10. Nyáry Krisztián: Így szerettek ők, Corvina, 132 oldal, 2012.
Az év egyik legnagyobb meglepetése volt, hogy Nyáry Krisztián a facebookos posztolásaiból év végére egy óriási bestseller lett. "Emberi történeteket mesélek el, amelyek írókkal, költőkkel estek meg. Róluk szól, nem a műveikről. Abban nem hiszek, hogy a művek értelmezése mindenestül levezethető lenne az életrajzból, de az is biztosnak tűnik, hogy tökéletesen érintetlenül sem hagyja. Nagyon egyedi döntés kérdése, hogy mi az, amiről beszélhetünk, mi az, amiről nem. A legegyszerűbb persze az lenne, hogy arról nem írnánk, amit nem a közönségnek szánt az író. De akkor a magyar irodalom jelentős részéről le kellene mondanunk, így a Szabad ötletek jegyzékéről, a Móricz-naplókról és egy csomó minden másról is. Arról nem beszélve, hogy a szerzők, és úgy általában a művészek kevés kivételtől eltekintve azért is alkotnak, hogy a nevük fönnmaradjon, és valami nyomot hagyjanak: nyom pedig nincsen életrajz nélkül" - mesélt a Könyves magazin 5. számában az írói munkáról Nyáry. A siker titka receptszerűen egyszerű: egy mindenki által ismert irodalmi alak szerelmi történetét helyezi a középpontba, minden alkalommal egy kép kíséretében. Mindenféle előzetes tervezés és jól felépített kampány helyett a véletlennek, valamint a jól tálalt tartalomnak köszönhetően óriássiker lett a facebookos történetsorozat. A korábban irodalomtörténészként végző, egyetemen tanító Nyáry rendületlenül olvasott, kereste a kapcsolatokat, és jó érzékkel vette észre a különös történeteket, és épített fel ismert és ismeretlen karaktereket. Infotainment ez a javából, vagyis információközlés szórakoztatóan. Az Így szerettek ők című könyv alapanyaga 70 százalékban ugyanaz, mint a Facebook-történeteknek, viszont bővebbek, vannak benne mű- és levélrészletek, illetve gazdag és jogtiszta képek.
Ezt írtuk a könyvről: "A Nyáry-siker titka többek között a néplélekben gyökerezik, mert a Bestet és a Storyt mindenki olvassa: imádunk belesni az íróink-költőink átizzadt lepedői közé, és meghatódni, vagy épp elszörnyülködni az ott látottakon. Fontos kérdés, mi a különbség ebből a szempontból Hajdú Péter celeb és Ady Endre költőóriás között. A szórakoztató információközlés, mert a kettőt ez különbözteti meg jelentősen: előbbi öncélú magamutogatás, utóbbi színes irodalomtörténet. Nyáry az infotainment legsikeresebb szerzője." Összeszedtük a 10 kedvenc történetünket is.
9. Cormac McCarthy: Átkelés, Magvető, 536 oldal, 2012.
Az Átkelés Cormac McCarthy méltán híres Határvidék-trilógiájának második kötete. A nagysikerű Vadlovakhoz hasonlóan szintén az USA délnyugati államaiba és a szomszédos Mexikó kietlen és kegyetlen tájaira kalauzolja el az olvasót. A második világháború idején játszódó megrázó történet egy testvérpár, a tizenhat éves Billy Parham és öccse, Boyd megpróbáltatásairól, kalandjairól és felnőtté válásáról szól. Billy megszállottan üldözi a jószágaikat prédáló, Mexikóból átkóborolt nőstényfarkast. Miután a fiú csapdába ejti a vemhes állatot, úgy dönt, nem öli meg, hanem átkel vele a határon, és szabadon engedi a hegyek közt. A tragikusan végződő útról hazatérve örökre megváltozik az élete. „Az elátkozott vállalkozások végérvényesen kettévágják az életet azelőttre és mostra." Billy eztán még egyszer visszatér a határ túloldalára, Mexikóba, ezúttal azonban az öccse társaságában vág neki az útnak.
