám – aki az ősei tapasztalataiból azt szűrte le, hogy ilyen kataklizmákat azon nyomban követ egy heves lefolyású pogrom – megállapodott egy ismerősével, hogy pár napra elbújtatja a családját a Kertész utcai Ciklon Garázsban. Így is történt, a nagyapám a feleségével és a mamámmal két éjszakát a garázsban töltött, aztán mikor meggyőződött arról, hogy mégsem koncolják föl rögtön az izraelitákat, visszaköltöztek a csillagos házba. Nem mellékesen szólva sokat azért nem tévedett, néhány héten belül megkezdődött a leszámolás. Ám ez a két nap, a két éjszaka a Ciklon garázsban a mamámnak meghatározó és furcsa emléke maradt. Egy taxi hátsó ülésén aludtak, és a nagyapám, hogy oldja a félelmüket, 48 órán át mesélt nekik. A garázs mesesziget volt a borzalom tengerében. Ez a história annyira megragadta a fantáziámat, hogy elraktároztam, egyszer majd valahol felhasználom. Aztán a dolgok – ez is például – hirtelen egy dramaturgiai szerkezetben összekapcsolódtak a fejemben.
Kapcsolódó cikkek:
Gárdos Ágnes: Fél évet jósoltak nekünk, ötvenkét évet éltünk együtt
A Hajnali láz az élet szerelmes regénye
Világsiker lehet a Hajnali láz, a holokauszttúlélők szerelmi története
A regényét rafináltan építette fel: hét nap történetén keresztül mesél három családról, akik különböző korokban, helyszíneken élnek, mégis összeköti őket egy fénykép. Miért választott ennyire komplex szerkezetet a történet elmeséléséhez?
Újabban nagyon szeretem az ilyenfajta szerkezeteket, vonzanak a puzzle-szerű történetek. Imádtam például Inarritu Bábeljét, amely három, látszólag különálló történetet mesél el, és csak a film vége felé találjuk meg a közös pontokat. Ugyanilyen kedvencem Altman Rövidre vágvája, tíz egymás mellett futó történet, igazi boldogság, mikor a néző fejében összeáll az egész. Ez a fajta szerkezet egészen másfajta gondolkodást igényel, és a szálakat szőni-fonni bitang jó feladat. A Hét mocskos napban nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a három família sorsa az idők folyamán többször is összekapcsolódik, hanem jó néhány olyan, látszólag mellékes motívum is van – például zeneművek ismétlődése, vagy a víz, a tisztálkodás újbóli felbukkanásai –, amelyek az alaptörténeteken túl is ritmizálják a cselekményt.
Említette, hogy a regény eredeti címe Hét erotikus történet volt. A szexualitás többféleképpen megjelenik a cselekményben, de jellemzően mégsem az erotikához, hanem a kiszolgáltatottsághoz társul. Lehet úgy is értelmezni, hogy ez egyfajta párhuzam azzal, ahogy a 20. században az emberi test ki lett szolgáltatva a hatalomnak?
A hatalom és a szexualitás viszonya mindig is izgatott, mert azt gondolom, hogy ezek között valami egészen mély összefüggés van. A témában figyelemreméltó tanulmányok születtek. A regény kapcsán találtam meg például egy amerikai antropológus kutatását a 60-as évekből. A tudós a yanomami dél-amerikai törzsek szexuális szokásait vizsgálta, és kiderült, hogy az agresszivitás és reproduktív stratégiák között mérhető, bizonyítható korreláció van. E törzs legagresszívebb férfitagjainak, akik már öltek embert, két és félszer több feleségük, és háromszor annyi gyerekük volt, mint azoknak, akik még nem gyilkoltak.
Ha az ember ebből a szempontból vizsgálja a 20. századi diktátorok sorsát, akkor ezek az összefüggések fényesen igazolódnak. Kadhafiról, a líbiai diktátorról például azt mesélik, hogy szeretőit az egyetemek, iskolák tagjai közül válogatták ki számára, törvénytelen gyerekeinek száma ijesztően hatalmas. Az emberi evolúcióban a szex és hatalom lényegileg kapcsolódik. Dzsingisz kánról biológusok kimutatták, hogy manapság körülbelül tizenhat millió férfi hordozza a kán genetikai jellegzetességeit. Marco Polo azt írja a naplójában, hogy a kán a meghódított területeken szinte kiirtotta a férfiakat, és kétévente ezeknek az országoknak a legszebb lányait, asszonyait a palotájába hurcoltatta. A háremében ebből az öt-hatszáz lányból, alapos szelekció után, ötös csoportok mehettek be az uralkodó hálószobájába, egészen addig, amíg valamennyien sorra nem kerültek. Ez az oka a ma már bizonyított genetikai azonosságnak. Berijáról, regényem egyik szereplőjéről pedig köztudott volt, hogy éjszakánként Moszkvában fiatal lányokra vadászott, akiket aztán eltüntetett. Kevés az olyan diktátor a huszadik században, aki ne lett volna szexuális ragadozó is egyúttal. A hatalom, a szexualitás, az agresszivitás ennek a regénynek a kulcsszavai. Azaz a kiszolgáltatottságról van szó, a regény figurái – és nem csak Szvetlana, aki Berija áldozata lesz – egytől egyig ki vannak szolgáltatva a hatalomnak. 
