A regény borítóján egy fordított portrét láthatunk, egy vörös színű, kopasz fejet hátulról, amelyet a könyv olvasása közben, de talán már előtte is óhatatlanul Rákosi Mátyással azonosítunk. Az egyik szereplő meg is magyarázza nekünk, milyen üzenet kifejezésére alkalmas egy fordítva megrajzolt fej: „Hátulról is megfogható egy karakter, (...) a fejtartás, ahogy a koponya, a nyak, a váll összeépül, olyan egyéni, hogy akár jellemrajz is készíthető általa.” Aki ismeri Orosz István munkásságát, az persze tudja, hogy a regény borítója saját pályájának egyik fontos momentumát idézi meg: „Továriscsi konyec” című plakátja, amelyen egy hájas katonatiszt tarkója szerepelt, a rendszerváltás idején ikonikussá vált. A plakátot hatalmas példányszámban nyomtatták ki, hogy aztán elárasszák vele az országot, ezzel is megüzenve, hogy az elvtársaknak ideje hazamenni. Ennek a plakátnak és az erre rímelő borítónak a szellemisége szövi át az egész könyvet: a nézőpontok megfordításával való játék, az 50-es évek, valamint a rendszerváltás visszásságainak újfajta bemutatása.
A Páternoszter alapvetően két szálon játszódik, bár az elbeszélésbe jó pár csavar is került.
Az egyik 1953-ba visz vissza és egy kihallgatási jegyzőkönyv révén fed fel egy szövevényes, rejtélyekkel teli történetet. Egy ávós kihallgató tiszt annak próbál utánajárni, hogy miért lassítottak le egy bizonyos örökmozgót, és miféle akcióra készültek azok a fiatal képzőművészek, akik Rákosi 61. születésnapjára egy nagyszabású, páternoszter-performanszot álmodtak meg. A cselekmény másik szála szintén egy krimibe illő nyomozás, bár kissé más jellegű. A rendszerváltás után Magyarországra jön egy újságíró, Mária, hogy spanyol lapoknak tudósítson a helyi eseményekről. A magyar származású, de Mexikóban felnőtt nő aztán véletlenül összeakad egy művésszel, Emillel, akinek történetesen egy nagyon izgalmas kézirat van a birtokában, mégpedig az a bizonyos 50-es évekből származó kihallgatási jegyzőkönyv, feljegyzésekkel kiegészítve. Mária és Emil együtt kezdik el feldolgozni a páternoszter ügyét, és közben nemcsak családi titkokat sikerül megfejteniük, de a Rákosi-korszakkal és magával Rákosi Mátyással kapcsolatban is egészen megdöbbentő felfedezéseket tesznek.
A Páternoszterben rengeteg ismeret, titok, elfeledett, vagy csak kevesek által tudott információ sűrűsödik össze.
Mária és Emil képzőművészeti, politikatörténeti oknyomozása újfajta fénytörésbe helyez számos kulturális és történelmi emléket, amitől olykor úgy érezzük magunkat, mintha egy Dan Brown-könyv magyar változatát olvasnánk, csak éppen az akció kevesebb. A főszereplőkkel végigjárjuk Budapest páternosztereit, kiállításokra toppanunk be, szocreál művek szimbolikáját elemezzük, Rákosi hasonmásainak nyomába eredünk, és diktátorok ellen elkövetett merényleteket kutatunk fel. Közben képet kapunk a személyi kultusz abszurd, nevetséges következményeiről, a Rákosit övező anekdotákról, és azokról a politikai és ideológiai túlkapásokról is, amelyek révén a rendszer nem egyszer a saját paródiájába csapott át.
„A kilencvenes évek elején, amikor megérkeztem, még mindig Rákosi anekdotákkal traktáltak, mintha a Kádár-kort a magyarok egyszerűen átaludták volna. A dolog persze a személyi kultusz, vagyis a vezető kötelezővé tett ünneplése miatt érthető volt, az meg, hogy egy kerek fejű, elálló fülű, korpulens, kopasz emberként (mindössze 155 centi) kellett ünnepelni, külön pikantériát adott a kultuszának. Megszámlálhatatlan fényképen, festményen, rajzon, plakáton örökítették meg, és nem volt pártiroda, tanácsház, gyárüzem, vagy tanterem, kirakat, pályaudvar, vasúti kocsi, vendéglő, szerkesztői szoba, bányalift, rendelő, kórterem, iskola, sőt óvoda, traktorállomás, mozi vagy színház, vásárcsarnok, borbélyműhely vagy hímzőkör, ahol legalább egy példányban ne lett volna kiakasztva.”
