Hogyan érthetjük meg az életünket a humor és a trauma kettősében? Mit jelent az, hogy egy történetet el lehet mesélni viccesen is, tobzódva az asszociációkban, és úgy is, mintha az az életünk legfájóbb részlete lenne? Fekete Ádám, akit eddig leginkább vers- és drámaíróként lehetett ismerni, első regényében próbára teszi, milyen is az, ha visszafele akarjuk megérteni az életünket, ahol egyszerre lehet valami vicces és lehangoló is. A saját életére nagyon hasonlító történetben Fekete Ádám a nosztalgia, a felidézés és a megértés párhuzamaiban elmerülve bontja ki a nyelvi reflexek, szellemi beidegződések és családi emlékek hálóját, legyen szó akár az anya-fiú kapcsolatról, a mozgássérült életről vagy „csetamásról”.
Fekete Ádám: Megszólítások (részlet)
(levelet írt az édesanyjának)
Tömkeleg Ábrahám a Zs.-vel töltött szerencsétlen éjszaka után levelet írt édesanyjának, Tömkeleg (született Szibér) Margitnak. A levélben – többek között – szülés és születés tragédiájáról, valamint a mozgássérült élettel járó anya–fia összeláncoltságról számolt be.
Erről nem beszélünk, Anya, mert erről nem lehet beszélni, hogy én mégiscsak meghaltam benned – írta Ábrahám –, ha csak egy pillanatra is, és te is meghaltál bennem, olyan értelemben, hogy énrám tetted fel az életedet. Képtelen vagyok szabadulni a képtől, hogy mindketten halotti maszkokat hordunk. Az én pillanatnyi halálom és a te élethossziglani áldozatod maszkjában járunk-kelünk; képtelenek vagyunk egymás szemébe nézni, mert mindig ezek a maszkok fordulnak egymás felé. Nem tudom, hogy ki vagy. Te, aki a legközelebb állsz hozzám, valahol mélyen ismeretlen maradtál. Egy másik bekezdésben pedig: Nem tudsz az eszembe jutni, mert folyton az eszemben vagy. Nem tudlak felidézni, mert nincs honnan „fel”. Nem tudok rádcsodálkozni, mert belém épültél, és nem tudlak úgy szeretni, ahogy szeretnélek, mert elválaszthatatlanok vagyunk, és ebbe a kapcsolatba senki nem képes belekapcsolódni, semmilyen új elem.
Kovalensen kötődünk, Anya, ha jól emlékszem kémiaóráról a kifejezésre – persze könnyű az elemeknek, mert közöttük nincsen szó semmiféle lojalitásról.
Ábrahám másnap ellátogatott az édesanyjához. Mintha aznap látta volna életében először: észrevette testének kiszögelléseit, és ahol hanghordozásában korábban a mártírium megbicsaklásait hallotta, ott most humorra, életismeretre talált. Úgy érezte, végre nem a kényszeredett hálaérzet hályogán át szemléli. Az asszony is oldottabb volt és közlékenyebb, mint szokott.
Néhány pohár bor után Tömkeleg Ábrahám előhozakodott B.-vel folytatott titkos viszonyának részleteivel: a titkolózás éveivel, a terhesség letagadásával, majd az abortusz utólagos kiteregetésével, végül az ezt követő kudarcos hónapokkal, egészen a második terhességi félelemig és a kapcsolat végső megszakításáig. Az asszony (aki a házasságkötéskor átvette férjétől a Tömkeleg nevet, így már közel harminc éve ő is Tömkelegként élte az életét) figyelt. Nem ítélkezett sem a fia, sem annak szeretője fölött. Úgy tűnt, egy túlontúl ismerős történetet hallgat.
A beszélgetés a szerző gyermekkorának kulisszái felé terelődött. Erről az időszakról Tömkeleg Ábrahámnak csak homályos emlékei maradtak, az asszony emlékezetében azonban nagyon is tisztán élt az az év, amikor a szerző apja, Tömkeleg Géniusz Antal a szokottnál is kevesebb időt töltött az F. körúti rezidencián, amikor pedig hazajött, csak még nagyobb űrt teremtett maga körül.
A szerző alig emlékezett minderre, csak annyi maradt meg neki, hogy ebben az időben különös rémálmok gyötörték.
Apja távollétének okaira később párbeszédtöredékekből, családi társalgások hirtelen lefulladásaiból és irányváltoztatásaiból következtetett.
A darabkákból összerakta: édesapja ebben az évben egy K. nevű nővel lakott a város másik végén, egy picike garzonlakásban.
Hatéves volt ekkor.
Apád összeveszett velem, és elköltözött, hogy szabadon éljen, anélkül hogy az én hidegségemmel, így fogalmazott, nap nap után szembesülnie kéne, magyarázta az asszony. Egy hónap után a férfi legénylakásába költözött K., aki akkoriban szakított a barátjával, és hirtelen otthon nélkül maradt.
