Tóth Krisztina: Akvárium
Magvető, 2013, 328 oldal, 2990 HUF
Bár a csapnivaló naptárismeret és a késő troli képében lesújtó körülmények azon voltak, hogy ne érjek oda időben Tóth Krisztina első regényének bemutatójára, hat előtt öt perccel mégis elfoglaltam a helyem a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermének teltházában. Mögöttem az e-könyvről ment a csevej, mellettem a papíralapúról, velem szemben meg egy eddig főként verseiről, és novelláiról (sőt ólomüveg munkáiról) ismert írónőről, aki végre regényt írt. Légszomj, szeretethiány, pesszimizmus. Fókuszban az Akvárium. Aki kérdez, Szilas László író, irodalomtörténész. Aki válaszol, Tóth Krisztina, író, költő, műfordító.
Azért gyűltünk össze, hogy megünnepeljük Tóth Krisztina első regényét, az Akváriumot, indítja az estét Szilasi. Az egybegyűlteknek jó egészséget, és sok boldogságot kíván az élet minden területén, a szerzőnek pedig szívbeli irigységgel gratulál. Könyvbemutatón már ritkán lepődik meg a szerző, bár ha még nem látta regényének trailerét, akkor őt is érhetik meglepetések. A meglepetés ezúttal jól sült el, az akváriumból kipecázott regény megtette a hatását, a szerző nevet. Különösen az a rész tetszett neki, amikor a guppik háta megpúposodott, ez például a kisfilmben olyan jól sikerül, hogy rögtön tarajos gőtévé változtak tőle. De vajon mi is nevetünk majd olvasás közben? Tóth szerint regénye kedélyes szöveg, bár sem az ismerősei, sem Szilasi nem röhögték halálra magukat. A bemutatón elhangzó, a görög vázarajzok alapján újraértelmezett lámpabúráról, és a tájfutó liba dicsőséges megmeneküléséről szóló részlet alatt ha nem is halálra, de könnyesre mégis sikerült. Hiába no, nem bírjuk ki, ha nyilvános helyen hangzik el olyasmi, hogy állófaszú bacchanália, pedig a kedélyesség arra szolgál, hogy ellensúlyozza a keményebb részeket. Ez két olvasóbarát részlet volt, a szereplők sorsa nagyon tragikus, szabadkozik a nevettetés miatt a szerző, a regény pesszimista, legalábbis nagyon reméli.
A betonpadka ritmusa
A vers-próza-regény problematikája megkerülhetetlen. Tóthot már a Pixel megjelenése után nagyon rosszul érintette, hogy mindenki arról kérdezgeti, mikor ír végre egy normális regényt. Már akkoriban körvonalazódott benne az Akvárium ötlete, amelynél a téma kívánta meg a formát, de nem akarta, hogy azt gondolják, az elvárások szerint halad a magyar irodalomban amúgy is csúcsműfajnak tartott regény felé. Melyik a nehezebb ügy, hangzik a kérdés. Közben mindegyik nagyon nehéz, vallja Tóth, bár az ember belülről nem a műfajok közti váltást érzékeli. Nem úgy van ám, hogy kisgyermekkor, kamaszkor, verseskötet, novelláskötet, majd írunk egy regényt, és ezzel fel is értünk a csúcsra. Azt is elképzelhetőnek tartja, hogy az Akvárium után visszaesés következik, és soha többé nem fordul a regény felé. Mivel a mondatritmusra nagyon erős hallása van, írás közben sosem olvas olyan szerzőket, akik átírhatják a mondatait. Ha korábbról kellene példaadó regényeket mondania, akkor Tar Sándor és Lázár Ervin műveit említené. (Náluk aztán kevesebb furcsa párt találnánk a magyar irodalomban, gondolom, és megpróbálom elképzelni Dömdödömöt egy disznótelepen.) Az Akvárium mondatainál azt kellett kitalálnia, hogyan lehetnének úgy lekerekítve, hogy mégse legyenek befejezve, és azt, miként lehet a végén rossz érzéssel otthagyni az olvasót. Szerinte a próza „öntetszelgése” van abban, ha túl szépek a mondatok,és nem akarta, hogy nagyon kacér legyen a szöveg. A regényben csak három helyen burjánzik túl a szöveg, és volt, hogy négy nap alatt nyolcvanezer karakter bánta a szigorú jelzőtlenítést.
Írás közben nem volt kész struktúrája, kis szigetek voltak, és a történetek megkeresték a kapcsolódási pontokat. Két nagy tömb között viszont sehogy sem látta az átfedést, „kicsit úgy épülgettek, mint annak idején a nyugati téri aluljáró”. Felidézi Szilasi erős látomását a Szentek hárfája kapcsán (ti. egy ember gyalogol a többiek hátán), ám az ő látomása még ennél is profánabb, egy betonpadkához kapcsolódik. Beázott a szihalmi házuk fala, ahová önkéntes alkotótáborba vonult, ezért betonpadkát kellett építtetnük. A megvilágosodás a betonpadka nézegetése közben érte, azonnal tudta, hogyan fog összeállni a regény elejének örökbefogadásos fejezete, és az Eduval történő mindenféle. Ugrania kell 30 évet az időben. A szihalmi látogatás azonban nem csak a beton miatt volt eredményes. Látván a felújítást, az idős szomszédasszony régi képeket mutogatott neki a saját házáról. Az egyik képen a ház teljesen ki volt égve, és egy pórázra kötött, döglött kutyát lehetett látni, ami gödröt ásott maga alá. A valóság hozza az alapanyagot, az íróember pedig azonnal felismeri, ha valami az ő regényéből van, ezért türelmetlenül elköszönt a szomszédtól, mert meg kellett írnia a részt, amiből a nő a képet mutatta.
