A négy fal között otthon mindenki azt csinál, amit akar - hallottuk jó sokszor az elmúlt években, de A tanult lány című visszaemlékezés pont azt bizonyítja, hogy az igazi terrort és elnyomást először a családban kell keresni. Idaho államban zárt életközösségben egy Indián Hercegnőnek nevezett hegyen él egy mormon család, ami vallási alapon igyekszik túlélni mindazt, amivel a világ fenyeget a rövid szoknyától a diétás kólán át a szocialisták képében megjelenő illuminátusig. Anya, apa és hét gyerek közös története a legkisebb lány elbeszélésén keresztül mutatja meg, hogy a félelmet és a szorongást az önmagunkba zártság okozza, mert nem lehet oktatás, információk vagy orvostudomány nélkül élni. Vagyis lehet, A tanult lány ezt meséli el. Tara Westover memoárja szörnyen nyomasztó családi dráma, felnövéstörténet és Pygmalion-mese a lányról, aki soha nem járt iskolába, mégis ledoktorizott. A tanult lányt felvette olvasmánylistájára Oprah Winfrey, írt róla Bill Gates, Barack Obama év végi listáján is szerepelt. 

Tara Westover: A tanult lány

Fordította: V. Csatáry Tünde, Partvonal Könyvkiadó Kft, 2018, 431 oldal, 3990 HUF

 

1986 szeptemberében születhetett Tara, de ezt nem tudjuk pontosan, mert nincsen születési bizonyítványa, mivel az apa szerint a kormányzat mindenkit felügyelni akar. Semmilyen formában nem létezik a társadalmi rendszerben, otthon született a testvéreivel, soha nem járt iskolába vagy kórházban, soha nem látta orvos. Nemcsak papíron nem létezik, de valódi énjét is elfedik az elnyomással kialakuló szabályok: “Ami értékes, az nem én vagyok, hanem a korlátozások tiszteletben tartásából származó máz, amely elfedi az énemet” (164 old.).

Úgy nőtt fel, hogy a családja a végítéletre készül. Ez nem egy béna disztópia, hanem Tara Westover élete, akinek felnövéstörténete harcok sorozata: apjával, anyjával, a testvéreivel, önmagával. Felkavaró, szinte hihetetlen visszaemlékezést írt, ami tavaly óriásit ment angolszász nyelvterületen. Története egyszerre inspiráló, sokkoló, riasztó, motiváló, miközben megértően és tisztelettel bontja le azt a börtönt, amit a családjának nevez.

A mentális betegséggel küzdő apa fél a kormánytól, az illuminátustól, a szocialistáktól, a liberálisoktól, Hollywoodtól, a kólától, mert a négy falon kívüli világ ezernyi veszélyt rejt. Érdekes módon a fejében megkonstruálódó veszélyes világot nem információszerzéssel, tanulással, érdeklődéssel próbálja megismerni, hanem azt az utat választja, hogy visszavonul a biztonságosnak tűnő buborékjába, amit családnak nevez.

A család minden egyes tagjának az életét Istenre bízza, aki alapvetően rajta keresztül nyilatkozik meg. Ez addig érdekes, amíg egy éjszaka ki nem erőszakolja az apa, hogy a család induljon haza bármi áron, aminek egy szörnyű autóbaleset lesz a vége, de mivel nincs biztosításuk, ezért nem hívnak mentőt, a súlyos fejsérülést szenvedő anyát nem viszik kórházba, ami miatt az egész életére kiható agysérüléseket szenved. De ami ennél is megdöbbentőbb, hogy simán végignézik, ahogy az egyik fiúnak leég a lába és hetekig él óriási fájdalmak között, vagy amikor a másik fiúnak szinte meglékelődik a koponyája, akkor is otthon gyógyítják. Tara így foglalta össze az életüket:

“Anya. Luke. Shawn. Zúzódásokat szenvedtünk el, mély vágások estek rajtunk, agyrázkódást kaptunk, lángra lobbant a lábunk, meglékelődött a koponyánk. Állandó készenléti állapotban léteztünk, egyfajta folyamatos terrorban; agyunkat elöntötte a kortizol, mert tudtuk, bármelyik baleset bármelyik pillanatban újra megtörténhet velünk. Mert Apa a hitet mindig a biztonság elé helyezte. Mert mindig azt hitte, mindig igaza van, hogy mindent jól csinál; és ezt hitte az első és a második autóbaleset után is, a rakodógépes balesetem után, a tűz után, a raklapos baleset után. És mindig mi voltunk azok, akik megfizettünk érte” (280. old.)

Ez a családmodell látszólag a végtelen hitre épül, de valójában az apa őrült bizonyosságára: ha jó hívők, akkor az Isten mindig megsegíti őket. A tanult lány egyik fontos tanulsága, hogy ez nyilván nincs így, mert ez a nagy magabiztosság elemeire robbantja a családot, aminek minden tagjai visszafordíthatatlan sérüléseket és feldolgozhatatlan traumákat szerez. Ha a család hierarchikusan szerveződik egy autokrata vezetővel, akkor mást elképzelni sem lehet.

