Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag
Magvető, 368 oldal, 2013, 2792 HUF
Fotó: Valuska Gábor
A Szíved helyén épül már a Halálcsillag Cserna-Szabó András első regénye, ami szerintünk az 5 legjobb könyve között van, megjelenése óta vezeti a kortárs eladási listákat. Főhőse Emlék Bundás, a depressziós novellista, étterem- és zenekritikus, aki a Pest-Pécs-Kolozsvár szerelmi háromszögben bolyong, beleveszik saját westernregényébe, miközben feje felett halálcsillagos az éjszaka. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.
Mennyire van regényírási kényszere egy novellistának Magyarországon?
Nagyon. És nem csak Magyarországon. És nem csak a novellistáknak. Hiszen ma az egyetlen eladható műfaj a regény. Én nagyon szeretem a novellát, az esszét is, de hát ezek majdnem annyira eladhatatlan portékák ma, akár a vers. Néha persze van egy-egy kötet, amely átslisszan, de ezek csak ritka kivételek. Szerintem nagyon meglepődnének az emberek, ha tudnák, hogy egy kortárs verseskötetből mennyit lehet eladni. Én folyamatosan próbálkozom azzal, hogy az esszét összekössem valamivel, amivel együtt már átjut az olvasóközönség közönyén. Ha irodalmi esszéket írok, senki nem veszi meg. Ha ezt úgy teszem, hogy másnapos receptkönyvnek álcázom (helyesebben: álcázzuk, Darida Benedekkel közösen), akkor megveszik, akár három kiadásban is, és elolvassák, mit gondolunk, mondjuk Rabelais-ról, Hrabalról vagy Hemingwayről. A Nagy Macskajajkönyvet egy vicces, parodisztikus vonalra, a „katzenjammerológiára”, vagyis a másnaposság történeti filozófiájára fűztük fel. A magyar gasztrotörténeti esszéket tartalmazó Ede a levesben című könyvünkben (Fehér Bélával írtuk közösen) is folyamatosan irodalommal foglalkozunk. Mikszáth Kálmánnal, Jókai Mórral, Tömörkény Istvánnal, Krúdy Gyulával és így tovább. Hiszen a magyar ínyesmesterség és az irodalom kéz a kézben jár, teljesen össze van fonódva. Nem hiszem, hogy ez egy magyar sajátosság lenne. Például id. Alexandre Dumas, a híres francia regényíró egy hatalmas gasztronómiai szótárt írt, amit mi nem nagyon ismerünk, mert nincs magyarra lefordítva (ellentétben Brillat-Savarin alapmunkájával, azt folyton idézzük, száz éve fordította le gyönyörűen Ambrus Zoltán és Gizella).
A Szíved helyén épül már a Halálcsillagban főszerepet kap a pesti Király utca mellett mai Pécs és Kolozsvár is. Végzel terepmunkát az írásaidhoz?
Terepmunkának lehet nevezni, ha valahol él az ember? Sok évet éltem a Király utcán és környékén. Fél évet Kolozsváron. Próbálok olyan dolgokról írni, amelyeket ismerek. Szeretem azt, mikor az irodalom életszagú. Olvashatna a főhősöm Romana-regényeket, csak azokat nem ismerem. Lakhatna Zuglóban, de azt sem ismerem. Kolozsváron eltöltöttem fél évet, alapvetően azért mentem oda, hogy befejezzem a regényt. Egy régi városban éltem, amelyhez elég sok családi szál köt. Egy könyvtárban dolgoztam, ahol ott volt az egész helytörténet: térképek, adattárak, visszaemlékezések. Ezeket bújtam. Nagyon élveztem, hogy amikor eszembe jutott egy novellasztori, rögtön ott volt egy valós háttér, díszlet, mellékszereplő-tár hozzá, amit használhattam. Mondok egy példát: amikor például Drakula gróf 1914-ben felkeresi Kolozsvárt a Zsejke című novellámban, meglátogat egy kupit, a „Tükrös”-t, a Búza és a Fogoly utca sarkán, ahol Gradicsai Anna a madám, és Udvari Mariska füstös, lármás, Jókai utcai Fészek kávéházában is megfordul. Ezek például mind valós személyek, helyek. De például Kolozsvár bombázása is hiteles háttér egy szerelmi történethez (Margó). Persze ezek az írások ettől még alapvetően fikciós történetek maradnak.
Mennyire azonos az írói munkastílusod Emlék Bundáséval?
