Kovács Krisztián valós történelmi eseményeken alapuló regénye egy izgalmas thriller, ami a 20. század végi magyar tudományos életbe és politikába enged betekintést. A történetben Kajetán Andor csillagász a magyar tudományos élet egyik legismertebb figurája. Nemcsak a szakmájában, hanem a közéletben is igen sikeres, közben pedig katonai jelentéseket is készít külföldi útjairól, idegen munkatársairól. Viszont egy nap a hatalom azzal a feladattal keresi meg, hogy fejezze be egy kollegája tanulmányát, amivel egy fontos elméletet bizonyíthatnak, illetve biztosíthatja saját jólétét is a jövőre nézve. De a tudásnak ára van: ami elsőre szabad döntésnek látszik, az valójában a hatalom jól megtervezett útvesztője.
Kovács Krisztián: A fény magányossága (részlet)
1956 októbere van, Andor huszonnégy éves. Már közel két éve nem diák, de a kollektív hevület miatt annak érzi magát. Bár tudja, hogy egzisztenciája az államtól függ, mégis húzza a lába, a szíve, menne, ha tehetné, ki a közterekre, a Műegyetemhez, vagy meghallgatni Sinkovits Imrét a Nemzeti lépcsőjén. Mindig is tartózkodott a politikai vitáktól, de most érzi, hogy történelmi pillanatot él át. Érti a forradalom célját, hisz abban, hogy a tudomány fejlődését csupán annak függetlensége és teljes szabadsága képes biztosítani. Bűntudatot érez, amiért cserben hagyja a fiatalságot, ha nem indul el, de ha elindul, ugyanezt érezné a kollégái miatt. Ifjonti idealizmusa és szakmai lojalitása vív harcot egymással szüntelenül azokban a napokban, kívülről azonban nyugodtnak tűnik, mint aki pontosan tudja, mit csinál. A forradalom már zajlik, de ő továbbra is végzi a munkáját. Fotólemezeket hív elő a laborban, katalogizál, pályaszámításokat végez, jelentéseket ír, és azzal, hogy nem változtat a napi rutinján, hiába az elvágyódás, tulajdonképpen állást is foglal. Ezt persze sosem ismerné be.
Fiatal még, nem hisz a balsorsban, ahhoz kell még pár év. Az események jelentőségét felméri ugyan, de lényegesen torzítja, ahogy az apja dramatizálja a híreket. Andor úgy véli, ez a módszere, hogy magához láncolja a fiát.
– Emlékszel még? Nem volt az olyan régen. Odalent bujkáltunk a pincében. Meg a tetőtérben. Emlékszel, ugye? Ugye, nem felejtetted el?
Ezek a kérdések újra és újra előbújnak. Imákká válnak azokban a napokban, miközben kettesben kucorognak az Ajtósi Dürer sori lakásban. Ádám egy éve nyugdíjas már, bőven van ideje mélyre csúszni az alkoholizmusba. Andor nem hitte volna, hogy a háború utáni estéken elfogyasztott egy-két deci bor ide vezet majd. Szánalmasnak látta Béla részeges apját, a sajátját inkább sajnálja. Látta az utat, amin végigment, érti az okait. Azt is, hogy túl késő megváltoztatni. Mint egy csillagászati határérték vagy alaptörvény: megváltoztathatatlan.
Apja szobájának levegőjét már örökre megmérgezte az olcsó bor savanykás bűze. A nyitott ajtón át a nappaliba is átszivárog, Andor hiába szellőztet napjában többször, a szag nem akar szűnni. Az utóbbi hetekben arra gyanakszik, apja is küzd valamilyen betegséggel. Hogy ez nem pusztán az alkohol, és hogy a családjukon átok ül. Hogyha ez az egész véget ér, apja is követi az anyját Lipótmezőre. Már rég nem látogatja kedvenc kocsmáit, nem találkozik barátokkal. Jobbára otthon ücsörög, rádiót hallgat, céltalanul festeget, és iszik. Ekkoriban születő művei arra sem méltók, hogy festménynek nevezzék. Ecsetkezelése zavaros pacsmagolássá vált, és Andor tudja, csak azért teszi, hogy csináljon valamit, de látva a végeredményt, belefacsarodik a szíve. Őt magát annyira lefoglalja az intézeti munka és a frissen alakult Magyar Asztronautikai Bizottság szervezési feladatai, hogy csekély szabadidejében képtelen a gondozót játszani. Sokszor kifejezetten a terhére van apja depressziós természete. Néha-néha reménykedik, hogy mindez átmeneti állapot, és előbb-utóbb elmúlik.