A Hét mocskos nap, ami végül a cím lett, egészen más asszociációkat is beindít. Sokkal inkább utal a regény másik fontos témájára, a bűn motívumára, ami valamilyen formában szintén összeköti a szálakat.
Nem volt könnyű rátalálni erre a címre. A „mocskos” jelző esetünkben pontosabb és kifejezőbb, mint az erotikus. Abban bíztunk, hogy ez a jelzős szerkezet asszociálja a bűn-bűnhődés fogalomkörét is. Végső soron ennek a regénynek még a szívemhez legközelebb álló figurái is áldozatul esnek valamifajta – talán nevezhetjük így: alantas – szenvedélynek. Ilyen például a nagypapámról mintázott Bódai Sándor, akinek egy aprócska fűszerboltja van a hetedik kerületben. Őt egyébként személyesen nem ismertem. A családi legendárium szerint nagylelkű, önzetlen, szeretnivaló ember volt, de a történetünkben ő sem bűntelen. Amikor Párizsban egy szexuális kaland miatt lekésik családja nagy lehetőségéről – arról, hogy kimenekítse a famíliát Hitler karmai közül –, akkor ő is egy legyűrhetetlen szenvedélynek lesz az áldozata.
A regény hét olyan napot mesél el, amely fordulópont a szereplők életében. Közben a három család története mindenféle véletlen folytán egymásba ér, és így összekapcsolódó, egymásba gabalyodó sorskörök jönnek létre. A véletlenekben vagy a végzetben hisz inkább?
Az tanultam az egyetemen – az eredeti diplomám szerint ugyanis magyar-orosz szakos tanár vagyok –, hogy igazi műalkotásban nincs véletlen, ott az előre láthatatlan eseményeknek is a szükségszerűség láncolatába kell kapcsolódniuk. Az író arra törekszik, hogy a látszólagos véletlenek mögött utóbb mindig fel lehessen fedezni a törvényt. Nagyon remélem, hogy ez nincs másképpen ebben a regényben sem. Mellékesen egyébként azt hiszem, hogy véletlen a való életben sincs. Ha az ember távolról, évek távlatából nézi a saját sorsának eseményeit, tehát nem tapad le a hétfőnél és a keddnél, akkor felsejlik, igenis van egy olyan út vagy sorskör, amit bejárunk, akár akarjuk, akár nem. Ilyen értelemben abban sem vagyok biztos, hogy szabad akarat, mint olyan, létezik. Beteljesítjük a végzetünket, mint egy tökéletes görög drámában.
Amellett, hogy a regény nagyon súlyos történelmi pillanatokról és generációkon át hurcolt traumákról szól, erősen megjelenik a hangvételében az irónia is. Ezzel könnyíteni szerette volna a befogadást, vagy inkább a történések abszurditását akarta kifejezni?
Az irónia kicsit az abszurd felé tolja a történetet, és én erre mindig fogékony voltam. Soha nem tudtam a dolgokat csak feketén és fehéren nézni, hajlamos voltam arra, hogy hozzáfűzzek az eseményekhez, a személyekhez egy-egy ironikus kommentárt. A legnagyobb tragédiában is képes vagyok meglátni a komikumot. Ha valamit örököltem a szüleimtől, főleg a papámtól, akkor az a dolgok fonákul látásának a képessége. Azokat a filmeket és regényeket szeretem, amiben megvan ez a fajta abszurditás. Ha ugyanis az ember kicsit másképpen csoportosítja a tényeket, akkor ráébred, hogy a legsötétebb, legelkeserítőbb dolgokban is van valami nevetséges. 
Van egyébként olyan film, ami hatással volt erre regényre?
Van két olyan film, amiket évente legalább egyszer mindig megnézek. Fellini Amarcordja és Woody Allen Annie Hallja a kiválasztottak. Ahogy ez a két rendező viszonyul a világhoz, az nekem az etalon. Folyamatosan újra és újra tanulom ezeket a filmeket, de tanítom is őket, mert nekem ez a két film közel van a tökélyhez. Egyébként az Amarcord is mozaikos puzzle-szerkesztéssel mesél el egy nagyon is összefüggő mesét. Az Annie Hall pedig abban egyedülálló, ahogyan Woody Allen ki-be jár a saját történetéből. Az én regényemben is van erre törekvés.
Lát rá esélyt, hogy a Hét mocskos napból végül ugyanúgy elkészül a film, mint a Hajnali lázból?
Lehet, hogy be lehet adni újra pár év múlva a forgatókönyvet, vagy egy teljesen más konstrukcióban feltámad majd. Százszor, ezerszer is nekimegyek a falnak, vagy ahogyan a híres LGT-dalban éneklik, nem adom fel, míg életben találsz.