Mindez illeszkedett a zavaros hatéves kori emlékpanorámába; kitöltötte a réseket a nagyszobából kiszűrődő veszekedések és a CD-lejátszóból üvöltő, a szobákat miazmás szomorúsággal megtöltő dalok foszlányai között. Az önsértés sámánista rituáléit, Ábrahám úgy érezte, a beszélt magyarhoz csak távolról hasonlító halandzsanyelven celebrálták, amitől valamiért sírnod kell, ha a saját anyád vagy, és az apád nincs ott, hogy veled sírjon. Ábrahám azt is észrevette, hogy ez a csetamás néven emlegetett garabonciás dalnokférfi az önmagától meghatott imádságaival tetemes mennyiségű Unicum elfogyasztását is előidézi, szinte megköveteli hallgatóságától, mintha ez a csöppet sem fényáteresztő ital – amit csak gyűszűnyi kortyonként volt szabad fogyasztani, és ami valami rejtélyes oknál fogva kanalas orvosságnak volt álcázva – a liturgia elengedhetetlen része volna.
Egyszer, amikor anyám kiment a konyhából, titokban benyúltam a pohár aljára, és amikor lenyaltam mutatóujjamról a thanatoszi mézgát, fontos, szentséges keserűséget éreztem.
setamás, ez a hatéves Ábrahám előtt a napnál is világosabb volt, nemcsak dokumentálja a szörnyűséget, de sajátosan röcögtetett recsitatívója az, ami a bajt, úgymond, rájuk (tehát a Tömkeleg családra) szabadítja, miközben minden természetes életélvezetet és felülemelkedési lehetőséget kiszippant az F. körúti lakás atmoszférájából. Csetamás bekebelezte az életüket, dalaiba szippantotta, újra és újra bebizonyítva, hogy szomorúnak kell lenni, és bántva, mindig megbántva, mert csak a bánatban és a megbántottságban él valódi méltóság. Ezt a tételt akkoriban Ábrahám a felnőttséggel és a felnőtt-léttel azonosította, valami olyasmivel tehát, amit ő maga még nem érthet. Alig várta, hogy ő is megtanulja és megértse és elsajátítsa és az övéivel együtt gyakorolja ezt a titokzatos rituálét, tehát hogy őt is beavassák a felnőtt-lét misztériumába, ebbe a nem eleusziszi, de annál rejtélyesebb (orfikus kobozzenével kísért) valamibe, ami a nyomorúságuk bebalzsamozását, mint ellenállásnak álcázott belső stratégiát, az életük napi gyakorlatává teszi majd.
Tudta, hogy ez valami közép-európai dolog, habár ekkor még nem tudta, mi az, hogy Közép-Európa.
Gyűlölte csetamást, ez az igazság, mert csetamás (ez a már-már hivalkodóan közép-európai férfi) az apja távollétét jelentette.
Az anyját jelentő nő az apját jelentő férfi távollétét hangosította fel a kalapokról és sárról és hidegben sem begombolkozó közép-európaiakról éneklő csetamással, miközben lótuszülésben ült a tarhonyaszínű padlószőnyegen, és Unicumot ivott. A szerző biztos volt benne, hogy ha csetamás elhallgatna, az élet is visszatérne a lakásba, az apjával együtt, de nem volt bátorsága kipenderíteni az otthonából, nem merte leállítani a CDlejátszót, hogy annak műanyag tárcsájáról leemelve egy hanyag mozdulattal kifrizbizze csetamást a nagyszobaablakon. Mégiscsak jobb, hogy nem én vagyok az egyetlen férfi ebben a hatalmas lakásban, gondolta (habár ő volt), tehát mégiscsak jobb, ha nem marad teljesen egyedül az édesanyjával a rájuk szakadó F. körúti csöndben. Mégse lenne jó, ha egy csapásra magára maradna ezzel a szomorú nővel, gondolta, aki, hogy szomorúságán enyhítsen, azzal az elgondolhatatlanul keserű halálelixírrel él, amit különben egyáltalán nem bír a szervezete. A szerző édesanyja egyáltalán nem bírta az alkoholt, már egy pohár vörösbor hatására is kivetkőzött magából, és a szülőfaluja után kezdett sóvárogni, mint akinek soha nem lett volna szabad feljönnie Pestre, hogy ebbe a kelepcébe (az elhagyottságéba) belesétáljon, vagyis ebbe a hatalmas polgári lakásba, ami eredetileg Géniusz Antal anyai nagyszüleié volt.
Gergelyiugornyán kellett volna maradnom, mondogatta (született Szibér) Margit, miközben föl-le hintázott a szőnyegen, lótuszülésben, mint egy üres bölcső.
