Szentesi Éva új kötetének főhőse képzeletben repülőre száll, hogy fentről vizsgálhassa önmagát, a testét, az életét. A testi és a lelki traumák utáni létezést, az őt körülvevő világot, a véletlenek összefüggéseit (amelyek csak messziről tűnnek véletlennek). Hogy milyen a viszonya a férfival, akivel él abban a sokféle vonatkozásban, ami az újrakezdést jelenti.
Felsejlik ezzel párhuzamosan korunk is, amelyben szinte minden pusztulásra ítéltetett, de ezt nem veszi észre senki – még főszereplőnk is csak az új niacinamidos krémet reklámozza, miközben darabokra hullik a civilizáció.
Szentesi Éva: A mai naphoz nincsenek emlékeim
Előbb a sápadt flakont fordítja meg a kád szélén, aztán tűzforró vizet enged. Szereti, ha égeti a bőrét a víz, piros foltok lesznek rajta, és megborzong a fájdalomtól, és ő ebben a fájdalomban otthon érzi magát.
A flakon fejjel lefelé áll, inog a kupakon, azt akarja, hogy lecsurogjon az aljáról a sűrű anyag.
Tótágas – de nem mondja ki ezt a szót, csak magában ismételgeti.
Azt sem mondja ki, hányszor elképzelte már, hogy valaki őt is megfordítja, azért, hogy kipréselhessen belőle
egy utolsó, sűrűvé tömörödött adagot.
Mielőtt belép a kádba, elővesz egy ecsetet a csap mellé helyezett ibrikből. Az ibrik egyáltalán nem tetszik neki, csak azért vette meg, mert ez volt akciós. Letekeri a kupakot a mélytisztító termálpakolás tégelyéről, az ecsetet határozottan belemártja, bár nem tudja, hogy kell határozottan belemártani valamibe az ecsetet, ez mégse kés, csak egy finom tárgy, ilyennel pingáltak díszletórán nagy és drabális maketteket, teljesen feleslegesen, mert a szakirányú képzés után nem vették fel az egyetemre.
A haját hátrafogja egy piros, idétlen kínai hajráffal, olyannal, aminek a tetején bugyuta plüss-szívek vannak, belenéz a tükörbe, amit előző este a fogkrém apró szeplőkkel fröcskölt össze, és egyenletesen elkezdi bekenni az arcát az iszappal.
Nem tudja, hogy kell határozottan.
Nem tudja, hogy kell egyenletesen.
Nem tudja, mire jó az iszap.
Nem tudja, használ-e egyáltalán, vagy csak az idejét vesztegeti.
Nem érti a plüss-szívek létjogosultságát.
Az ecsetvonások sötétszürke cirádákat rajzolnak az arcára.
Ha most díszletes lenne, biztos megihletné ez a minta, felhasználhatná egy jelmezhez, beletervezhetné az egyik Jean Genet-darab látványába, amiben a cselédek meggyilkolták az úrnőjüket, mert gyűlölték elnyomásuk megtestesítőjét. Lehetnének a cselédek nehéz, sötét, gyógyiszapos pakolásban, lehetne az egész testük pakolás, és ahogy száradna az iszap, úgy rajzolódna ki egyre jobban szörnyeteg mivoltuk. Ha most tervezne látványt, ezt biztosan megálmodná, de nem így alakult az élete, és ő ezt csak néha bánja.
Közben az arcképét figyeli, a tükörképe kancsal.
Igazából ő a kancsal, ha nincs rajta szemüveg, amit harminc évig szégyellt, egészen addig, amíg el nem kezdték sokkal súlyosabb dolgokkal bántani, például, hogy ő csak „egy megcsonkolt, gyerektelen nő, bénán áll a szája, ellenszenves az aurája”. A „pápaszemes kancsi” gyerekjátéknak tűnik mindezekhez képest, és közben nem érti, hova lett az a lány, akit az anyja arra nevelt, védje meg magát, ne hagyja magát, sose hagyja, hogy bántsák. Most megbénítja a tehetetlenség, és az anyja sincs itt, hogy tanácsot kérhessen tőle, megnémult a becsmérlő szavak súlya alatt.