A regény központi szimbóluma, a páternoszter is éppen ennek a nevetségesség határáig eltolt személyi kultusznak a jelképévé válik.
A fiatal képzőművészek Rákosi születésnapjára egy olyan performanszot találnak ki, amely során a Rákosi Mátyás tiszteletére készülő alkotásokat egy örökmozgó fülkéiben helyeznék el, így végig lehetne nézni, ahogy egymás után jönnek és mennek a művek körbe-körbe. Mert hát mi más lenne fontosabb a szocialista realista művészetben, mint a haladás? És ki mondja meg, hogy ezt a kreatívan kiötlött elképzelést a rendszer iránti lelkesedés táplálja, vagy épp ellenkezőleg, ez már paródia és provokáció?
Orosz István mindennek az elmeséléséhez egy bonyolult narrációs keretet hozott létre, amely néhol kissé modorossá teszi az elbeszélést, olykor pedig megnehezíti, belassítja a történet befogadását. Mária személyében egy olyan elbeszélőt ismerünk meg, aki bár magyar, de kívülről érkezik, nincs tisztában a helyi viszonyokkal, pláne nem a múltbeli eseményekkel. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy viszonylag semleges, külső szempontból nézzünk rá a Rákosi- és a Kádár-kor, majd pedig a rendszerváltás nyelvezetére, eseményeire, ideológiai és kulturális hátterére (Mária olyan narrátor ráadásul, aki tudósítóként jön Magyarországra, így mindent megfigyel és rögzít, mindenre kíváncsi). Az író azonban több lépésben el is távolította tőlünk az elbeszélést azzal, hogy többszörös keretbe helyezte azt. A történet szerint Mária gyereke, Irma adja közre a megtalált regényt, de előtte Mária az, aki hozzáfog az anyag összefűzéséhez, ami előtt Emil az, aki rábukkan egyáltalán a kéziratra, amit meg az ő apja, egy bizonyos Varjú Sándor és a barátja, Rév Roman írt meg és rejtett el.
Az elbeszélés megbízhatósága tehát többszörösen is kérdőre vonhatónak tűnik, mire a könyv végére érünk, miközben folyamatosan felbukkan az érv, miszerint a regény a való élettel szemben az igazmondás terrénuma.
Ennek az elbeszélői technikának az a következménye, hogy sok nézőponton, sok személyes szűrőn át ismerjük meg a páternoszter lelassítása körüli eseményeket. Így egyrészt kirajzolódik egy elég bonyolult és traumákkal terhelt magyar családtörténet, másrészt pedig egy szövevényes kapcsolati háló, amelynek tagjai így vagy úgy, de elszenvedik a rendszer igazságtalanságait. Ennek révén újabb és újabb megvilágításba kerül a történet, valahogy úgy, mint az Orosz István képzőművészeti munkáiban olyannyira kedvelt anamorfózisok esetében (amelyek egyébként szintén előkerülnek a regényben motívumként). Ez a megoldás azonban sokszor nehézkessé teszi a könyv olvasását, a regény túlbonyolított szerkezete időnként elnyomja az egyébként izgalmas témákat.
A narrációs technikáknak köszönhetően mindenesetre a regény eléri, hogy a végére már mi magunk is elbizonytalanodjuk, hogy mi a valóság és mi a kitaláció, bár a szerző nyilatkozatai szerint sok tény abszurdabbnak, hihetetlenebbnek tűnhet a könyvben, mint a fiktív dolgok. Egy biztos, a Páternoszter arra késztet minket, hogy mi is gyanakodni kezdjük azt illetően, hogy mik a tények, az anekdoták, az illúziók és a titkok a történelmünkben (illetve a jelenünkben), emellett
a rejtvények sora és a főszereplőkkel való nyomozás végül azt is megmutatja, hogy a diktatúrák elleni egyetlen biztos fegyver csak a nevetés lehet.