A második világháború környékén játszódó könyv, Az átkelés első harmadában a 16 éves Billy szó nélkül hátrahagyja öccsét és szüleit, hogy egy csapdájába esett vemhes nőstényfarkast átvigyen a határon, és szabadon engedjen Mexikóban, ahonnan az átvándorolt az Államokba – azt a köteléket, azt a lelki rokonságot, amit akkor a farkassal, az élettel, a természettel érez, a végén már nem ismeri fel magában. Addigra évek teltek el, addigra túlságosan sokat kiölt belőle a világ. Fizikailag húszas évei elején jár, de pszichikailag, szellemileg kora felfoghatatlan, mérhetetlen. Az átkelés, akárcsak előzménye, a Vad lovak, a Határvidék-trilógia első kötete, a felnőtté válásról szól.
De ebben a felnőtté válásban nincs helye gyöngéd érzelmeknek, szerelemnek, nemiségnek, McCarthynál ez hidegségről, fájdalomról, elmúlásról, vérről, kegyetlenségről szól. Mert az, hogy a világ kinyílik előtted, még nem jelenti azt, hogy megérted és megismered – még akkor sem, ha ugyanazt az utat járod be újra és újra. Billy a könyv cselekménye során háromszor lépi át a határt Mexikóba (egyszer öccsével, Boyddal), mindháromszor személyes küldetéstől vezérelve, mindháromszor kudarcra ítélve, mindháromszor önmagában is átlépve egy határt gyerek- és felnőttkor vagy élet és halál közt.
" Amikor Boyd a családjával Grant megyéből délre jött mégkisgyermek volt alig idősebb a nemrégiben alapított Hidal- go névre keresztelt megyénél. Húgának csontjai s anyai nagy- anyjának csontjai ott porladtak a öldben ahonnan elvándo- roltak. Ez az új vidék vad volt és buja. Egészen Mexikóig el le- hetett lovagolni anélkül hogy az embert akár csak egyetlenkerítés megállította volna. Boyd a testvére előtt ült a nyereg-ben és hallgatta ahogy a ú spanyolul és angolul megnevezi atáj részeit a madarakat a vadállatokat. Az új házban a kony-ha melletti szoba volt az övék és Billy éjszakánként sokszorálmatlanul eküdt az ágyában s alvó öccse szuszogását hall-gatva a sötétben ojtott hangon suttogta el neki a terveit meg hogy milyen életük lesz." (8 oldalas részlet a regényből.)
Per Petterson rendkívül családi tragédiasorozat után kezdett írni: "Abban a balesetben meghalt az apám, az anyám, az öcsém és az unokahúgom. Egy másik fiútestvérem néhány évvel azelőtt hunyt el. A Csapáson járva című regény, amely kicsit erről szól, tíz évvel később jelent meg. De nem gondolom, hogy azért írnék, hogy megbékéljek a halálukkal. Számomra a könyvírás nem egyenlő a terápiával. Úgy vélem, ha terápiára van szükséged, menj a pszichiátriára. A terápia ugyanis azt jelenti, hogy szavakba öntöd az érzéseidet, de én ezt nem akarom. Én jeleneteket akarok írni, amelyekben az emberek mozognak és éreznek. Ez irodalom, és nem pszichiátria. Zavarban lennék, ha csak azért írnék, mert annak terápiás haszna van, egy csomó ember képes erre, tudom, és ez nagyon jó, de én nem, mert én szépirodalmat írok."
Miközben 1989 őszén Európa közepén képletesen és a szó legszorosabb értelmében is falak omlottak le, Norvégiában Arvid Jansennel is nagyot fordul a világ. Tizenöt éves házassága romokban, az anyjáról kiderül, hogy rákos beteg, és azok az eszmék, amelyekben valaha vakon hitt, végérvényesen életképtelennek bizonyultak. Ezek után talán nem meglepő, ha a harminchét éves Arvid, akiről máskülönben az író többször is elmondta, hogy egyfajta irodalmi alteregójának tekinti, Maóhoz hasonlóan úgy érzi, hogy élete kontroll nélkül, megállíthatatlanul sodródik: „hozzám hasonlóan észlelte az idő múlását, az idő váratlanul felzárkózik hozzám, apró elektromos ütésként cikázik a bőröm alatt, és képtelenség megállítani, bármennyire szeretném is."
