Tandori Dezső hagyatékából tavaly nyáron került elő a Korántsem farsangi tőrmellékek című, hat versből álló ciklus, amelynek különlegessége, hogy annak egy részét pályatársához, Mesterházy Balázshoz írta. Tandori életművében más kortárs verses kritika ezen kívül nem ismert. A négy évvel ezelőtt elhunyt szerző életművének terjedelme legendás, így a hagyaték feldolgozása is folyamatosan zajlik, és egyáltalán nem egyszerű feladat. Bár Tandori állítólag 2004-ben elhatározta, hogy élő szerzőről többé nem ír kritikát, Mesterházy Balázs debütáló kötete, a 2006-ban megjelent Szélen balzsam kivétel lett, és a nyelv és az érzelmek viszonya kapcsán Tandori Szép Ernőt és Pilinszky Jánost („Pilinszky is ő mollban”) említette lehetséges irodalmi párhuzamokként.
Az időközben további versesköteteket (Soha nem látott bálnák hangja, Random), novellaregényt (Gesztenye placc), verses regényt (Penészes isten) is megjelentető Mesterházy Balázs akkor a következőképpen kommentálta a felfedezést: „Szavakat nehezen talál az ember! Eddig publikálatlan Tandori-versciklus került elő a hagyatékból! Ez már önmagában szenzációs, na de… TD a ciklust nekem címezte, sőt, nekem és részben rólam írta! Jesszasz! Most kiderül(t) feketén-fehéren az is, hogy mit gondolt első kötetemről, a Szélen balzsamról! A vers 5 oldal, rajzok is benne, talán a Jelenkor elnézi, hogy az első pár sort és egy rajzot befényképeztem. A Jelenkor a verset Tóth Ákos kiváló tanulmányával kísérve adta most közre, a 2022. nyári dupla-számban. Nem nagyon tudok mit mondani…”
A nemrégiben újra kiadott kötet négy ciklust tartalmaz, az első a sokatmondó Patetika címet viseli, és ebben a költő a pátosz hangnemével játszik úgy, hogy ötvözi azt a bizonyos szempontból ellentétének is tekinthető iróniával. A versek itt olyan kulcsmotívumokra épülnek, mint a szív, a szerelem, a magány, a sírás és a mulandóság. Terhelt irodalmi toposzokat vesz elő (a szív a középponti elem, nincs a ciklusnak olyan verse, melyben ne kerülne elő) és ezeket értelmezi újra töredezett, kiegészítésekkel és kommentárokkal párhuzamosan futó verseiben. Ez a nagyon patetikusnak ható, az emelkedettséget mégis folyamatosan visszavonó (a központozás hiányával, a szintaktika megbontásával, a különös szójátékokkal) versnyelv a klasszikus alanyi költészet nagy témáihoz nyúl, az elhagyott szerelmesről, az összetört szívről énekel:
„iróniát ha felfedezni vélek/a hangban patetika van ott/jaj zűrzavar van, a szívnek ez az űr a bája” (Patetika zűrzavarban)
A pátosszal való merész játék és a szív folyamatos középpontba állítása valamiért Charles Bukowski híres sorait juttatta eszembe az olvasás során („Van egy hely a szívben, ami betöltetlen/egy űr/Még legjobb pillanatokban/és a legjobb időkben is/tudni fogjuk,/Tudni fogjuk/jobban, mint valaha,/hogy az a űr a szívünkben/sosem lesz betöltve.”), mert a szív tér jellegét hangsúlyozza, és a szív mint hely jelenik meg a szövegekben. Ezen a helyen aztán lakozhat sok minden: éjszakák, szerelmek, álmok, magány és üresség is. Hogy mi a szív pontosan, nem derül ki, nyilván örök metafora, szimbólum és „3 hang meg 4 betű” (Szívezet).
