Terék Anna: Fekete nap [Képalá]

BONCSÉR Orsolya "Akarsz-e játszani?" (sorozat)

Nem tudtam nyitva tartani a szemem. Sárga volt a tópart. És bárhova álltam, a fény a vízre ugrott és onnan beleszúrt a fejembe.

Augusztus, a legsárgább. És hiába volt hosszú, hűvös az éjszaka, délután mindent laposra vert a hőség, ököllel. Mintha minden egyre közelebb akart volna lenni a földhöz, hátha maradt még a felszínén némi hűvös, valami nedvesség, ami segít kihűteni az ázottra izzadt bőrt. Délután forró szelek jöttek, előre löktek és hátamon csíkokban futottak lefelé egymás után az izzadtságcseppek. Nincs rosszabb, mint egyhelyben várni a hátunkon csorgó meleggel.

Kicsi voltam még, elfért a tenyeremben az egész világ. Peti átszúrta a harmadik kukacot is, nem tudott a vízből egyetlen halat sem kirántani és csupa vér volt már a keze, folyton beleakadt a bőrébe a horog és felhasította a tenyerét. Bámultam a tó fölött a párát, hogy lilul a túlpart, a félszigeten legelésző sok bárány. Peti a pecabotját igazgatta, mintha legalábbis világítótoronyőr lenne és odafönn a prizmát tisztogatná, hát olyan áhítattal. 

Azon a nyáron mindenki azt beszélte, hogy a tóban egy óriási hal van. Aminek fogai vannak és éles a szeme. Hogy beleharap a lábadba úszás közben és a víz alá húz. Így fojt meg. Aztán lenyel. Féltünk úszni. Az édes víz nem tart meg a felszínen, nem látni át rajta, ki tudja mik járnak az alján, ki tudja, egyáltalán hol az alja. Időről időre így is belefulladt a tóba valaki. Szívroham a tó közepén, vagy örvény a régi kút fölötti részen, lábgörcs, izomgörcs, kimerülés. A partról mindig rövidnek tűnik az minden irány a túlsó partok felé. Aztán meg jött az az év, azzal a nagy hallal, meg az éles szemével, a fogaival.

Ültünk a nádasban, még otthon bekente kámforral anyám az egész testemet, hogy ne csípjenek meg a szúnyogok. Én meg féltem, hogy elillanok majd. Szúrta a szemünket a nap, csillogott a vízen össze-vissza.

Húztuk a porban a tóig a pecabotot. Csíkokat hagytunk az úton magunk után. Aztán ültünk szomjasan a parton és egy szót sem szóltunk, mert tudtuk, hogy pecázni csendben kell, még ha süket is a tóban minden hal. Esteledésig nem feszült meg a zsinór. 

Mikor Peti kifogta végre azt a kis halat, az arcom elé lógatta: szagoljam meg, mennyire büdös. Azt mondta, mindenki, akit kifognak, előbb-utóbb ugyanilyen büdös lesz, ezt a nagybátyjától tudja. Aki épp most válik, és a feleségére is azt mondja, hogy büdös is és kurva. 

Lógott a hal feje fölött az ólom, mint egy apró fekete nap. És én féltem, kifognak és büdös leszek majd egyszer én is, a nap meg majd az égen ólomból lesz és beszakad a súlya alatt a világ, a földre zuhan, mondjuk épp az én arcomba, és az iszapba nyom, hogy ne tudjak mozdulni majd.

Évekkel később megint sárga volt a tópart, csillogott a víz. Nem tudtam nyitva tartani a szemem. Bárhova álltam, a fény a vízre ugrott és onnan beleszúrt a fejembe.

Forró szelek jöttek, előre löktek. Mögöttem volt már hatvan üres nap, nem találtam a helyem, nem találtam irányt, sem feszültséget, amiből ki lehetett volna hozni valamit.

Tőlünk nem messze három férfi ordibált, mert pálinkát ittak a napon, később kicsit verekedtek is, de kimerültek, így inkább tovább ittak. Az a legrosszabb a nyárban, hogy az utolsó napjáig végtelennek tűnik. Gyötri a bőrt, gyötri a szemet és nem tud véget érni.

A tó partján sikított minden gyerek. Forró szélben álltak az asszonyok, figyelték a vízből kilátszó gyerekeket. A férfiak feje vörös volt, ültek a napon és ittak. Nem csak a vízben lehet meghalni, azt itt a napon is lehet, mondta Peti és ő is itta a sörét. Megfeszült a zsinór.

Évekkel ezelőtt azt hittem, el kéne menni, hátha máshol több ólom van, amit az emberre akasztanak és akkor majd nem kell tovább menni, mindig új lakást keresni, új otthont összetákolni. Hogy majd a rám akasztott sok ólom addig húz, míg haza nem találok egy másik városban. De lepergett a bőrömről minden víz, vagy épp csak térdig ért, hiába álltam bele bármelyik tóba. Az ólmok  meg csak a levegőben lógtak, mintha nem lenne elég erős nekik a gravitáció. Magasabban volt mindig a szájam a vízszinthez képest.

Peti szemem elé lógatta a halat, a damilon apró fekete gomb ólom lógott, mintha fekete lenne és kicsi a forró égben a nap. Néztem azt a halat az esteledésben, végetérhetetlen küzdelem: úgy lóg a zsinóron, mintha be tudná kapni azt a fekete napot. De nem mozdult, nem csúszott feljebb, sosem érte el a szája a napot. Kitakarta előlem a vizet. Peti azt mondta, szagold meg, milyen jó víz szaga van és nézd, hogy csillognak a pikkelyek. Ez egy lakkozott hal, nevetett.

Tudtam, indulnom kell holnap és Peti táskájában nincs elég ólom, és nincs erős karja, hogy oda tudjon szorítani a falu földjéhez. Pedig hagytam volna magam. 

Épp csak egy kis ólom kéne, hogy rám akassza és az majd a földbe húz. Vagy tenyereljen rám, szorítsa a ház falához a mellkasomat, a lábával nyomja oda a térdemet a falhoz, nyomjon le egészen mélyen a földbe, hogy én is kis fekete foltnak lássam csak a napot és ne tudjak másnap elutazni. Ragadnék én is az iszapba, tekeredhetne a hínár az ujjaimra, simán megtarthatna ez a föld, bármilyen száraz vagy nedves, csak akarna magának. Hagytam volna magam. De Peti szákba tette a halat a föld meg, hiába feküdtem rá, kiköpött újra magából. 

Sokszor hiába múlik el sok idő, semmi sem tud megváltozni. Hiába próbáljuk, hiába várjuk. Az ég csak néha nyílik meg, hogy a helyére kerüljön valami itt lent a földön. Vagy ha szét is nyílik, minden máshogy változik meg.

Kaparja az ember a földet, mégsem tud elég erős akadályt találni a felszín alatt, ami gátolhatná. Hadakozok, de már én sem tudom kivel. Mint elnyújtott idegrángás, tömött táskákkal döcögök vonaton két város között: képtelenség egy helyben maradnom.

Szájamban horoggal álltam, egy rántásra vártam én is. Jó lett volna forró szélben lógni, kifogva lenni, kapkodni a levegő után. De sehogy sem feszült meg az a zsinór. Nem rántott fel a földről semmi sem.

A 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás 2020. november 15-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.