Arvid tesz egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy lebontsa a közte és az anyja között tornyosuló falakat: utánautazik Dániába, és mindenáron bizonyítani akar, kétségbeesett, már-már idegtépő módon küszködik halálosan beteg anyja figyelméért és szeretetéért. Az emlékfoszlányokból, töredékekből építkező történet egyes rétegeit a Lótolvajokból már jól ismert sallangmentes, letisztult, már-már szikár hangon fejti le Petterson. Nincs boldog vég, de nem is baj. Melankolikus, befelé forduló könyv, mid-life válságban tobzódóknak kötelező darab.
7. Umberto Eco: Prágai temető, Európa, 564 oldal, 2012.
Így kezdődik Umberto Eco regénye: „A járókelő, aki ama szürke reggelen, 1897 márciusában, veszi magának a bátorságot, hogy átvágjon a place Maubert-en, vagyis ahogy a csibészek nevezték, a Maubon (mely a középkorban még az egyetemi élet egyik központjaként a Vicus Stramineus-on, azaz a rue du Fouarreon található bölcsészkar diákseregének adott otthont, később pedig a szabadgondolkodás olyan apostolainak kivégzéséhez szolgált színhelyül, mint Étienne Dolet), Párizs azon kevés részeinek egyikén találta volna magát, amelyeket megkímélt Haussmann báró romboló dühe: rossz szagú, kusza sikátorok közt, ott, ahol az amúgy jó ideje föld alá, a nagyváros zsigereibe száműzött Bièvre abban az időben előbukkant még, hogy azután lázasan, hörögve és férgesen zúduljon a közeli Szajnába."
A Professzor legújabb regényében is konzekvensen kitart sajátos, a kalandregény és az enciklopédia stílusrétegei között egyensúlyozó modora mellett – ebből a szempontból tehát semmi újat ne várjunk A prágai temetőtől. Eco lendülete tehát nem hagyott alább a magyarul négy éve megjelent Loana királynő titokzatos tüze óta, habár a kritikusok éppen ezt a regényt tekintik a leggyengébb láncszemnek a szerző szépirodalmi életművén belül. Bár egy Eco kaliberű szerző nem szorul rá az effajta hype-ra, új regényének befogadását minden bizonnyal a mai napig jócskán befolyásolja a „botrányregény" címkéje, nem beszélve arról, hogy a megjelenést követően vezető orgánumok cikkeztek az író reflektálatlan antiszemitizmusáról, a főszereplő zsidógyűlöletét etikailag helyrebillentő kiigazítás vagy utószó hiányáról, és ennek vélt vagy valós következményeiről. Másfelől azonban A prágai temető éppen hogy az írásos kiadványok manipulatív hatalmát, a hatalom látszólagosságát és banalitását illusztrálja, ezen belül is azt, hogyan gerjeszthették a világhatalmak és titkos szervezetek irányította pitiáner, önös földalatti üzelmek a 19. század utolsó harmadában fellendülő zsidóellenes indulatokat. Simone Simonini kapitány, aki szimpla okirat-hamisítóból vált kémmé vagy titkos sejtté a korabeli Európa diplomáciai felfordulásában, azonban nem egyszerűen a zsidókat, mindent és mindenkit gyűlöl. Jelmondata is ez: odi ergo sum, gyűlölök, tehát vagyok. A regény lapjain a zsidóktól kezdve a különböző nációkon és egyházakon át a nőkig mindenki megkapja magáét – Simoninit ez a mizantróp eredetű gyűlölet hajtja, hogy mint valami túlpörgött Monte Cristo, ne csak valódi ellenségein álljon bosszút, hanem irigysége, komplexusai, begőzölt állapota áldozatain is. Eco tizenkilencre húzott lapot, kertészoverallban lépett be a kaptárba, de az új regény etikai vonulatainak markánsabb, vagy uram bocsá' szemellenzősebb hangsúlyozása könnyen semmissé teszi a remekül megkomponált szövegbe ágyazott, fikciós spiráljainak köszönhetően labirintusszerű történet élményszerűségét.