„Megcsonkolt, gyerektelen nő.”
Széthúzza a köpenyét, a hasára néz: függőleges, vaskos, keloidos heg húzódik a szeméremdombjától néhány centivel a köldöke fölé. Olyan, mint egy laborban kifejlesztett földigiliszta, de gyorsan elhessegeti a hasonlatot, mert gyerekkorában irtózott a gilisztáktól, nem mert miattuk mezítláb járni az esőben.
Van még egy kisebb heg is, a jobb oldalán, jóval apróbb, egészen halvány a nagy földigiliszta mellett, de ha közelebbről kezdi vizsgálni, akkor érzékeli, hogy az is tíz centiméter legalább. Abból apró lábak állnak ki, pedig a gilisztáknak nincsenek is lábaik. Akkor ez egy százlábú – ezt fejti meg, az lehet, de nem tudni biztosan, mert nem látni jól, és a szeme is rossz.
Ledobja a köpenyt a földre, belemászik a kádba, megborzong a forróságtól. Nem érti, hogy lehet libabőrös a tűzforró vízben, de biztosan van erre is az interneten magyarázat. A lila flakonból kiütöget még egy kevés kocsonyás anyagot, alaposan eloszlatja a vékony szálak között az ujjaival, megmossa a haját, majd belefekszik a vízbe, csak az orrát hagyja kint. A víz azonnal utat tör magának a dobhártyáihoz, finom nyomás nehezedik az agyvelejére, és meditálni kezd.
Ismét elképzeli, ahogy fejjel lefelé tartják őt is, azzal a céllal, hogy
kiokádja magából a sűrűvé kocsonyásodott anyag legutolsó maradékát.
Aztán felül a vízben, elveszi a sápadtlila flakont, fejjel lefelé fordítja, és megint ütemesen ütni kezdi a tetejét a tenyeréhez.
Elképzeli, ahogy az ő fejét is ütik, hátha még ki tudnak belőle facsarni bármit, például érzelmet, figyelmet vagy törődést.
A flakon enged, van még benne egy adag, két balzsamozásra már nem elég, egy utolsó nagy dőzsölésre még bőven.
Ütik őt is a talpánál fogva, van még benne, még egy jó nagy utolsó lélegzetvétel, vigyék el, vigyék az utolsó nagy sűrű adagot is belőle, ezt kívánja.
A sűrű balzsamnak is sápadtlila színe van, néhol sejtelmesen megcsillan, ahogy forgatja a kezében a tetemes adagot.
Kilehelte a hajpakolás a tenyerébe a lelkét, közben ő is ugyanígy járt a képzeletbeli ütésektől.
Egyenletesen felviszi a hajára a balzsamot, eloszlatja a tincsek között, a vékony szálú haja összegubancolódik, de a tenyérnyi kocsonya kibontja, és hatalmas csomók maradnak a kezében a hajából.
Nem aggódik.
Ilyen a hormonális változás.
…
Ez a történet eleje.
Viszont egy jó történet nem mondja el, miért vannak hegek a nő hasán, hanem szép lassan bontja ki a főszereplő jellemét, személyes sztoriját, meg akar hökkenteni, nem árulja el az elején, hogy áttétes méhnyakrákja volt, és majdnem meghalt. Majd csak akkor teszi ezt meg, amikor a tragikus feszültség csúcspontjára ér, ahol a főszereplő megtalálja élete szerelmét, akkor árulja el, hogy nem lehet gyereke. Sőt, az igaz szerelmet is akkor találja meg, amikor meghal az anyja, és akkor a nézők felhördülnek majd, hogy ezt az egészet csak kitalálták, ez nem lehet igaz, ilyen nincs, csak a mesében.
Vagy együttéreznek.
Vagy utálják.
Vagy a kettőt egyszerre.
Viszont ez egy szar történet, ez már az elején elárulja a tragikus csúcspontokat.
Őt pedig utálják, mert mi az már, hogy túlélte a rákot, és megtalálta a szerelmet?
Csonkolt, gyerektelen nő. Neki ilyen nem jár. Ő csak egy csonkolt, gyerektelen nő.
Fotó: Pap Dávid
