Nádasdy jó mesélő. Nemcsak abban az értelemben, hogy jó hallgatni vagy éppen olvasni, hogy világosan fogalmaz, hogy beszéde (és persze leírt szövege) jól felépített, logikus és élvezetes, olyan, mint egy belátható, tiszta terep, ahol nem nagyon lehet eltévedni, hanem mindezek mellett megvan az a ritka tulajdonsága, hogy prózája műfajtól függetlenül nagyon hamar magához vonz, hatást gyakorol. Nincs ez másként a kötetkezdő interjúnál sem („Eine K.u.K. Familie”), amely rögtön kijelöli az origót, ami pedig nem más, mint a család. Ebből kiderül, hogy Nádasdy Ádám egy igazi zárványfamília tagja volt, amely úgy élte mindennapjait a rákosista-kádárista időkben is, mintha odakint nem is lett volna kommunista hatalomátvétel. A nagypolgári lakásban keményített kötényes alkalmazott fogadta a vendégeket, a gyerekeket zongorára járatták, otthon pedig franciául, olaszul és németül folyt a társalgás. Nádasdy maga mondja, hogy igazi K.u.K. család voltak, és ember legyen a talpán, aki első olvasásra vizualizálni tudja a rokoni ágakat és bogakat.
Várkonyi Benedek és Nádasdy Ádám 2004-es interjúját olvasva tényleg már csak az a kérdés motoszkálhat bennünk, hogy ebből a sokgyökerű, szerteágazó, színes kulturális háttérből táplálkozó családi és kortörténetből hogyhogy nem készült még minimum egy regény? Az ember komolyan sajnálja, hogy jó harminc oldal után véget ér a beszélgetés.
A család hatása és mintája mindenesetre rendszeresen elő-előjön a későbbi írásokban,
fontos viszonyítási pont marad
– például egy olyan egyszerűnek tűnő kérdés megválaszolásában, hogy valójában mi is számít külföldnek. A Bécsben élő nagynéni már külföldi? Vagy mi a helyzet a Prágában élő nagymamával? (Külföld) Nádasdy családi mikrotörténeteken keresztül villantja fel, milyen képlékenyek is ezek a fogalmak: a Hajrá, Ausztria! című írásában felidéz egy ötvenes évekbeli történetet, amikor Bécsben élő rokonai egy fociverseny örvén látogathattak el végre Budapestre: „ (…) nem a Jenő bácsiék vándoroltak ki Bécsbe, hanem mi vándoroltunk ki Magyarországra, azaz a nagypapáék, még 1918-ban. Valójában nem ők voltak a bécsi rokonok, hanem mi voltunk a pesti rokonok, ami nagy különbség!”
A család mint téma amúgy is kimeríthetetlen forrásnak tűnik (Nádasdy is írja, milyen jól megértették egymást Esterházyval, a fentiek tükrében talán nem véletlenül), és lenyűgöző az a sokszínű, soknyelvű, mégis egységesnek ható rokoni háló, amit érezhető szeretettel és élccel felrajzol. Ott van például rögtön a nagypapa, aki első és második olvasásra is olyan, mint egy rejtői figura: egy osztrák-magyar tengerészről van szó, aki a századelőn megjárta Japánt és Kínát, a szingapúri lovaspóló klub tagja volt, tíz évig várt arra, hogy elvehesse feleségül a szerelmét, a Monarchia összeomlása után viszont az Adriáról kénytelen volt Pécelre költözni. Érdekes amúgy, hogy Rejtő, igaz, más összefüggésben, de egyszer ténylegesen előjön a kötetben: Nádasdy leír egy régi vonatutat, ahol azért kellett kimennie a folyosóra, mert hangosan röhögve olvasta végig a Vesztegzár a Grand Hotelbent. Jellemző ugyanakkor, hogy itt is az angolos szálat emeli ki: „ (…) akár tudott angolul, akár nem, neki köszönhetjük az angolos nyelvi humort, amelyet ma olyan természetesnek tartunk” (Kissé fáradt volt).
Az angol nyelv iránti elköteleződés a kötet egyik kulcseleme;
Nádasdy romantikus szerelemként írja le az angol nyelvvel való ismerkedését (a tanárok sora a „gyalázatosan kontár” Bella nénitől a Közgázon tanító, mellesleg párttag Jenőig terjedt), kitér a németül-olaszul-franciául kommunikáló családtagok froclizására is („A bátyáim egy ideig ’dabljú’-nak neveztek, annyira viccesnek találták a betű nevét”), és szót ejt arról is, hogyan hasznosította gyarapodó angoltudását az általa koppintósnak nevezett zenekarában (Egy romantikus szerelem). A kötet második részében ugyanakkor már túlsúlyba kerülnek a közéleti témák, és mintha jobban előtérbe kerülne Nádasdy tanári énje (ennek megfelelően a hang is változik). Miért törekedett a pártállami rendszer az egészséges kritikai szellem kiiktatására (Rendpárti vagyok), mit gondol a felsőoktatás tandíjkötelessé tételéről, és szerinte miért lesznek ritkábban munkanélküliek a bölcsészek? Utóbbi két témát a Mire való a bölcsész? című írásában taglalja, amit nem lenne rossz, ha a politikai döntéshozók közül is többen elolvasnának.
Viszont akármiről is mesél, valahogy mindig a szűkebb és tágabb értelemben vett közegről beszél, legyen az egy családi otthon, az egyetem, egy város (ahol hordhatja az irháját) vagy
éppen a nyelv, amelyet olyan meghitten belakni kevesen tudnak, mint Nádasdy Ádám.