6. Szőnyei Tamás: Titkos írás 1-2. - Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956-1990, Noran Kiadó, 2012.Hét évvel Nyilván tartottak című, a magyar könnyűzene környékén ólálkodó titkos szolgák munkáját feltáró, rendhagyó poptörténeti monográfiája után 2012 márciusában jelent meg Szőnyei Tamás Titkos írás című két kötetes, hiánypótló munkája, mely az irodalmi élet és az állambiztonsági szolgálat 1956 és 1990 közötti történetét tárja fel. Az eddig is tudnivaló volt, hogy a hatalom tartott a megfigyelt művészektől, ezért mindenekelőtt lojalitást követelt tőlük. Mindahány művészeti ág körül hemzsegtek a titkosszolgák, ám alighanem egyik sem kapott olyan mérvű figyelmet, mint az irodalom. A több mint tízezer oldalnyi titkosszolgálati anyagot áttanulmányozó Szőnyei precízen lábjegyzetelt, olvasmányos stílusú történetekké kerekítette az általa megismert és felhasznált forrásokat. Megkerülhetetlen és mintaadó könyve zömmel belügyi aktákból összeállított, rendhagyó irodalom- és értelmiségtörténetként is olvasható.
5. Salman Rushdie: Joseph Anton, Ulpius-ház, 732 oldal, 2012.
Több mint húsz év telt el azóta, hogy Khomeini ajatollah a Sátáni versek miatt fatvát mondott ki Salman Rushdie íróra, aki emiatt évekig bujkálni kényszerült, és aki az akkori időszak félelmeit, tapasztalatait most egy könyvben írta ki magából. Rushdie a címben szereplő (Joseph Conrad és Anton Pavlovics Csehov keresztneveinek kombinálásából adódó) nevet használta miközben a fatva kihirdetését követően bujkálni kényszerült. A rendőrség akarta, hogy biztonsági okokból az író álnevet használjon, szempont volt ugyanakkor, hogy az ne indiai név legyen.
Hány élete van Salman Rushdie-nak, adódik a kérdés, melyet csak részben indokol, hogy a Sátáni versek miatt az írónak évekig kellett bujkálnia, rettegnie. Neki mindenesetre biztosan van legalább kettő, és meg kell hagyni, már a fatva előtti évek sem voltak érdektelenek. Az igazi vízválasztó mégis 1988 volt Rushdie életében, ekkor jelent meg ugyanis a Sátáni versek, amelyért azután 1989 februárjában Khomeini ajatollah fatvát mondott ki rá.
Hogy micsodát?, hökkenhetett meg Salman Rushdie, amikor a BBC tudósítója Valentin-napon felhívta ezzel. Az író utóbb bevallotta, akkor hallotta ezt a szót életében először. Pedig a kezdet még biztatónak is tűnt, Angela Carter például – miként arról Joseph Anton című életrajzi kötetében Rushdie is megemlékezik – a következőket írta az új regényről a Guardianben: „olyan eposz, amelybe lyukakat ütöttek, hogy beengedjék a látomásokat... sűrű, beszédes, néha harsányan jókedvű, rendkívüli kortárs regény". Irán vallási és politikai vezetője azonban szentséggyalázással vádolta az írót, és felszólított minden muszlimot, hogy végezzen vele és azokkal, akik lefordítják és kiadják a regényt. A New York Times az év végi listájáról lehagyta Rushdie könyvét, mi nem.