A második, címadó ciklus versei mellett már nem szerepelnek az állandósult kommentárok, és mintha a versek is feszesebbé válnának itt, de a legfontosabb témák megmaradnak, bár a halál egyre nagyobb teret nyer. A könnyedség alapvető téma lesz, mintha a versek azt a célt tűzték volna ki, hogy megpróbáljanak fesztelenül, torkot szorító gombóc nélkül beszélni olyan dolgokról, mint a mulandóság:
„hogy hogyan lehet immáron majd mindig/sohasemlenni? a kérdést kéretik törölni/vagy leginkább csak könnyedén venni.” (És még csak nem is hangzik I.)
Itt felmerül a Mediterráneum is, az, hogy a mediterrán emberek „nem olvasnak Brechtet”, „nem nézik az órát”, és mindezek mellett nagyon szépen beszélnek a dolgok végességéről (Mediterránokba). Ezeknek a verseknek már központi témája lesz az írás, a megszólalás maga: hogyan lehet ezekről a nagy, komoly és nehéz dolgokról írni, vagy egyáltalán beszélni. A lírai én pedig kísérleteket folytat, miközben nagyon széles irodalmi (és nem irodalmi) regiszterben mozog, megidézi Adyt, Szép Ernőt, Hölderlint, egy verscímmel Kosztolányit is. „Amiről nem lehet írni, arról csak írni lehet” (És még csak nem is hangzik I.) mondja ki a paradoxont, mely Wittgenstein-parafrázis is egyben, és éppen arról beszél, hogy nem lehet, mégis muszáj keresni a megszólalás lehetőségeit.
Az Eminem-átiratok címet viseli a kötet harmadik része, ezt nem is kell magyarázni, és ennek kapcsán azt sem igazán, sok egyéb mellett miért kedvelte a kötetet Tandori, aki maga is Eminem-rajongó volt, a hagyatékot gondozó Tóth Ákos a következőket írta ennek kapcsán: „A két költészeti felfogás közötti szimpátia további jeleként olvasható a Mesterházy-kötet harmadik ciklusában bemutatott Eminem-átiratok sora is, hiszen tudható, nem sokkal korábban Tandori maga is több műben próbálkozott az amerikai rapművész megszólalásmódjának, illetve a neki tulajdonított előadói magatartás bizonyos elemeinek hagyományos költészeti formákhoz való hasonlításával”. Az utolsó ciklus, a Magamat ölben versei láthatóan rövidebbek a korábbiaknál, gyakran mindössze 5-6 soros, tömör versek, melyekben az irónia egyre inkább háttérbe szorul és a klasszikus alanyi költészet megszólalásmódja jelenik meg, megfosztva a nyelvi rontottságtól, a szándékos szintaktikai hibáktól és ütemváltásoktól, melyek az előző részekben annyira jellemzőek voltak. Olyan ez a rövid kis ciklus, mintha itt érkeznénk meg Pilinszkyhez, elsősorban a Szálkák véglegesen redukált sűrűségéhez. A fény és az árnyék új, hangsúlyos motívumként bukkannak fel, a természet, az égbolt és a szél motívuma szintén ismétlődik több versben. A korábbiakhoz képest változás a nagyon intenzív képek megjelenése, a színekkel, a látványelemekkel való gazdagodás. Az olyan sorok, mint az
„És most a szomszéd ház/ cserepeiről csorog a fény” (Sol Invictus hava)
egyrészt a klasszikus modernség impresszionizmusát, másrészt a már említett Pilinszkyt is nagyon erősen felidézik. A fény a világ, az árnyék, az ember ezekben a verstöredékekben, melyek mindegyikéből kiszól a világ szépsége iránti fogékonyság és ezzel együtt (és épp ezért) valami őrületes halálfélelem. Reménytelenség, lemondás, a választás lehetőségének hiánya jelenik meg a záró ciklusban, mely szerint, ha van is Isten, nem figyel, az ember kénytelen magát menteni a leomló ég alatt:
Halvány szívem mondaná, ha van
másik út, de nincsen.
Centiken múlik, hogy nem
zuhanok, közben az isten magában
beszél és morzsolja saját fülét.
Magamat hozom le ölben,
a leomló ég követ, centiméterenként.