Ábrahám ilyenkor oldalról figyelte. Tudta, hogy egy ideje üres a lakás, mégsem érezte sokkal üresebbnek, mint azelőtt. Apja távolléte egy hosszabb üzleti útnak tűnt a számára (a férfi már régebben is gyakran utazott el hetekre, Németországba vagy Svájcba például). Ábrahám nem értette, hogy az anyja miért nem várja meg Géniusz Antalt az ivással, hiszen világos volt, hogy inni Géniusz Antallal is lehet, sőt erre szükség is volt bizonyos alkalmakkor, hiszen számos éjszakai összejövetelt szerveztek a lakásba; ilyenkor munkatársaktól, régi tankörtársaktól, ismerősöktől zengett a begalériázott dohányzószoba, ami a konyhából nyílt, és amit a két háború között cselédszobának használtak. Ábrahám nemegyszer kitotyogott, fektetés után, a cselédbe, hogy meglesse a vidám gyülekezetet, óbégató, jófej férfiak és néhány nő kompániáját, ahogy egymáshoz préselődve ülnek az aprócska asztal körül, érvelnek valami mellett vagy ellen, nadrágjuk nyikorog az élénkvörös ülőgarnitúrán, furcsa dísztányérokkal körbevéve (Margit hozománya); a magnóban szól a Hobo Blues Band (kopasz kutya csókolj meg), és fejük fölött kavarog a cigarettafüst. Akkor most miért kell egyedül? A szerzőnek nem esett le, hogy az apja huzamosabb időre elköltözött, és hogy az asszony Unicumokkal megsegített színeváltozása ott a tarhonyaszínű szőnyegen – tehát a társtalan lerészegedés, aminél egy hatéves gyerek számára nincs félelmetesebb átváltozás, pláne hogyha az édesanyjáról van szó – Géniusz Antal határozatlan idejű házasélet-felfüggesztéséből ered. Mégiscsak jobb, hogy ez az öntömjénező férfihang itt van velünk, csetamásé, még ha szennyezi is a levegőt, még ha szennyet pöfékel is, méghozzá a szennyek közül is a legáporodottabbat, tehát közép-európait, inkább ez a hamis nosztalgia és önsanyargatásbóvli, mint a tökéletes egyedüllét ezzel az egyedül ivó nővel, ezt gondolhatta hatévesen (ha nem is ilyen karakán szavakkal), és mert félt az anyai szomorúságnak való kiszolgáltatottságától, a szerző hagyta csetamást, hadd gerjessze azt, aminek a csillapítására szerződött.
Az apa távollétének okai és tünetei tehát nem voltak egészen ismeretlenek a szerző előtt.
Azt viszont egészen a beszélgetés napjáig nem tudta, hogy K. ebben a válságos évben teherbe esett, a magzat azonban a terhesség hatodik hónapjában meghalt, K.-nak holtan kellett világra hoznia.
A viszonyuk nem sokkal ezután véget ért. K.-t visszafogadta a barátja, édesapád pedig visszatért az F. körúti lakás vérkeringésébe.
Tömkeleg Ábrahám ez idő tájt egy visszatérő jelenségről számolt be pszichológusnőjének. Elmondta, hogy minden nyáron számára felfoghatatlan mélységű szomorúság szállja meg. Ez az állapot gyerekkora óta menetrendszerűen jelentkezett nála. Mintha a sejtjeimből szivárogna elő, kiszorít önmagamból. Leginkább olyan gyászhoz tudta hasonlítani az érzést, aminek nincsen tárgya. A veszteség érzése megfellebbezhetetlen bennem, de bárhogy keresem azt, akit elveszíthettem, nem találom. Olyan, mint a hangyafoci, amit órákig bámultam adáshibák idején az F. körúton, amikor még volt vezetékes tévénk; vagy mint amit frissen elfeküdt végtagjában érez az ember, miután álmában elnyomta valamelyik fontosabb artériát. Az ominózus kéz vagy láb mintha nem is hozzánk tartozó testrész volna ilyenkor, hanem egy rúd kenőmájas, mondjuk, amiben valahogy mégiscsak a mi privát érzéketlenségünk uralkodik.
Volt valami megnyugtató ebben a zsibbadásban: valami otthonos, félálomszerű. Észlelte a tárgyakat, a fröccsöspoharat, a hamutartót, élesebben látta őket, felfigyelt a mintákra, csorbulatokra. Csordultig töltötte a szépség ezeket az észleleteket. Kristályos derengéssel vonta be őket saját epekedése. A vágy, hogy észlelje, megérintse, magáévá tegye őket, olyan volt, mint a Szent Sebestyén felé tartó nyilak, amik Zénón paradoxonainak a szabálya szerint soha nem érik el áldozatukat, folyton csak közelítenek, saját célbaérhetetlenségükben lebegve. (Billy Collins Asztali beszélgetés című verse alapján „Szent Sebestyént, Zénón szerint, szívroham vihette el”.) Hozzájuk tartozónak érezte magát, de úgy érezte, nincs hozzájuk joga, érinthetetlenek. Egy olyan világhoz tartoztak, amiben én nem vagyok jelen, és amihez még sóvárgás formájában sem hatolhatok el. Olyan volt ez a túlcsorduló szépségű, folyamatos törekvésbe és megragadásvágyba dermedt érzékelés, mint a fantomfájdalom. Fantomgyönyör. Úgy érezte, minden inger, ami végigfut rajta, programhiba vagy félrekapcsolás következménye.
A környezetem egyszerre volt górcső alatt és fényévekre tőlem.
Ezek a rohamok zömmel a legdőzsölőbb napsütésben, nyár közepén törtek rá.
Fotó: Szilágyi Lenke / Magvető