Semennyire. Én egy író író vagyok. Emlék Bundás alapvetően nem ír, ő egy valódi semmirekellő. Én írok tárcát, novellát, regényt, gasztroesszét, könyv- és étteremkritikát, stb. Nekem a napi meló hozzátartozik az életemhez, ebből élek, meg kell csinálni. És ráadásul teljesen mást gondolok az irodalomról, mint Emlék Bundás. Ő az egész irodalom nevű dologban tökéletesen csalódik, mert kezdettől fogva túl sokat gondol az irodalomról. Én nem szeretem, amikor egy író vátesznek képzeli magát, vagy a közösség lelkiismeretének, morális iránytűnek, a haza bölcsének, netán isteni kapcsolattartónak stb. Nekem a jó író: mesterember. Vagy szakember. Aki nem bojlert szerel, nem kenyeret süt, nem vakbelet távolít el, hanem olyan történetet ír, ami létrehoz valamit az olvasóban. Legyen az akár katarzis vagy felháborodás. Tulajdonképpen mindegy, fő hogy hasson.
Egy beszélgetésen említetted a némileg kelkáposztafőzelék szagú magyar irodalmat. Mit értesz ez alatt?
Amikor Bukowskit, Hunter S. Thompsont, Bret Easton Ellist, Pelevint, Carvert, Nesbø-t, Vonnegutot, Irvine Welsh-t stb. olvasok, mindig arra gondolok, hol vannak ezek a hangok a kortárs magyar irodalomból? Nekem nagyon hiányzik például Hazai Attila prózája, aki egy egészen úttörő magyar író volt. Teljesen más, új oldalról közelített a történethez. Ezért aztán sok elutasításba ütközött, még egy József Attila-díjat se dobott neki a hivatalos irodalom, pedig azt már mindenki megkapja manapság, még én is. A Halálcsillagban megpróbáltam kilépni a régi irodalmi hangból, szerkezetből, stílusból, és megmutatni azt a világot, ami körülveszi a nemzedékünket negyedszázaddal a rendszerváltás eufóriája után. Amikor a teljes kiábrándulás már a magánéletünket is felfalja. A teljes Mohács-feelinget. A menekülést a felelősség, a szabadság, a boldogság elől. A magyar világvége-hangulatot. A műanyag popvilágot, ami körülvesz és felzabál minket.
Jelenleg a Halálcsillag vezeti a kortárs eladási listákat.
Ma Magyarországon az irodalmi közeg számára az az író, akit a közönség olvas: gyanús szerzet. Ennek ellenére, nekem nem titkolt és nem szégyellt célom, hogy eljussak az olvasókig. Nem szeretnék 200 példányban az anyukámnak, a barátaimnak és néhány ismerős kritikusnak írni, ennek nem látom értelmét. Abban, hogy ilyen alacsony a könyvek példányszáma, sok dolog mellett az is benne van, hogy a kortárs irodalom részint elveszítette kapcsolatát az olvasókkal. Szerintem valahogy föl kellene venni újra a kapcsolatot. Ehhez pedig szemléletváltás kell az író és a kiadó részéről is. Kell hozzá cím, borító, reklám, marketing, facebook stb. Ezt tudomásul kell venni.
Attól függetlenül, hogy hangsúlyozod, hogy az olvasóknak írsz, úgy tűnt, hogy megviseltek a Halálcsillag első kritikái.
Igen, mindig megvisel a negatív kritika. Szerintem minden írót megvisel, csak van, aki bevallja, és van, aki nem. De ez nem lényeges. Az, hogy én, mint magánember, mit érzek, nem érdekes. Ezt föl kell dolgozni. Még akkor is, ha olykor személyeskedő, rosszindulatú, buta írásokkal találnak meg. A legutóbb például jót röhögtem azon az ítészen, aki zavarosan burjánzó költői kritikája végén belehalt a könyvem olvasásába, és a ravatalon találta magát. Nevetés közben Hamvas esszéje jutott eszembe, az Arlequin, amikor Béla az orfikus és a mágikus művészetről ír. Hogy az orfikus a megfékező, rendező, harmonikus, a mágikus pedig a lelket felizgató művészet. Na, gondoltam, ezt a szegény kritikust sikerült a silány művészetemmel annyira felizgatnom, hogy kimúlt szerencsétlen. Ez is valami… És azért beszéljünk a jóról is. Nemcsak negatív kritika van, hanem pozitív is. És nagyon sokat számít, ha egy valódi olvasó, olyan, aki nem pénzért olvas, sőt, ő ad pénzt a könyvemért, szereti a regényemet. Ez ér a legtöbbet.
