Nehéz bármit is írni Szentesi Éva új regényéről (itt mutattunk részletet) anélkül, hogy olyan közhelyeket sorolnánk, mint „kíméletlenül őszinte” vagy „tabudöntögető”, esetleg túlságosan bensőségesre vennénk a hangvételt, mintha régi ismerősünk lenne a sokáig szókimondó véleményvezérként ismert szerző.
Egy biztos: Szentesi ezúttal nem igazán bajlódik valóság és fikció szétválasztásával.
A Míg a halál nem választ lapjain saját történetét meséli, és valóban minden korábbinál kitárulkozóbban és önreflektívebben néz szembe azzal, hogy a ráknak talán sosincs vége.
Kívül páncél, belül bizonytalanság
Mivel valószínűleg nem tudom maradéktalanul kikerülni a fent idézett közhelyeket, a személyes szálakat sem fogom – tisztán emlékszem ugyanis arra az időszakra, amikor először találkoztam Szentesi Éva nevével a WMN oldalán. Középiskolába jártam még, és akkoriban irigyeltem a bátorságát, amivel kiállt a különféle társadalmi ügyek mellett, ugyanakkor totálisan megközelíthetetlennek tűnt.
Élőben a Merkúr a retrográdban című könyvének bemutatóján láttam először: elegáns volt és magabiztos.
„Pódiumokon szónoklok, tüntetéseken verem a mellem, és egyre messzebb kerülök a valóságtól (…) nincs önkritikám, elvesztem a fókuszt önmagamról” – számol be az új regény lapjain ugyanerről az időszakról.
Ilyen és ehhez hasonló felismerések sorakoznak a kötetben, mégsem az a legfontosabb benne, hogy ledőlnek az illúzióink, vagy új oldaláról ismerhetjük meg Szentesit. Hanem hogy saját sorsán keresztül ezúttal azt mutatja meg nekünk, hogy az önvizsgálatot tényleg nem érdemes megspórolni.
Nincs győzelem
„Szentesi soha nem a távolságtartásban volt jó, se elbeszélői, se nyelvi szempontból” – írtuk már a szerző előző, A mai naphoz nincsenek emlékeim című regényéről (olvass bele!).
Míg azonban ott egyes szám harmadik személyben írt, ezúttal énelbeszélést használ, méghozzá végig jelen időben.
A valósághoz horgonyozza a történetet továbbá az is, hogy Szentesi két orvosa, Bodoky György és Dr. Tóth Lajos Barna írt hozzá rövid előszót, hangsúlyozva többek között, hogy az író mennyit segít másokon azzal, hogy „destigmatizálja a rákot”.
Ezt a látszólag véget nem érhető „szolgálatot” folytatja ez a könyv is: végigvisz minket a betegség stációin, és nem engedi, hogy félrenézzünk. A szöveg akkor íródik, amikor kilenc év tünetmentesség után újra visszatér a rák, és nyilvánvalóvá teszi, hogy „nincs győzelem, megérkezések és elfogadások vannak, míg a halál nem választ”.
Az ember többet bír, mint gondolná
„Jóformán elpusztítja bennem az embert, az érzéseimet, a vágyaimat, a gondolataimat, nem bírok enni, inni, magzatpózba zsugorodom a kezelések alatt, a hajam azonnal hullani kezd” – írja Szentesi a kemoterápiáról.
Bizonyos pontokon olyan olvasni ezt a könyvet, mintha belecsöppennénk egy fiatal nő legrosszabb rémálmának kellős közepébe.
Ott vagyunk vele, amikor huszonévesen félrekezelik, majd a méhnyakrák lesújtó diagnózisát követően végigjárjuk a feldolgozás fázisait: kiszolgáltatottság, kétségbeesés, önvád, düh, „miért pont én?”.
Figyelemmel kísérjük, ahogy a rák átrajzolja a testhatárokat, megöli a szerelmet, a méltóságot, és olyan tüneteket okoz, „amelyekről hallgattak, vagy szégyenből vagy időhiány miatt nem beszélt senki”.
Mindezek ellenére az utolsó fejezet ezt a címet kapta: Élek.