Október 30-a éjszakáját az Intézetben tölti. Egy változócsillag fényességváltozásának időbeli nyomon követését végzi. Annyira elmerül a munkában, hogy szinte nem is hallja a napok óta tartó csatazajt.
Nincs egyedül. Akadnak még páran, hozzá hasonló fanatikusok, akik erődítményként használják a Csillagdát. Alig szólnak egymáshoz.
Az íróasztalánál nyomja el az álom hajnali négy óra felé. Nem egyedi eset, de most szándékosan hajtotta túl magát. Alig két órát alszik, korán kel, hogy hajnalban elcsípje a sárga fogaskerekűt a Városmajor felé. Odakint szobroz a hidegben, de a szerelvény csak nem akar jönni. Lába alatt ropog a fűszálakra telepedett zúzmara, és ahogy eltekint a város felé, a háztetők felett füstöt lát az ég felé szállni. Másra is felfigyel: elhalt a puskaropogás zaja. Nem vár tovább, gyalog indul haza, le a hegyről.
Haza kell érnie az apjához. Tudnia kell, hogy Hanna jól van. Hogy Béla jól van, és hogy Gyurinak sem esett baja. Félti őket, utóbbit különösen: annyiszor emelte fel a hangját a forradalom ügye mellé állva, hogy Andor kételkedik, bárki is távol tarthatta őt a harctól. Három napja nem látta. Ez bármit jelenthet.
A két lába hosszú útra kárhoztatja. Három órán keresztül gyalogol a szétdúlt városon át. A Blaha Lujza téren, a Szabad Nép-székház előtt kiégett gépkocsi füstölög. A Rákóczin hevenyészett barikád nehezíti az átjutást. Az Állatorvostudományi Egyetemnél üresen bámul rá egy bérház teljes homlokzata, előtte vastag, szutykos törmeléktakaró. Kerülnie kell a Garay tér és a Péterfy Sándor utca felé. A kórház előtt sebesült tömeg téblábol. Véres kötések, szakadt ruhák, kormos arcok keresik a gyógyírt a fájdalmukra. Az I. István Gimnázium mögött bukkan ki újra. Az iskola főkapujánál lyukas lobogót lenget a szél. Megkerüli az épületet és a Cházár András utca felől közelíti meg az Ajtósi Dürer sort. A sarkon elhalad egy füstölgő, elhagyatott löveg mellett.
Kétkerekű fémszörny, olyan óvatos léptekkel kerüli ki, mintha attól tartana, lesből ráveti magát.
A lépcsőház kong az ürességtől. Eszelős tempóban, kettesével szedi a lépcsőfokokat. Kulcsát a zárba erőlteti, és feltépi az ajtót. Az apja a konyhaasztalnál ül, lábánál törtsárga demizson. Az asztalon két deci fehérbor, egyik kezében cigaretta, ölében egy vaskos könyv. Felnéz, összecsukja és leteszi. Andor látja, hogy James Jeans egyik kötete az, a The Dynamic Universe.
Andor óvatos és előrelátó. Pillanatok alatt felmér egy helyzetet, és dönt, a következményeket mérlegelve. Miután az apja egy ideje már csupán az italkészlet utántöltéséről gondoskodik, Andorra marad az étel beszerzése és a spájzolás. Készletük így van bőven. A kamra roskadásig teli, attól nem kell tartani, hogy éhen maradnak, bármi történjék is odakint. Eltelik a Halottak napja, majd november 2-a. Hallgatják a rádiót, és reménykednek. Úgy tűnik, a forradalom eléri célját, Andor pedig szégyelli magát, amiért kimaradt belőle.
Hannát nem találja otthon, pedig többször és több különböző napszakban is próbálkozik. Meglátogatja Bélát. Az anyjával kuporognak a sötét lakásban, Gáspár ki tudja, merre jár. Andor visz nekik kenyeret, kolbászt, sajtot, túrót, kérleli őket, hogy jöjjenek át hozzájuk, de Béla anyja nem tágít. Nem, nem, itt kell lenniük, mikor Gazsi hazaér. Gyuriék túl messze laknak, hogy megkíséreljen eljutni hozzájuk.
Később majd az emlékei összekeverednek, és az a pár nap az orosz tankok megjelenéséig másodperceknek tűnik csupán, de benne élve ólomlassúnak érzi. Kegyetlenül hosszú az apjával összezárva. Andor most nem bánja, hogy iszik, mert az italtól elnyomja az álom, és a nyirkos lakásra csend telepszik.
Sokszor gondol az anyjára, és meggyőződése, hogy biztonságban van.