4. Rubin Szilárd: Aprószentek, Magvető, 284 oldal, 2012.
A huszadik század egyik legbrutálisabb magyarországi és európai-szintű gyilkosságsorozata máig megoldatlan rejtélyekkel van tele és számos kérdést vet fel, ráadásul az ötvenes évek elhallgató politikája miatt hosszú évekig alig tudott róla valamit a közvélemény. 1953. október 13. és 1954. augusztus 14. között tartotta rettegésben a törökszentmiklósiakat egy különös bűnténysorozat: sorra tűntek el fiatal lányok (a csak éppen tizenévestől a majdnem húszévesig) a vidéki városkából. Hol a vásárlásból nem tértek többé haza, hol a vasárnapi vásár forgatagában tűntek el - öt lánynak veszett összesen nyoma. Volt amelyik korábban is “kicsapongó” életet élt, ezért azt gondolták megszökött valami férfival, volt amelyik szegény, de gondos, szerető családban nőtt fel. Minden egyes eltűnés után nyomozás indult és a vallomások szerint a lányok majd’ mindegyike egy fiatal nő társaságában volt eltűnése előtt. A heti vásárban hangosbemondón is keresték őket és figyelmeztették az embereket, hogy ne hagyják felügyelet nélkül egy pillanatra se gyermekeiket. Kísérteties módon még így is eltűnt a nap végére egy újabb lány. A hatóságok furcsa, szinte amatőr módon reagáltak, mert bár a vallomások mindegyike megemlítette Jancsó Piroska nevét, akit prostituáltként tartott számon a rendőrség és döbbenetes módon többször kihallgatták az eltűnések idején - a többi hetente behívott prostituálttal együtt -, mégsem találtak semmilyen bűnesetre utaló jelet vele kapcsolatban. Majd egy évnek kellett eltelnie, hogy egy éjszaka egy menekülő fiatal nő azzal verje fel a rendőrséget hogy Jancsó Piroska meg akarta erőszakolni és fojtani, miután előzőleg felajánlotta, hogy szállást nyújt neki éjszakára. Ekkor már házkutatást tartottak a nőnél és a ház alatti kútban megtalálták az öt áldozat foszlásnak indult hulláját. Azonosításuk pedig lehetetlen volt, nemcsak az állapotuk miatt, hanem mert az eltűnt lányok családja képtelen volt elfogadni, hogy az ő gyermekeiket találták meg, nem voltak hajlandóak azonosítani a holtesteket, jeltelen sírba temették őket, a családok pedig örökké várták haza a lányaikat.
Jancsó Piroska több tanúvallomást tett, az egyikben még szerepeltek a szovjet katonák, akiknek bűntársa volt, de az utolsó vallomásból rejtélyes módon ez már hiányzik. Jancsó Piroskát kötél általi halálra ítélték, anyját, akire szintén terhelő vallomást tett, szintén halálra ítélték de ezt később életfogytig tartó börtönre változtatták. Jancsó Piroska kislánya és kisfia állami gondozásba került. Rubin Szilárd a hatvanas években ismerte meg az esetet és élete végéig foglalkoztatta, ki akarta deríteni és meg akarta írni az igazságot. Jancsó Piroska anyjával és gyerekével, valamint több áldozat családjával, a nyomozásban részt vevő rendőrökkel is találkozott, ezt a több évtizedes tényfeltáró nyomozást és alkotói munkát örökíti meg az Aprószentek című, végül soha be nem fejezett kötet. Az Aprószenteket Keresztesi József szerkesztette kötetbe, és még egy remek monográfiát is írt a szerzőről.
