A koronavírus-járvány világméretűvé válásának kapujában az irodalmi toplistákon is láthatóvá válik, mi foglalkoztatja leginkább az embereket. Napról napra népszerűbbek lesznek a járványokkal foglalkozó szépirodalmi szövegek, így Albert Camus 1947-es A pestis című regénye is. A több, mint hetven éve megjelent szövegből Olaszországban triplájára emelkedtek az eladások, így február utolsó hetében a könyv az ország tíz bestsellere közé került, ugyanebben az időszakban Franciaországban is a szokásosnál jóval többet értékesítettek, egy hét alatt több, mint 1600 példány fogyott el belőle. Újraolvastuk a regényt, megnéztük, mit mondhat egy járványról.
„Április 16-ának reggelén Bernard Rieux doktor kilépett rendelőjéből, s a lépcsőforduló közepén döglött patkányba botlott.” Ezzel a mondattal indul Albert Camus egyik legismertebb művének krónikája, amely egy fiktív pestisjárvány kialakulását és lefolyását mutatja meg az algériai Oran városában. A Nobel-díjas francia író egyik legnépszerűbb regénye A pestis (1947), amely a járványt a nácizmus metaforájaként használta; a vesztegzár alá kerülő várost és a benne küzdőket pedig a második világháborúval és az ellenállással állította szimbolikus párhuzamba: „A pestis, amely szándékom szerint több szinten értelmezendő, nyilvánvalóan az európai ellenállási mozgalomról is szól a nácizmus ellen. Ennek bizonyítéka, hogy anélkül, hogy név szerint is szerepelne, mindenki ráismert az ellenségre, Európa összes országában.” A több síkon értelmezhető szöveg azonban valószínűleg nem a háborús, hanem az epidémiával kapcsolatos vonatkozásai miatt lett kiemelkedően népszerű az elmúlt hetekben Franciaországban. A regény újra aktuálissá vált, de ezúttal nem a szimbolizálni kívánt tartalom, hanem az elsődleges történet miatt. Bár Camus szövegében a járvány kitalált történet, mégis realisztikusnak tűnik, a szerző rengeteg orvosi témájú szakirodalmat olvasott, hogy meggyőzően és rendkívül naturalisztikusan le tudja írni a szörnyű betegség szimptómáit, tipikus lefolyási módját.
A lényeg azonban nem a betegség maga, hanem az a folyamat, ahogyan egy járvány, szinte a semmiből (és valószínűleg mindig váratlanul) megjelenik, növekszik, és tetőpontján túljutva eltűnik.
Camust persze nemcsak a járvány lefolyása, statisztikái érdeklik (bár ezt a vonatkozást is hitelesen felépíti), hanem az, hogy az ember mihez kezd vele. A francia egzisztencialisták egyik legfontosabb szerzőjeként elsősorban az egyén és a közösség reakciói érdekelték, és a regénybeli fókuszt is erre helyezte. A Földközi-tenger partján fekvő álmos és unalmas, kétszázezer lakosú kisváros jellegtelen hely, „nincs festőisége, nincs növényzete és nincs lelke, végülis megnyugtatónak tűnik: elalszunk benne”. Ezt a hétköznapi helyet fordítja ki sarkaiból a járvány, az a trauma, amely minden esetben átrendezi a viszonyokat, és felszínre hoz jót és rosszat egyaránt. Amellett, hogy láthatóvá teszi a járvány okozta félelmet, a zavart, a hétköznapi következményeket (drágulás, csempészet, karantén, lázongások), a tagadástól a fásult beletörődésig vezető hosszú utat, a szerző azt is megmutatja, milyen egyéni válaszokat lehet adni egy ilyen helyzetre. Lehet menekülni a pestis elől, lehet küzdeni ellene, lehet eszmei síkra emelni és bele is lehet roppanni, de olyan is van, aki hasznot húz belőle (például azért, mert a kaotikus viszonyok között úgy tűnik, hogy megússza korábbi büntetését; vagy mert jó pénzért embereket csempész ki a karantén alá helyezett városból). Ami biztos, hogy a járvány mindenkire hatással van, lehetetlen nem tudomást venni róla.
A járvány nem csak azé, aki elkapja a betegséget, hiszen „Még azok is, akik nem kapták el, ott hordják a szívükben”. Az egyéni válaszlehetőségeket a regényben egy-egy kiemelt szereplő képviseli.
Paneloux atya például a járvány kirobbanásakor még Isten jogos csapásaként, a bűnös élet jelzéseként értelmezi, ám amikor hónapokkal később egy kisgyermek haláltusáját kell végignéznie, hite nagyon erős próba elé kerül, átértelmezi korábbi nézeteit. Rieux doktor, a főhős/elbeszélő Camus kedvelt antik hősének, Sziszüphosznak a megtestesítője, aki látja küzdelme értelmetlenségét, mégis napról napra újrakezdi, fáradtságát és racionalitását egyaránt legyőzve nem tesz mást, mint sebeket metsz, ápol és gyógyít, akkor is, amikor tudja, hogy ez lehetetlen. Képtelen legyőzni a halált, mégis küzd ellene, ezt a harcot erkölcsi kötelességének tekinti. Olyan szereplő is van (Rambert), aki először csak azért tesz erőfeszítéseket, hogy elhagyhassa a várost, majd a hónapok alatt (a fikció szerint majdnem egy éven át, áprilistól februárig tombol a pestisjárvány), a sok szenvedést látva lemond egyéni boldogságáról, és a szenvedők mellé áll, részt vesz Rieux doktor munkájában, a betegeket ellátó csapatok tevékenységében.
A szereplők nagy része megváltozik, a szenvedés, a tehetetlenség és a félelem hatására lemond korábbi, „normális” élete kereteiről és alapelveiről. Bár az író elsősorban a személyes reakciókra helyezi a hangsúlyt, mégis láthatóvá teszi, hogy a járvány közösségi ügy, pusztán az egyén tehetetlen vele szemben. A halál, amit magával hoz, nagyon is személyes; de a tudomásul vétele, és a vele járó nehézségek viselése az egész közösség ügye. Napjaink individualista társadalmában is így van ez, láthatóvá válik az, amiről máskor oly könnyen megfeledkezünk: a felelősségvállalás a másikért. Az egyéni érdekeket zárójelbe téve egy közösség tagjaként kell fellépni, és a járvány – látható ez is a regényben – igen hamar közösséget kovácsol bármilyen csoportból. Bár Camus az ember sorsát alapvetően a halál ellen folytatott, mindig újrakezdődő küzdelemként értelmezi, mégis derűlátó. Úgy ítéli – és ezt ki is mondatja főhősével –, hogy az ember a nagyszabású veszedelmek (járvány, háború, természeti katasztrófák) közepette inkább jó, mint rossz: „…hogy egyszerűen elmondja azt, amit csapások idején tanul az ember, azt, hogy az emberekben több a csodálnivaló, mint a megvetnivaló”. Ha úgy alakul, jó lenne, ha neki lenne igaza.