Azzal üti el az időt, hogy terveket szövöget a jövőről. Ha a lépcsőházban doboló lépteket hall, Hannára gondol. Számtalanszor les ki a folyosóra, lopva megteszi a rövid utat a szomszéd ajtóig, és bekopog. Néha még a lány nevét is elsuttogja, de választ sosem kap. Ilyenkor újra előveszi a terveit. Azokban elmerülve lehetetlennek tűnik mindaz, ami az elmúlt hetekben zajlott az utcákon. A fejében az űr végtelen csendje és vákuuma elnyeli a rossz élményeket, és felébreszti a reményeket. Változó csillagok. Óriás csillagok. Számos terület, amely új, addig ismeretlen információkkal kecsegtet. Publikációkat tervez, elképzeli a nevét a megszokott dőlt betűkkel a Sky & Telescope-ban. Látja magát szürke zakóban és fehér ingben egy nyugati nagyváros zsúfolásig telt konferenciatermének pulpitusán. Kézfogásokat vizionál. A szakma nagyságai járulnak elé, Kuiper, Kukarkin, Fred Hoyle, Jan Oort, no meg Chandrasekhar egymást löki félre, hogy mosolyogva parolázhasson vele. Könyveket lát, sötétkék vászonborítón a nevét csupa nagybetűvel. Díjakat, melyek a polcán sorakoznak. Soha nem vádolta senki, hogy becsvágyó vagy törtető lenne, de ábrándjai azokban a napokban tervekké és célokká érnek.
A csillagok menedékét keresi. A fényt a sötétségben.
November 4-én hajnalban irdatlan morajlás rázza fel a várost. Nem kell a rádió, a robaj a napnál is világosabban beszél. Ádám félelme depresszióba csap át. Andor győzködése ellenére délután úgy dönt, kitör a lakásból. Részeg, és köszvény is kínozza, és bár rengeteget fogyott, a testi ereje megmaradt. Andornak minden kiállására szüksége van, hogy visszatartsa ettől az őrülettől.
A dulakodásban az ízületi fájdalomtól és az alkoholtól nehezen mozgó Ádám megtántorodik, elveszíti az egyensúlyát. Háttal a nappali karosszékének karfájára zuhan, legördül a földre, és elveszíti az eszméletét. Andor egy pillanatra elhiszi, hogy megölte az apját.
Átvirrasztott éjszaka után, épp mikor a kimerültség álomba taszítja Andort, Ádám kinyitja a szemét. Hanyatt fekszik a kanapén. Feltornázza magát, amire a fájdalom olyan erővel szúr az oldalába, hogy levegőt is alig kap. Talán arra gondol, ezt nem a köszvény okozza. Az előszobában áll egy tükör, Ádám megáll előtte az aprócska helyiség félhomályában, és megpróbál úgy tekeregni, hogy lássa, mi váltja ki ezt az ocsmány fájdalmat. Harminc centiméter hosszú és tíz centi széles lilás véraláfutást vesz észre. Alakja kísértetiesen hasonlít a nappali karosszékének karfájára, erről viszont fogalma sincs. Alig emlékszik valamire az előző napból.
– Apám – szólítja meg rekedten Andor a nappali ajtajából.
– Mi a büdös rossebet csináltál velem? Mivel basztál hátba?
– Én nem…
– A kurva életbe! – ordítja magánkívül.
– Halkabban, a jó ég áldjon meg! – csitítja a fia.
– Engem te ne nyugtatgassál! Mi az isten ez?
– Elestél! Tudod? Elestél. Hőzöngtél, mint egy részeg szamár, és ráestél a karosszékre.
– Ezt a marhaságot!
– Azt gondolsz, amit akarsz! – mondja Andor, és hozzáteszi. – Tudod, mit? Kár volt visszatartanom! Ott az ajtó, indulj csak el a városba! Indulj el, meglátjuk, meddig jutsz! Indulj, tessék!
Otthagyja az apját, visszaballag a nappaliba. Leül a kanapé szélére, mely még őrzi Ádám testmelegét. Hirtelen tör rá a zokogás, és úgy rázza, mint legutóbb a háború alatt. Mikor először bújtak a pincébe, azt hitte, soha többé nem látja a napvilágot. Sír az apjáért, akit szeret, és akire rá sem ismer. Sír az anyjáért, ott, a lehetetlen messzeségben. Sír Hannáért, akit máshogy szeret, és akiről semmit sem tud. Legfőképpen önmaga miatt sír, mert az ábrándjait lassan elnyomja az ágyúzás zaja.
Az apja észrevétlenül és némán botorkál be utána, némán pillant síró fia felé. Utoljára kisiskolás korában látta a könnyeit. Feszeng, miközben bámulja, és el kell fordítsa a fejét. Végül megtalálja a karosszéket, és óvatosan helyet foglal.