A család a mormon vallás szabályai szerint szervezi életét, annak is egy szélsőséges, fanatikus olvasatát terjesztik ki az élet minden területére: mivel az iskolában csak agymosás zajlik, ezért a gyerekek nem járhatnak iskolába, az orvostudományt elítélik, a társadalmi életükben is mindenkit valamiért megbélyegeznek. Az apa egy nagy apokaliptikus narratívára építi fel az életet: a világvége közeleg, folyamatosan arra kell készülni. Ha bármilyen probléma felmerül, arra az apa egy profetikus mondattal válaszol.

Ez a könyv nem a vallási fanatizmusról szól, hanem egy abuzív családi környezetről, ami egy apa (atya) köré épül fel, és amit egyetlen családtag sem mer megkérdőjelezni, ezért a nyilvánvaló problémák helyett folyamatosan újratermelik az erőszakos elnyomó hatalmat. Az atya ebben a zárt közösségben a mindenható, az ő mániái és félelmei határozzák meg a család minden tagjának a létezését, örömét, szomorúságát és lehetőségeit. Az apa, Gene egyszerre a központi Isten-alak a családban, miközben vallásának prófétája is, amennyiben minden esetre, problémára van egy válasza, de még az apokalipszis négy lovasa is ő, mert folyamatosan fújja a kürtöt, hogy jön a világvége, amire készülni kell.

A memoár szerint fegyvereket, élelmet és négyezer liter benzint is elásnak a hegyen, hogy ha becsönget Mad Max és vele a pusztulat, akkor ők legyenek az egyetlenek, akik azt majd túlélhetik. Egy végtelenül szomorú jelenetben 1999. december 31-én éjfélkor ül a család a tévé előtt és várja a világvégét, nézik, ahogy kattan a mutató, mert a világvége valójában az apa vallási őrületének a betetőzése lenne, az isteni visszaigazolás, hogy tényleg tök jogosan áldozta fel mindenkinek az életét. Tehát van egy család, ami azért várja a világvégét, mert akkor az apának igaza lesz, de nem lehet tudni, melyik a jobb: ha igaza van és mindennek vége, vagy ha nincs igaza és minden megy tovább? Ezt a jelenetet kell megértenünk, amikor abuzív, mérgező családokról beszélünk: hogy van egy apa, aki a saját igazát fontosabbnak érzi a családja elpusztulásánál.

Itt lehet beleolvasni:

A lány, akit családja elszakított a valódi világtól

Tara Westover regénye hatalmas figyelmet kapott megjelenése óta, és hónapokig vezette a New York Times sikerlistáját. Az igaz történet főszereplője maga a szerző, aki első regényében megdöbbentő gyerekkoráról és kényszerű felnőtté válásáról mesél. Tara Westover: A tanult lány Fordította: V. Csatáry Tünde, Partvonal Könyvkiadó Kft, 2018, 431 oldal, 3990 HUF A hétgyermekes család Idaho hegyei között élt, elszigetelve a civilizációtól.

2019-ben talán nem tűnik spoilerezésnek, hogy az Y2K nem következett be, az apa hosszan, csendben ül a tévé előtt és összeroppan, mert nem jött el a világvége, ő és a családtagok is élnek, még az áram sem ment el. Ez a zárt család semmiben sem különbözik a társadalomtól. A kérdés természetesen az, hogyan lehet ebből talpra állni. Hogyan lehet elhitetni a családtagokkal, hogy ettől függetlenül jön a veszély? Mert vannak vallási és politikai vezetők, akik az örök harcot, ellenállást választják, hiszen sokkal egyszerűbb a saját konteónkba bezárkózni, mint nyitottan megérteni, mi miért történik a világban. A virálisan terjedő hülyeségek világában a konteók felerősödnek, egyre több embert ránt magával, ami mindaddig úgy is marad, amíg az emberek a legegyszerűbbnek látszó igazságokat is elfogadják, amik megerősítik a fejükben lévő zagyvaságot.

Ezt az őrületet addig könnyű fenntartani, amíg az elzártságban csak olyan információkhoz lehet hozzájutni, amik megerősítik a saját hitet. Viszont Tara kislányként nyitott és érdeklődő, valójában soha nem lázad, mégis sodródik kérdésről-kérdésre, így jut el táncolni, énekelni, és kezd el érdeklődni a tanulás iránt. Persze ezt az apja nem fogadja nagy örömmel, hiszen félti a lányát: “Az Úr megnyilatkozott előttem; hívott, hogy bizonyságot tegyek. Elégedetlen. Eldobtad az áldásait, hogy szajhaként áhítozd az emberi tudást. Felgerjedt a haragja ellened. Nem tart sokáig, míg utolér” (181. old.). Az elzártságban a tanulás jelenti a szabadulás egyetlen lehetőségét. Az anyja otthon alapdolgokat meg tud Tarának tanítani, de az ő életpályája egyértelmű, férjhez adják, gyerekeket szül, mert így kerek az élet:

“Mióta ráébredtem, hogy a bátyám, Richard fiú, én pedig lány vagyok, azóta szeretném elcserélni az ő jövőjét az enyémmel. Az én jövőm az anyaság volt, az övé az apaság. Nagyon hasonlónak hangzottak, de nem hasonlítottak. Egyiknek lenni azt jelentette, te döntesz. Te ülsz az asztalfőn. Te rendszabályozod a családot. A másiknak lenni pedig azt, hogy rólad döntenek, téged szabályoznak” (340. old.)