Végállomás: Lehel tér
Na de akkor mi is áll a központban, a szegénység, vagy a szocializmus? Tóth hosszan gondolkodik, majd kijelenti, hogy vagy is-is, vagy egyik sem. Nem az volt a koncepció, hogy szegény emberekről írjon, az érdekelte, hogy a szereplői hogyan vannak belefojtva saját sorsukba, és miért nem tudnak kilépni belőle. Hogyan befolyásolja mozgásterüket a társadalmi helyzetük, mennyire hurcolják tovább a történetüket, és lehetséges-e kiszabadulni a családi háttértörténetből, vagy ez a szabadulás csak illúzió. Az Akvárium a nemtörténés regénye, az emberek ugyanazok maradnak, az új nemzedék is viszi tovább a meghatározottságot, és ugyanúgy hárítja el a kínálkozó lehetőségeket, mint elődjei. Nem sorsfordulatok, hanem külső változások történnek, és bár a szereplők látják maguk előtt a kitörési pontokat, mégsem tudnak kitörni. A maguk elfojtott életében mégis elégedettek, fel sem merül bennük, hogy létezhet másfajta élet is. Egy Lehel tér túloldalára megejtett kirándulás lesz a fordulópont, és megcsillan a magasabb rendű létezés szimbóluma, az akvárium. A kezdeti koncepció szerint az akvárium kameraként funkcionált volna, onnan látjuk az eseményeket, ahol a szebb élet reménye áll. Tóth komolyan vette a címadást, még egy ötvenes években íródott akvarisztika könyvet is elolvasott, ami "bájosan" írta le, hogy itthon semmit nem lehet kapni az akváriumépítéshez, de sebaj, mert mennyivel nagyobb öröm az akvaristának, ha sufnituninggal oldhatja meg a dolgokat. Rengeteg adalékanyag kimaradt a regényből, legnehezebben a szovjet újraélesztés módszerről mondott le, bár szerinte az már tényleg csak „a szerző orgiasztikus öröméről” szólt volna. Szinte csak használati tárgyak vannak a regényben, veti közbe Szilasi, ám ez nem véletlen. A szereplők nem engedhetnének meg maguknak egyéb luxust, az akvárium, és később egy szovjet baba viszont szervező tárgy, köréjük épül a szöveg.
Semmi kis életek
A tárgyakról a szereplőkre váltunk, és lehetséges, hogy elhangzik néhány kisebb spoiler is, úgyhogy csak óvatosan a továbbolvasással! Legkorábban Klári mama, és Edu figurája volt készen (utóbbié már a Csortos Szabó Sándorral készített Fény, viszony című képeskönyv idején körvonalazódott), ők hoztak magukkal újabb alakokat. A törvényen és társadalmon kívül élő Klári mama például ellenpontját, Lalit, a sikeres maszekot, és a családjára rátelepedő, korlátolt Edit nénit. Piroska Tóni még a nagy Ámerikába is kiruccant, de ott sem jutott előrébb, mint a 13. kerületi szoba-konyhában. Tóth (és Szilasi) kedvenc szereplőjének, Gabi bácsinak viszont sajnos meg kellett halnia. Bár családját kiirtották, ő volt a legkevésbé magányos szereplő, de mivel a valóságot is ő élte meg a legreflektáltabban, az öngyilkosságba menekült. A többiek mellett elhaladt az idő, hol komótosan, hol géppuskaropogással, de a forradalom nem szűrődött be túlzottan az életükbe. Autisztikusan mozognak, nem kommunikálnak egymással, egész életükben ugyanazt a pár tucat mondatot ismételgetik. Adottnak tekintik a játékszabályokat, elfogadják a szeretethiányt, mert nem tudják, hogy van más módja is a létezésnek. Mindenki árva, függetlenül attól, hogy helyzete szerint az-e. Azért nem emlékszünk ezekre az időkre, mert már akkor sem vettünk észre semmit, kérdezi Szilasi, de Tóth szerint a regény csak felmutatni képes a feldolgozatlanság miatt kialakuló légszomj okait, kutatni nem.
A helyszínhez egy gyerekkorában látott, azóta már megsemmisült lakás szolgált előképül, de írás közben minden tapasztalat, minden valaha érzett szag, és minden benyomás mozgásba jött. A Lehel tér komoly szociokulturális választóvonalként szolgál a szereplők környezetében, átlátogatnak a túloldalára, egy másfajta életbe, de sosem fognak odatartozni. Ha valakinek ismerős lenne néhányuk, az nem véletlen. A regény kicsippentett részei korábban tárcaként is megjelentek, ám a megjelenésük időpontjában már készült a könyv. Épp olyan nyomasztó, szűk, és átlátszó-e a regény, mint egy akvárium, tudakolja Szilasi, a szerző pedig bólint, majd bevallja, hogy írás közben még nem volt szimbolikus tér az üveghasáb. Röpködnek az olyan címszavak, mint a fekete humor, a groteszk, és a hétköznapi katarzis, elhangzanak a köszönetnyilvánítások (barátok, kollégák, férj, nem fontossági sorrendben), majd a tömeg szépen hazaindul, hogy megetesse a halait.