– Hogy jutottunk idáig? – Andor hosszú évekkel később is világosan emlékszik a kérdésére. Arra is, hogy nem várt választ rá, csak mondani akart valamit.
Ádám is kimerült. Elkínzott. A feje lüktet, a szája bűzlik, mindene szúr, sajog, zsibong. Mérhetetlen fáradtság lesz úrrá rajta.
– ’51 novemberében történt, tudod? Olyasmi nap volt, mint a mai. Hideg. Meg esős – szólal meg. Lassan beszél, nagy szünetekkel. – Ketten voltak. Megmutatták az igazolványt. Egy piros Škodába ültünk be, és a Csokonai utcába mentünk, a Garni Szállóba.
Andor megtörli a szemét.
– Sok kanyargó folyosó, meg üres iroda. Mindenhol tapéta. Azt sosem felejtem el. A tapétát. Végül bevezettek egy üres szobába. Csak asztal és székek. Mondták, hogy pakoljak ki mindent a zsebemből. Falhoz állítottak. Megmotoztak. Közben végig azon gondolkoztam, mi az úristenért hoztak ide. Hogy mit fognak majd kérdezni. Pedig világos volt.
Andor számára megszűnik az odakint tomboló erőszak. Felszívódnak a lelkében lappangó ábrándok. A csendet csak az apja hangja tölti be.
– Arra gondoltam, ki miatt kerültem ide. Sejtéseim voltak, és nem is hibáztattam őket. Biztos őket is kényszerítették. Így megy ez. Pedig nem kellett volna akkora feneket keríteni neki. Semmi szükség nem volt erre az egész procedúrára. De ők csak követték a szabályzatot. Ma már úgy tudom, nem is így csinálják, de akkor még gyerekcipőben járt a dolog.
Elakad, mintha a vallomás fizikai korlátokat emelne. Egyetlen pillanatra halvány, zavart mosoly ül ki az arcára, aztán folytatja.
– Túlzás nélkül mondhatom, én jobban csináltam volna. De legalább udvariasak voltak. Bár hosszan várattak. Elvették az órámat, úgyhogy nem tudom, pontosan mennyi időt telt el, de sok. Aztán jöttek a kérdések. Németországról kérdeztek, Hamburgról meg Walter Gropiusról. Merthogy Walter egyes karikatúrái itthon nemkívánatosak, és hogy én meg nála tanultam a két háború közt. Mondtam, hogy sosem beszéltünk Walterral politikáról, a tanárom volt, nem a barátom. Aztán el kellett mondanom az életrajzom. Ami nevetséges; tudtak mindent, de elmondatták töviről hegyire. Kétszer. Aztán az Építéstudományi Intézetről kérdeztek. Hogy tudják jól, ott árulók dolgoznak, akik titokban a népi demokrácia megdöntésén fáradoznak. Azt mondtam, nincs tudomásom ilyesmiről. Azok ott jó emberek. Szeretik a hazájukat, ahogy én is. Megvédik, ha kell. Ez csak rágalom. Azt mondták, hazudok, én meg azt mondtam, hogy nem.
Andor Hannára gondol. A rendszer nem kívánatos elemére. Gyurira, és meggondolatlan szavaira.
– Hannáról is kérdeztek – az apja érzi a gondolatait, vagy Andor érti a hatalom működését. – Tudom-e, hogy a férje fasiszta volt. Hogy Hanna illegális mozgalmak tagja. Mondtam, hogy nem tudtam. Megkérdezték, volt-e köztünk szexuális jellegű viszony. Mondtam, hogy nem volt. Hogy csak a szomszédom. Azt kérdezték, tűzbe mennék érte? Azt feleltem, persze.
Andor alig kap levegőt. A kiszolgáltatottság, amelynek történetét hallgatja, nem sokban különbözik a tankok fenyegetésétől. Szinte fulladozik. Ha nem tart tőle, hogy a külvilág a nyitott ablakon át betüremkedik a lakásba, kitárja az ablakszárnyakat. A puskapor szúrós bűze is elviselhetőbbnek tűnik, mint a szoba áporodott levegője, és kettejük mosdatlanságának szaga.
– Tudtak anyád betegségéről is. Hogy biztosan lefizettem Halmayt. Mondtam, dehogy. Régi barát, ezért segített.
Andor követelné a folytatást, egyszersmind hallani sem akarja. Kérdés-kérdés hátán: az anyja ezért maradhat Lipótmezőn? És ő? Tán ezért került be a Csillagdába? Apja meséje szerint nem mondott nekik semmit, de ezt olyan hosszú ideig őrizte előle, hogy nem tudja, megbízhat-e a szavában. Ki hazudik, és ki mond igazat?
Fotó: Agave
