„Nem bántad meg?” – kérdezik a lányok, újra meg újra félbeszakítva a Tom Lake-ről szóló mesét. Nem bántad meg, hogy nem lettél filmcsillag, hogy a férjed nem egy tündöklő színész, hogy a napjaidat elrongyolódott ruhák, zöldséges piték és gombaölőszerek töltik ki?
Lara végignéz három lányán, akiket a pandémia kergetett haza a családi cseresznyéskertbe. Hogyan értethetné meg velük, hogy mindez – a gyümölcstől roskadozó fák, a hosszúra nyúló nyári napok, a három felnőtt gyerek és a pajtában dolgozó férfi – többet ér, mint a csillogó élet, amit elképzeltek számára? Hogyan magyarázhatná el, hogy bár a világ válságok sorával küzd, ő másra sem vágyik, mint hogy örökre így maradhassanak, együtt a kis házban, miközben az ablakon túl a fák évről évre virágba borulnak?
Nyár a tó partján
A Tom Lake egy nyári színház valahol Michigan állam gyümölcsfákkal tarkított, világtól elzárt zugában, egy hatalmas tó partján. Ide érkezik a 24 éves Lara, hogy bimbózó színészi karrierjét építse. A társulat azon a nyáron Thornton Wilder A mi kis városunk című művét adja elő, amely New England lakói számára mitikus jelentőséggel bír – a lány pedig immár harmadszorra játssza a darab egyik főszereplőjét, Emilyt.
Lara a történet elbeszélője, a hallgatóság pedig három felnőtt lánya, Emily, Maisie és Nell, akik három évtizeddel a Tom Lake után, a pandémia végtelenre nyúló hónapjaiban arra kérik,
mesélje el nyári románcát Peter Duke-kal, a gyönyörű, őrült és tehetséges fiúval,
akiből később világhírű színész lett.
Úgyhogy Lara beszélni kezd a nyári színházban eltöltött hetekről: a hosszú órákról a sötét színházban, a tó csillogó vizében lebegő színészekről, a ruhák alatt hordott, soha meg nem száradó fürdőruhákról – és Duke-ról, aki az első napon kézen fogta Larát, és visszavezette a saját szobájába, hogy aztán nap nap után együtt ébredjenek, éhesen, mámorosan, ragyogón.
Színpadnyi tér
Bár Ann Patchettnek több regénye is megjelent magyarul, munkásságát kevesen ismerik hazánkban. Ahogy Dragomán György a Tom Lake-ről szóló beszélgetésben rámutatott, a kaliforniai születésű író műveiben újra meg újra visszaköszön egyfajta színpadiasság; a történet gyakran szűkös terekben játszódik, amelyek
színpadként adnak keretet a kibontakozó kapcsolatoknak, kérdéseknek és konfliktusoknak.
Így volt ez a 2002-ben megjelent Életszonáta című túszdrámában, amiért Patchett megkapta a PEN/Faulkner-díjat, és így van ez a Tom Lakeben is, amely idén tavasszal jelent meg magyarul, Csonka Ágnes fordításában. Bár a helyszín itt nem korlátozódik egyetlen házra, a könyv két idősíkja zárt világok sorába visz el minket: egy bútorozott lakásba az örökké napsütötte Los Angelesben, egy nyári színházba, egy bostoni rehabilitációs központba és egy cseresznyefarmra a covid idején.
Ide helyezi Patchett a szereplőit, hogy a szűk téren keresztül beszéljen szerelemről, vágyról, hírnévről, boldogságról, gyászról, árulásról és megbánásról – az életről.
Lara meséje vallomás és magyarázat, ami ugyanakkor nem mentes a titkoktól.
Vannak napok, órák, vannak döntések, amiket sem a lányai, sem a férje nem tudhatnak, csak mi, olvasók.
Egy különös fajta nosztalgia
Bár kétségtelen, hogy a cselekmény alapjául rendkívüli élethelyzetek szolgálnak – elvégre Lara először belekóstol a színészélet csillogásába, majd egy cseresznyéskertben éli le életét –,
a Tom Lake valódi varázsa a történet tapinthatóságában rejlik, amit Ann Patchett kölcsönöz neki.
A tó hűvös végtelenje, az esőverte ház a cseresznyefák végtelen sorával; egy vékony, fésületlen fiú az ágyban és három lány, akik egyszerre bolondos gyerekek és a jövőtől rettegő fiatal felnőttek – Lara elbeszélése olyan élénken festi meg a helyszínek és a szereplők hangulatát, illatát és tapintását, mintha saját, rég elfeledett emlékeink térnének vissza.
„Most az ágy szélén ült meztelenül, hajából csöpögött a víz. Talán tényleg szerettem őt” – emlékszik vissza Duke alakjára.
„Azokat az éveket juttatják eszembe, amikor még kicsik voltak, (…) és úgy éreztem, hogy a gyerekek felfalnak.
Nell konkrétan engem evett, még szoptattam, a másik kettő pedig az ölembe mászott, amint leültem. Az jutott eszembe, hogy mire Joe hazaér, ők hárman babaházat fognak építeni a csontjaimból” – emlékszik vissza a lányok gyerekkorára.
Legyen szó a fiatal színész iránt érzett perzselő vágyáról vagy a gyerekei iránt táplált mélységes szeretetről, Patchett tapinthatóvá teszi Lara érzéseit, ugyanakkor ellenáll a szerelemtől kóválygó fiatal lány vagy az önfeláldozó anya kliséinek.
Karakterei – a végletekig öncentrikus, elbűvölő Duke-tól az önfejű és zárkózott Emilyn át egészen a talpraesett, okos Laráig – egytől egyig valóságosnak hatnak, és Patchett, eljátszva a visszaemlékező elbeszélői helyzettel, itt is, ott is apró részleteket árul el róluk: Lara szerencsét hozó egyetemi pulóveréről, Duke ellenérzéséről a samponok iránt, vagy Nellről, aki egy viharos napon, amikor a házat sem hagyhatták el, minden különösebb indok nélkül vérvörösre festette a száját.
„Gyerekkoromban esténként az ágyban fekve elképzeltem, milyen lehet mások családja”
– mondja Duke, mikor először járnak a farmon, ami később Lara otthona lesz.
„Elképzeltem a házukat, a bútoraikat, hogy mit esznek, hogyan beszélnek egymással, és mindig ezt képzeltem el – Joe-hoz fordult. – Kiderült, hogy egész gyerekkoromban a te családodat képzeltem el.”
Kicsit ilyen érzés a Tom Lake-et olvasni: a történet nyomán elfog egy különös fajta nosztalgia egy emlék iránt, ami sosem volt a tiéd. Ugyanakkor a könyv meghívás is – meghívás, hogy megleljük a békét a mindennapok rohanásában.
Nyitókép: YouTube