A tanult lány egy apaközpontú, hierarchikusan szerveződő családról szól, aminek egyszerre kell feltétlenül hinnie Istenben és az apában. Az elsőt még értem, mert sokféleképpen lehet olvasni és értelmezni a szent könyveket, de utóbbit egyáltalán nem, hiszen a történet apró részletezettséggel mutatja meg az apa esendő hibáit, veszélyes butaságait és elnyomó hatalomgyakorlási technikáit. Ez egy férfiközpontú világ, amiben nagyon pontosan tisztázzák, mit szabad egy férfinak, és mit a nőnek. Az apánál sokkal nyitottabb anyának például fontosak a gyerekei, de annyira fél az apa megkérdőjelezésétől, hogy hagyja szétesni a családot, nem mer ellenszegülni a férfinak, veszélybe sodorja saját magát és a gyerekeit is. Az anya ráadásul egy ezoterikus zseni, aki minden ellenkezése ellenére bábaként kezd dolgozni, majd gyógynövényekkel bűvészkedik, amiből nemcsak plusz pénzt szereznek, hanem egy kifejezetten jelentős üzletet építenek fel.

A teljes elnyomásban élő anyáról gyorsan kiderül, hogy ő soha nem fog fellázadni az atya ellen, ami nem mondható el a gyerekekről. A hét testvér között jelentős a korkülönbség, ezért mondja Tara, hogy a legidősebb testvér és ő két különböző apát ismernek, és persze neki maradt az elnyomó, abuzív.  A hét gyerek hét különböző életet választ, és bár két fiútesója is egyetemre megy, majd családot alapít, mégsem tudnak elszakadni az apjuktól, a nővére az anyjához hasonló életet választ, míg egyik bátyja konkrétan terrorizálja Tarát, illetve azokat a lányokat is, akik megtetszenek neki. Az élet lehetetlenné válik, mert még a testvérek között sincsen összetartás, minden emberi kapcsolatot az apához fűződő viszony határoz meg.

Tara naplót ír, mindent rögzít, ami vele történik. A naplóírásban is lehet csalni, de Tara ebben a családi helyzetben elérkezik arra a pontra, amikor már se a naplójának, se a saját emlékeinek, se a testvéreinek nem tud hinni. Mindenki, így Tara is csal kicsiket, máshova helyezi a hangsúlyt, bemagyarázza magának, hogy Shawn nevű bátyja nem is akart erőszakoskodni, csak játszott, miközben az neki fájdalmat okozott. Tara zárt életének biztos kontúrjai eltűnnek, a világ kinyílt, újra kell tanulnia élni:

“Az egész életemet a másokban rólam élő kép határozta meg. Az ő hangjuk hatásosnak, jelentőségteljesnek, ellentmondást nem tűrőnek tűnt. Fel sem merült bennem, hogy az én hangom ugyanolyan erőteljes lehet” (262. old.)

A memoár Tara felnövéstörténete. Ahogy a semmiből érkezve, lépésről-lépésre halad, hogy elérje céljait, amit kizárólag a tudás megszerzésével, a tanulással érhet el. Így lesz független, szabad ember. Iszonyú nehéz a dolga, mert az hagyján, hogy nem tudja leírni Caravaggio nevét, de soha nem hallott a holokausztról, nem tudja, hogyan kell kitölteni egy tesztet, de iskolásokat se látott, ahogy az ismerkedés is idegen neki. Amikor az élete láthatóan már nagy lendülettel halad előre, a 392. oldal után a példányomban hirtelen minden a feje tetejére állt, valószínűleg csak egy nyomdahibáról van szó, ami egyfelől bosszantó, másfelől meg annyira zavarba hozott, mintha a könyv tördelésével is jelezni akarnák, hogy itt tényleg minden megváltozott.

A tanult lány döbbenetes visszaemlékezés, ami megtörtént eseteket mesél el (fontos kihangsúlyozni, hogy ez nem egy regény). Elképzelhetetlen teher lehet tíz év után közreadni a szörnyű gyerekkori éveket, amelyekben pörögnek a hihetetlen történetek, a teljesen érthetetlen családi problémák, a súlyos traumák, ám a szerző, Tara Westover képes úgy elmesélni szabadulástörténetét, hogy a saját családját és a vallási fanatizmust is erős megértésvággyal mutassa meg. A Cambridge-ben és a Harvardon is tanuló nő számára irtó nagy munka volt elszakadni attól a családtól, amit hiába szeret, mindig börtön volt számára.