"Marika szegény újgazda, Kati kissé jobb módú nevelőszülők leánya volt: Pintérék rokonságukból, a népes Pavelka családból fogadták örökbe. Tanulni egyik se igen akart, inkább a paraszti munkát szerették. Kati, nevelőanyja szerint: „Semmiért nem adta volna, ha kocsira ülhet, oszt’ ki a határba! Hazafelé, a kapunkhoz érve mindig lebújt a kocsiderékba,hogy keresni fogom, oszt’ nem látom, hol van. Imádta nagyon a lovat, különösen a Kedvest, egy barna pejkancát, aztán a csirkét, amikor nőni kezdett, hat -hét hetes lett, elnézte, ahogy a tyúk körül guzsoltak fönn az ülőn, és csudára tetszett neki.”Kalocsainé mintha ugyanarról a gyerekről b eszélt volna, mint Pintérné, épp csak más apróságokat idézett föl: „Marika, mielőtt az utolsó délelőtt eljött velünk itthonról, megfejt, répát adott a házinyulaknak, és tejet öntött a kismacskájának. Nyápic jószág volt, köhögött is,de Marika bízott benne, hogy meggyógyul. Egyszer még orvosságot is hozott neki az oroszoktól.” Látta, hogy meghökkentem, de nyugodt maradt. „Itt a közelünkben a mező,délután Marika sokszor kihajtotta a tehenet legelni, azt mondta, ő majd tanul közben, magával is vitte az olvasó könyvét, de aztán csak játszott, elszórakozta az időt a katonákkal. Tízen, tizenketten ha lehettek, a budapest- moszkvai telefonvonaluk miklósi szakaszát őrizték, aváros meg Fegyvernek között járták a szántásokat, ellenőrizték a vonal épségét. Szerettek ittlenni, a szolnoki laktanyaélethez képest vakáció volt nekik. Helyes fiatal gyerekek voltak, a piacról éltek, saját főztjüket ették, ha ráértek, futballoztak a szállásuk előtt a mezőn. Marika nézte a meccset, vagy hallgatta, ahogy harmonikáznak, sok orosz nótát is megtanult tőlük, uzsonnával is meg- megkínálták, néha úgy jött haza, hogy vacsorázni se kívánt. Persze nem ő volt ott az egyetlen gyerek, más korabeli fiúk meg kislányok is lejártak bámészkodni,elfogadták a potyaszalonnát vagy a lekváros kenyeret, a nagyobb fiúk beálltak a futballozók közé is, ők is rúgták a labdát, az olyan csitrifélék meg, mint Marika, danoltak és ugrabugráltak a muzsikára a kiskatonákkal.” (25 oldal elolvasható a könyvből)
3. Patti Smith: Kölykök, Magvető, 376 oldal, 2012.
"Akkori közös életük nem a nyilvánosság előtt zajlott, mindketten még csak áhították a sikert és az elismertséget, miközben szegények voltak, sokszor egyik napról a másikra éltek. A könyvben Patti Smith felidézi, miként lökdöste Mapplethorpe-ot a fényképezés felé, szinte előbb, mint ahogy a férfi sejthette volna, hogy ezzel fog foglalkozni, nem pedig kollázsokkal. És ugyanúgy látta Mapplethorpe is jó előre, hogy Patti Smith-nek énekelnie kell, nem pedig festenie vagy rajzolnia" - mondta Túri Tímea szerkesztő. Fiatal művészek hányattatott sorsáról olvasni mindig sokkal izgalmasabb, mint karrierjük csúcsán kapcsolódni be a történetükbe. A National Book Awardot nyert Kölykökben a hivatásos polihisztor, Patti Smith (író, költő, képzőművész, a punk keresztanyja) mesél a világhírű fotóművészhez, Robert Mapplethorpe-hoz fűződő, míg a halál el nem választ kapcsolatról. A könyvben olyan kultikonok kaptak mellékszerepet, mint Andy Warhol, Allen Ginsberg, vagy épp Jimi Hendrix. A punk keresztanyjaként is emlegetett Smith a könyv folytatásról szólva elmondta, hogy az új kötet a Kölykökkel szemben sokkal inkább a zenére, és az 1994-ben elhunyt férjével, Fred Sonic Smith-szel való kapcsolatára összpontosítana.
