Pár éve volt egy emlékezetes interjúm Linn Ullmann-nal. A dolog nemcsak azért maradt feledhetetlen, mert okosakat mondott, hanem mert pár perccel azután, hogy elkezdtem rögzíteni a beszélgetést, a telefon szépen-lassan elnémult.
Az Oslóban élő Linn Ullmann zavartalanul mondta a magáét, én pedig Budapesten szorongattam a diktafont és kétségbeesetten vágytam rá, bárcsak elkaphatnám az egyre halkuló hangot. Végül megkértem, hogy fejezzük be, technical problem, visszahívom. Akkor jót nevettünk, mivel az eset kísértetiesen hasonlított arra, ami A nyugtalanok című regénye alapját adta. Ullmann ugyanis az apjával, Ingmar Bergmannal közösen akart könyvet írni, a lány meginterjúvolta az apát, és csak évekkel a férfi halála után döbbent rá, hogy a felvételek silány minőségűek lettek, jóformán használhatatlanok.
Az esetet regényben dolgozta fel, amelynek az emlékezet esetlegessége és működése lett az egyik kulcsmotívuma – ő mondta azt is, hogy „az emlékezet olyan, mint egy nagyszerű író, történeteket kreál, és nem tudjuk, hol végződnek a tények és hol kezdődik a mese”. A kedvencem viszont a regény két kezdőmondata lett:
„Látni, emlékezni, megérteni. Minden azon múlik, hogy hol állsz.”
Ullmann könyvében sok-sok képből, töredékből áll össze az a massza, amelyből az emlékek kinőnek, de egyelőre nem tudom, mik lesznek azok a foszlányok, amelyek majd a mostani karanténheteket visszaadják. Mire fogok emlékezni például abból a délutánból, mikor hosszú idő után először készülök arra, hogy elhagyjam a házat.
A bezártság elmozdítja a perspektívákat. Ami addig triviális volt, most szokatlannak tűnik, emiatt egyszerre vagyok izgatott és nyugtalan. Hetek óta először vezetek. A városban mintha letekerték volna az életet, és egyszerre lenne nemzeti ünnep, vasárnap és nyári szünet. Haladunk a forgalomban, mint kés a vajban, nincsenek dugók, se pofátlankodók. Mintha mindenki egy picit jobban figyelne magára és a másikra. A szokott kereszteződésekben nincs percekig tartó ácsorgás, csak néha lassulunk.
A pirosnál végre megnézhetem az embereket. A kora délutáni futókat, a tovasiető maszkosokat, meg azokat, akik egymás vállát röhögve-lapogatva lépnek ki egy üzletből. Bereményi Géza írta azt a Magyar Copperfieldben, hogy a hely hozta létre az embereket. Ő a Teleki térre gondolt, ami nagyon más lehetett, mint aminek most én ismerem – csak kicsit kaptam el az ősállapotból, de az én szűrőmön valószínűleg sosem volt olyan, ahogyan ő látta. Ahhoz kellett volna az a rengeteg emlék, amely virtuális guanóként rakódik a jól ismert terekre. A két kerület határán haladok, csak súrolom a Teleki teret, amely a pre-karantén idők visszatérésére vár. Ha Barabási Albert-Lászlóra hallgatunk, akkor hiába, ha lecseng ez az egész,
kellemetlenül sok minden nem lesz teljesen olyan, mint a mostani
(„Az az út már nem járható”), egy csomó mindent újra kell huzaloznunk magunkban. Jordán Ferenc szerint például újra kell tanulnunk, mit is gondolunk a társas kapcsolatainkról, ami megfontolandó – kár, hogy a magam részéről ebben a pillanatban épp nem gondolok erről semmit.
Egy mozgó akváriumban ülök, ami tökéletesen szeparálja az én-t az ők-től. Közben kikapcsolom a rádiót, idegesít. Csendben mozizom tovább, míg arra várok, hogy ismét elindulhassunk. Nézem az ismerős díszletet, ugyanolyan, mégis nagyon más.
Amikor megkérdezik, kik voltak a kedvenc irodalmi interjúalanyaim, akkor Linn Ullmann abszolút a topban van, ahogy például Gergely Ágnes is, aki egyszerre volt bölcs és érzékeny, és a mai napig őrzöm az együtt töltött idő hangulatát. Megint más okból emlékszem Jo Nesbore, aki idén áprilisban a könyvfesztivál miatt jött volna megint Magyarországra (a vírus miatt persze halasztódik ez is, az is). Sok évvel ezelőtt először Sykpe-on beszéltünk, majd öt éve a Vér a havon miatt járt Budapesten. Az az interjú nemcsak amiatt volt emlékezetes, mert valami miatt irtó fontosnak érezte, hogy kockacukrot kapjon a kávéjához, hanem mert a vele való beszélgetés felért egy gyorstalpaló krimiíró tanfolyammal. Ő mondta azt, hogy a történetmesélés a manipulálásról szól, és az író már az első pillanatban olyan pozícióba helyezi az olvasóját, hogy az érzelmileg azonnal kötődni kezdjen a főhőshöz.
Ha létrejött ez a kapocs, akkor onnantól kezdve szinte bármit megtehetünk, az érzelmi befektetésünket (amit ugyanúgy képzelek, mint egy pénzügyit) nehezen engedjük el. Így működött a Keresztapánál, és Nesbo ugyanerre a sémára építette Harry Hole figuráját is. Ebben viszont nincs semmi becsapás, szerinte olvasóként még élvezzük is, hogy manipuláció áldozatává válhatunk. Nesbore amúgy is jellemző, hogy ha nem muszáj, nem tol semmit az arcunkba. Nála a város is csak egy háttér, viszont nem díszlet: valamit mondani akar azzal is, hogy milyen helyszíneken mozgatja a figuráit, a fénytörés pedig egészen új arcát mutatja meg a helynek, ahol máskülönben ő is él és mozog.
Azt képzelem, hogy a vírus is valahogy így működik.
Mintha ráeresztettek volna egy filtert a városra,
de az is lehet, hogy csak a saját szorongásomat vetítem ki rá. Zöldet kapok, már majdnem ott vagyok.
Bekanyarodom, az utcába, ahol valaha laktam. Akkor még nem volt felkapott hipszterkörnyék, legfeljebb az üres nejlonzacskókat sodorta a szél. Most egymást követik a kis bisztrók, kávézók, bioboltok és kézművessör-üzletek. Egy saroknyira találok helyet. Leállítom az autót, előveszem a kesztyűt. Maszkot húzok, a pénzt már kikészítettem.
Az utcán nincs egy lélek sem, az egymást némán fixírozó házak között ordít a tavasz. A férfi már vár, tudja, hogy jövök. Messziről látom, intek neki. Már húsz éve ismerem, afféle bizalmasom.
Nem sokat beszélünk, odaadja a zacskót, ahogy megbeszéltük. Átnyújtok három bankjegyet.
Nincs nagyon mit mondanunk, mindent megbeszéltünk előre.
Majd megszólal.
Három adag van benne.
Bólintok. Felhívhatlak majd?
Bármikor hívhatsz, mondja, azzal búcsút intünk.
Visszasietek az autóhoz. Valaki szembejön a járdán. Reflexből átmegyek a túloldalra.
A kocsiban lehúzom a kesztyűt, és az anyósülés előtti gumiszőnyegre dobom. Maszk az ülésre. Lassan kifújom a levegőt, és elfordítom a kulcsot.
Otthon a zacskót az egyik sarokba állítom. Rá sem nézek. Karanténba teszem.
Holnap viszont végre hajat festek.