Március végén kezdte el vetíteni a Netflix az ultraortodox haszid közösségből kilépő Feldman önéletírásából készült minisorozatot, az Unorthodoxot, aminek nézettsége már az első hetekben rekordokat döntött. A sorozatot még nem láttam, előbb mindenképpen a könyvet szerettem volna elolvasni, ami április végétől már magyar fordításban is kapható.
A történet Brooklyn haszid negyedébe, Williamsburgbe kalauzol. Az itt élő zsidó közösségek közül is a legkonzervatívabbnak számító, a hajdan magyar Szatmárnémetiből származó Szatmár-közösségbe született bele Deborah az 1980-as évek közepén. Apja mentális problémái és édesanyja lelépése miatt eleve hendikepes volt már a család szemében, olyan, akit ezzel a pedigrével bajos lesz majd kiházasítani, de 17 éves korára csak sikerült egy mindenki számára megfelelőnek tűnő, szintén szatmári fiatalembert találni és hozzáadni, hogy beteljesíthesse “küldetését” és mielőbb produktív része legyen a nemi szerepekről (is) extrán konzervatív nézeteket valló kommunának. Deborah, bár gyerekként is érezte, hogy neki ez a szűkre szabott világrend valahogy nem klappol, kezdetben fejet hajtott sorsa előtt és szinte már izgatottan készült az új, a “jó feleség és anya” szerepre. Lelkesedése persze leginkább annak szólt, hogy így végre kikerülhet saját családja fennhatósága alól és talán tiszta lappal, a máskülönben alig ismert férjével indíthatja újra életét.
Sok nem várt nehézséggel bonyolítva ez részint így is történt, csakhogy a szabadság olyan érzés, amiből sosem elég, és ha valamit végre lehet egy picit, akkor miért ne lehetne nagyon is? (A könyvről és a sorozatról is írtunk már, fogunk is még, akár bele is tudtok itt olvasni.)
“Amióta az eszemet tudom, mindig rengeteget vártam az élettől; mindent, amit csak adhat. Ez a vágy különböztet meg azoktól, akik hajlandóak kevesebbel is beérni.”
Deborah története önmagában is izgalmas, ahogy maga is nyilatkozta egyszer, mindenki kíváncsi a lázadókra. Nekem mégis inkább azért volt érdekes, mert a könyvével egy antropológiai expedíción vehettem részt, ahol nemcsak a haszid ünnep- és hétköznapok szigorú szabályok szerint felépített menetrendjébe adott betekintést, de megmutatta annak a logikának az eredetét és mechanizmusát is, ami ezt a zárt közösséget működteti.
A nonszensz elvárások és regulák szinte oldalanként felbőszítettek a könyv olvasása közben. És nem feltétlenül azért, mert annyira abszurdak (különben azok), hanem mert komoly ideológiát építettek köréjük. Egy olyan küldetésmítoszt, ami nemcsak választ ad valamennyi kérdésre, de csírájában elfojt mindenféle ellenvetést is. Összefoglalva: a holokauszt-túlélőkből alapított Szatmár-közösség feladata az, hogy fityiszt mutatva a hitleri elképzelésnek, bőséges gyermekáldásra törekedve pótolja az elpusztított milliókat. Közben pedig őseik hagyományainak legnagyobb tiszteletben tartásával élje életét, mert különben az Isten haragja lesújt megint. Elvégre lám mi történt a legutóbb is: Izrael állam létrejötte, az asszimiláció és a cionizmus miatt az Úr Hitlert küldte büntetésül… Ergo, ha nem akarod, hogy ez újfent megismétlődjön, akkor szigorúan be kell tartanod a szabályokat, mert ahogy Deborah nagyapja, Zeidy is mondja “ha mindent megteszünk azért, hogy Isten büszke lehessen ránk, akkor többé nem fog bántani bennünket úgy, ahogy a háború idején tette”. Ezért kell erlichebbnek, ájtatosabbnak lenni, mint bármely zsidó, aki valaha élt. Legalábbis ezt ígérte a bujdosást, gettót, koncentrációs táborokat túlélt emberekből verbuvált közösségének a rabbi, a szatmári család szellemi atyja, aki aztán az Újvilágban történő letelepedést követően sorra hozta az újabbnál újabb megszorításokat, amiket zokszó nélkül el is fogadott mindenki, még úgy is, hogy otthon, Európában soha nem volt ekkora szigor, még a háború kitörése előtt sem.