"Nem sokkal azután, hogy munkába álltam, felbukkant az üzletben az a srác, akivel Brooklynba érkezésem napján találkoztam. Egészen máshogy festett fehér ingben és nyakkendőben, olyan volt, mint egy katolikus iskola diákja. Elmagyarázta, hogy a Brentano's belvárosi üzletében dolgozik, és kapott egy kupont, amit itt akar levásárolni. Hosszú ideig válogatott, megnézett mindent, a gyöngysorokat, az apró nippeket, a türkizkék gyűrűket.Végül megszólalt:– Ezt kérem. – A perzsa nyaklánc volt az.– Ó, nekem is ez a kedvencem – mondtam. – Skapuláréra emlékeztet.– Katolikus vagy? – kérdezte.– Nem, csak szeretem a katolikus tárgyakat.– Ministráns voltam. – Elvigyorodott. – Imádtam lóbálni a tömjéntartót.Örültem, hogy azt a darabot választotta, amit én is kinéztem magamnak, ugyanakkor szomorú lettem, amiért elviszi. Becsomagoltam, és amikor odaadtam neki, ösztönösen így szóltam:– Ne add oda más lánynak. Zavarba jöttem, de ő csak mosolygott, és így felelt:– Nem fogom. Miután elment, hosszan néztem a nyaklánc helyét a fekete bársonyon. Másnap reggelre egy díszesebb darab került a vitrinbe, de hiányzott belőle a perzsa nyakék egyszerű varázsa." (A részlet hosszabban.)
2. Murakami Haruki: 1Q84, Geopen, 568 oldal, 2012.
Két harmincas, egy nő és egy férfi keresi egymás gyerekkora óta. Ebből az egyszerű sztoriból lehetne akár egy szép, kerek novella, esetleg egy generációkon átívelő nagyregényt, a Murakami-univerzumban viszont erőszakkal, bizarr szexszel és kérdőjelekkel teletűzdelt varázsmese-trilógia lett. A szerző eredetileg két könyvet tervezett, ám a második rész megjelenése után egy évvel úgy döntött, a történetnek még nincs vége. Addigra Aomame és Tengo élete végérvényesen egymásba fonódott. A harmadik könyv, amelyben ismét két hold uralja az égboltot, idén jelent meg magyarul.
A regényben Murakami párhuzamos univerzumokon keresztül vezeti az olvasót az orwelli világ stílusjegyeivel átszőtt történeten. Ám míg Orwell a jövőt vizionálja, addig a japán utód a huszonegyedik századból tekint vissza a múltba, amelyet már átéltünk, amely a kollektív tudat része. Az író visszanéz a mobiltelefon és internetmentes mindennapokba, kisebb a fordulatszám, lassabb mókuskerék, amely a történetfolyamot is így lomhábban görgeti. A New Yorker cikke szerint az új Murakami-történet erősebb szálakkal kötődik a valósághoz, mint néhány korábbi könyve, habár valóság és a fikció határainak kontúrjait itt is meglazítja. A kollektív és egyéni tudatvilág összekapaszkodik, a mindannyiunk számára ismerős közelmúlt tapasztalatai közös íz- és képkombinációkká forradnak össze. Az elért technikai sztratoszféra és a valódi jólétünk, boldogságunk közötti egyenes arányosság Murakami szerint pedig megkérdőjelezhető.
"Nehogy azután a látszat becsapjon...Klasszikus zene szólt a taxiban, az FM adón. Janáčektől a Sinfonietta. Senki sem állítja, hogyaz efféle muzsika hallgatására éppen egy dugóban araszoló taxi lenne a legalkalmasabb. Agépkocsivezető sem tanúsított iránta különösebb érdeklődést. A középkorú sofőr inkábbtapasztalt halászra emlékeztetett, amint hajója orráról éppen a baljós áramlatokat fürkészi.Szemmel tartotta az előtte egyfolytában álló kocsisort, de nem szólt egy szót sem. Aomamebelesüppedt a hátsó ülésbe, könnyedén, lehunyt szemmel hallgatta a zenét.A nő – miközben felhangzottak Janáček művének kezdő taktusai – arra gondolt, hogy ugyanhányan vannak ezen a világon, akik csupán ennyiből is képesek felismerni a Sinfoniettát?Valószínűleg vagy nagyon kevesen lehetnek, vagy úgyszólván senki. Ki tudja, miért, nekivalahogy mégis sikerült rájönnie.A rövid szimfóniát Janáček 1926-ban szerezte. Annak idején a bevezető téma fanfárszólójaeredetileg egy sportesemény megnyitójára készült.Aomame megpróbálta elképzelni, hogy vajon milyen lehetett akkoriban, az első világháborúután Csehszlovákia. Az emberek végre felszabadultak a hosszan tartó Habsburg-uralom alól,itták a pilzenit a kávéházakban, józan és hideg géppuskák gyártásával foglalkoztak,kóstolgatták a kérészéletű békét, mely Közép-Európára köszöntött." (A részlet folytatása itt.)