Az epilógusból kiderül, hogy a kézirat lezárása után végzett szövettan újabb tumoros elváltozást mutat, Szentesi mégis eljött a kötetbemutatóra, hogy az élet csodájáról beszéljen a közönségnek.
A rák lelki eredetű?
A szerző korábban Ezt senki nem mondta! podcastünkben hangsúlyozta, hogy még mindig csak feltételezni lehet, mitől alakul ki a rák, de az új regény nem hagy kétséget afelől, hogy a traumák feltárását nem lehet megúszni.
Ahogy Bodoky professzor is írja bevezetőjében, „a kezelések elengedhetetlenek – de az, ahogyan valaki újra és újra az életet választja, és megküzd érte, miközben minden jó pillanatát élvezi, szintén része a gyógyulásnak”. Szentesi több orvost is említ név szerint a regényben, akik hozzájárultak ahhoz, hogy életben maradhasson, de nagy hangsúlyt fektet a lélekre is: nem véletlen, hogy a történet a gyerekkorában kezdődik.
„El kell képzelnem a testemben elhelyezkedő daganatot, és anyámhoz jutok el”
Aki régóta követi Szentesit, olvashatott már az édesanyjához fűződő ambivalens viszonyáról: arról, ahogy elköltözött a családtól, illetve arról, ahogy később, a betegség legnehezebb szakaszában mégis ő ápolta a lányát.
És arról is, hogy ő maga is farkasszemet nézett a rákkal, majd váratlanul meghalt Covidban.
A Míg a halál nem választ lapjain azonban minden korábbinál világosabban látszik, milyen sebeket okozott az anya távozása a nőiséghez való viszonyulást vagy éppen az önszeretetet illetően. „Minden, amit a nőkről gondoltam, anyámban testesült meg, anyám, a kurva” – olvassuk, és ugyanannyira érezhető ezekben a fiatalkori fejezetekben az áradó, pusztító düh, mint amennyire a szeretet az ápolásról szó részekben, amelyek a könyv számomra legszívszorítóbb és legszebb szakaszai voltak.
„Mik voltak az én szerelmeim?”
Szentesi nem állítja, hogy bármit is a ráknak köszönne, ugyanakkor egy pillanatig sem tagadja, hogy a rák miatt olyan munkát végzett el magán, amelyet talán soha nem tett volna meg, ha nincs a betegség.
Az önismereti út pedig elvezethet a békéhez, a félelem hiányához – és a szerelemhez is.
„Egyrészt a betegségből adódó, a testemet és a lelkemet ért trauma miatt bezártam ezt az oldalamat, aki vágyik arra, hogy férfival éljen és férfival ismerkedjen, másrészt a rákig nem volt úgy igazán hosszan tartós kapcsolatom, amikor tényleg együtt élünk” – mesélte a szerző korábban a Margó Könyvek podcastben.
Talán eddig bele sem gondoltam, milyen érzés lehet huszonévesen szembesülni egy női szervet érintő daganattal – ráadásul mindezt úgy, hogy az ember magányos, sőt még nem is igazán tudja, mi a szerelem, mert eleve sebeket hordoz a női mivoltát illetően. És bár Szentesi nem kendőzi el, hogy „rettenet szeretni a haldoklót”, ebben a könyvben mégis reményt ad, hogy igenis létezhet az a szerelem, amelyik mindent kibír.
„Elképzelem a gyógyulás útját, házat látok, hegyeket”
Az utolsó oldalakhoz érve egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy bár végig a halál közelségéről olvastam, mégis a kitartásról és a reményről szól leginkább Szentesi új könyve. De ezúttal nem a harcost láttam, aki beint a világnak, és csak azért is megcsinálja, hanem azt a nőt, aki figyeli, ahogy újra kivirágoznak a fák, aki örül a vasárnapi húslevesnek, aki a gyógyulás útján vidéki kertes házat, rohangáló kiskutyát, békét, csendet lát. Azt hiszem, a Míg a halál nem választ az élet regénye is.
Fotó: A szerző hivatalos oldala