A könyv egyik tanulsága, hogy csupán egy jó mítosz kell és máris a kezedben lehet az egész társadalom. A recept pofonegyszerű: végy egy adag sokszorosan traumatizált és/vagy kétségbeesett embert, ígérj nekik megváltást, és bármit is teszel, követni fognak mindaddig, amíg képes vagy velük valóságként elfogadtatni saját fikciódat.
A mítoszok önmagukban persze nem feltétlenül mumusok, sőt, alapjáraton kimondottan hasznosak is, hiszen a mesék már az ősidők óta a világban való tájékozódásunkat segítik, olyannyira, hogy egy kisgyerek számára ezek az elsődleges útmutatók a körülötte zajló események megértéséhez. A mesék, regények lettek Deborah mentsvárai is, aki az ágymatraca alá rejtve, titokban falta az angol nyelvű könyveket, ami persze tilos. Anne Shirley-ben, Roald Dahl Matildájában, Elizabeth Bennetben a Büszkeség és balítéletből egyaránt rokonlélekre talált:
“Mintha az egész irodalom a gyerekekért lenne, furcsa, meg nem értett gyerekekért, amilyen én is vagyok; mintha azért születnének a könyvek, hogy elrepítsék a gyerekeket abba a varázslatos seholországba, ahova valójában valók. Ott aztán ráébrednek, hogy a régi életük csak tévedés volt, hogy sokkal szebb és fontosabb dolgok várnak rájuk, mint amilyeneket addig láttak.”
Ahogy Bruno Bettelheim pszichológus A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvében írja, ezek a történetek a lélek kuszaságaiban is segítenek eligazodni. Azzal, hogy szembesítenek olyan érzelmekkel, amiket magunk is érzünk, de félünk megélni, önmagunk belső érzelmi folyamatainak megértése szempontjából is kiemelkedő jelentőségűek. Saját és külső világunk megismerésének folyamatát egyszerűsítik le, és ezzel identitásunk formálásban is szerepet játszanak. A mesék szerkezete és formája mintául szolgálhat a gyermeki álmodozáshoz, és ezek segítségével, saját életét is jobb irányba terelheti.
Olvasásélményei táplálták Deborah lázongását a saját közegében uralkodó elvárások ellen, mert egyszerűen az, hogy a közösség által valóságként kanonizált fikció mellett beengedett az életébe más narratívákat is, olyan világokat sejtetett, melyeknek már létezése is megkérdőjelezi mindazt, amiben és amire őt nevelték. Később, amikor férje elől is titkolva beiratkozik egy egyetemi irodalmi kurzusra, végzetesen meginog hite addigi életében: kiderül, hogy a külvilág csak addig ijesztő és ellenséges, amíg nem ismerjük és éppen ezért hajlandóak is vagyunk ezt elhinni. Nála eddig tartott a Szatmár-közösség összekovácsolására hivatott mítosz ereje. Rádöbbent, hogy akik másként élnek, sem feltétlenül rosszak, és még a plafon sem szakadt rá azért, mert hanyagolja a mikvét, (titokban) farmert hord és megkóstolta a prosciuttót. Többé már nem tarthatta sakkban a félelem amiatt, hogy a szabályok ellen vétve pusztulást fog zúdítani egész népére.
Ehhez viszont az kellett, hogy ne elégedjen meg az igazság egyféle magyarázatával, ne nyugodjon bele abba, ha a kérdéseire nem kap választ, keresse meg őket maga. És persze számított az is, hogy a közösség harmadik generációjához tartozott már, időben és érzelmileg is távol a holokauszt traumájától, így sem nem kötötte, sem nem érintette közvetlenül az a kollektív megállapodás, amelyet még a nagyszülők generációja hozott a felejtés és túlélés érdekében.
A kollektív, sokszor politikai síkra emelt mítoszok tündöklésének és bukásának a logikája is ez. Az egyik százszor látott filmemben, a szintén identitás, értékrend és hagyományok megkérdőjelezéséről szóló Bazi nagy görög lagziban fakad ki az apuka, látva, hogy lánya nem elégszik meg a neki szánt hagyományos szereppel: “Megmondtam, semmi jó nem sül ki abból, ha egy lány tanul!” Vagy egyáltalán, amint bárki messzebbre tekint annál, mint ami a társadalmilag/politikailag deklarált valóság, az könnyedén az uralkodó ideológia megkérdőjelezéséhez vezethet. Minél többen tesznek így, annál hamarabb és látványosabban dől össze a maszlag. Olvasni, tanulni, kérdezni. Ennyi.
“Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: / Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Weöres Sándor