1. Jonathan Franzen: Szabadság, Európa, 640 oldal, 2012.
Az év legjobb könyve így kezdődik: „A helyi lapok nem írták meg a Walter Berglundról szóló híreket – hiszen idestova két év is eltelt már azóta, hogy Pattyvel elköltöztek Washingtonba, és így St. Paulban nem sokat jelentett már a neve –, ám a Ramsey Hill-i jobb családok annyira azért nem voltak lokálpatrióták, hogy még a New York Timest se olvassák."
A Szabadság egy minnesotai házaspár, Patty és Walter Berglund történetét meséli el, akik mintha a liberális amerikaik karikatúrái vagy épp közhelyei lennének. A demokrata politikuscsaládba született Patty ígéretes kosaraskarrierje egy sérülés miatt befuccsolt, otthon neveli az ügyvédként dolgozó, de lelke mélyén igazából környezetvédő Walterrel közös gyerekeiket. Szeretik és támogatják egymást, hát még Jessica nevű lányukat és Joey nevű fiúkat, de talán mert nem is olyan boldog a kapcsolatuk, ahogyan látszik, vagy talán csak el akarják kerülni, hogy olyanok legyenek, mint az ő szüleik, velük soha nem találják meg igazán a közös hangot (kritikánk a könyvről).
A házaspárt előbb a szomszédok szemével látjuk, majd Patty önéletrajza következik, egyes szám harmadik személyben, „kezelőorvosa javaslatára". Ebből megismerjük múltjának szörnyű pillanatait, kiderül, hogyan ismerkedett meg Walterrel, majd, amikor férje Washingtonban kapott állást, hogyan csalta meg egykori kollégiumi szobatársával, Richard Katz zenésszel. Utóbbiban akár Franzenre is ráismerhetünk: kritikai elismerések által övezett, de alapvetően az ismeretlenségben töltött húsz év után fut be nagyon, épp 2001-ben. Walter, Patty és a többiek boldogtalan emberek, akik mindenáron el akarják kerülni saját és felmenőik korábban elkövetett hibáit, de pont a nagy erőfeszítés miatt nem járhatnak sikerrel. Állandó harcban állnak önmagukkal és egymással, közben pedig küzdenek a kétezres évek minden velejárójával: a felgyorsult információval, a Föld túlnépesedésével és kimerítésével, az élővilág pusztulásával és persze 9/11 traumájával.
Jonathan Franzent Bret Easton Ellistől kezdve Oprah Winfreyig mindenki az egekig dicséri, miközben ő az, aki elszenvedte az elmúlt évek egyik legnagyobb irodalmi pofonját, amikor az állandó rivaldafény ellenére a magyarul most megjelenő Szabadság című regényével lemaradt a National Book Award döntőseinek 2010-es listájáról. Ő az az író, akiről azonnal tudjuk, ha elveszti a szemüvegét, aki lenézi az e-könyveket, hiszen a papír elég jó technológia, még azt is kibírja, ha leöntik vízzel, ráadásul valódi tárgy; és persze ő az, aki gyűlöli az internetet, a közösségi média összes felelőtlen vívmányát (portrénk itt olvasható). Franzen tíz évvel korábban megjelent Javítások című regénye az év végén jelent meg az Európánál. A családtörténetről itt írtunk, illetve itt lehet beleolvasni a könyvbe.
KLIKK A KÉPRE, HA ÉRDEKELNEK A LISTA KORÁBBI HELYEZETTEI:
