Idén már ötödik alkalommal kapja meg egy első prózakötetes szerző a legjobbnak járó Margó-díjat. Lassan hagyomány, hogy a Könyvesblogon interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Nemes Péter és Novics János után most Mesterházy Balázs mesél Gesztenye Placc című kötetéről, amelyben a löszös dombok közé szorított Gyönk helyi figurái elevenednek meg. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést október 10-én az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon adják át a Várkert Bazárban.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Nekem a Gesztenye Placc az első prózakötetem, de összességben a harmadik könyvem. Előtte megjelent már két verseskötet. Ezért a legfontosabb tapasztalat az volt, hogy mennyire más típusú munka prózát írni, mint verset. Mennyire mást kíván, mennyire másként építi fel magát a szöveg és a szövegvilág. Ez olyannyira más, hogy prózát gépen írok, billentyűzettel, verset pedig nem tudok így, hanem csak kézírással.
Mesterházy Balázs: Gesztenye placc
Pesti Kalligram, 2018, 230 oldal, 3500 HUF
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Több minden rakódik ilyenkor egymásra. Pl. Márquez. Hogy azok vagyunk, amit megélünk és utána elmesélünk magunkról. Vagy egy barátom mondása: a vers az konyak, a jó novella pedig fröccs. És hogy ő nem akar állandóan konyakot inni. Meg, ugye, az a mindennapi saját tapasztalat, hogy bármennyi sok is a jó szerző, nagyon sok a rossz vers is, merthogy mindig nem lehet jó verseket írni. Néha valóban mást kell. Olvasni vagy prózát írni.
Mit vártál az első könyvedtől?
A szövegvilágon túlmutató várakozás nem volt. Amit vártam, az az volt, hogy megalkossak egy saját, önálló nyelvi világot, amibe be lehet lépni, amit szeretni lehet.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Nem tudom. Biztosan sok mindent lehetne, mindig minden lehetne még jobb. De most még egyelőre élvezem, hogy van, még nincs elég távolságom hozzá, hogy ezt meg tudjam ítélni.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Van két, nagyon kedves barátom még a bölcsészkarról, ők a szakmában dolgoznak, nekik mutattam meg először. Viszont a második lépés az volt, hogy egyikük szervezett egy 8-10 főből álló próbaolvasói csoportot, amiben két szigorú kritérium volt: ne ismerjenek engem és ne kötődjenek a valóságos Gyönkhöz. Volt a csoportban raktáros, orvos, bölcsész, férfi, nő, idős, fiatal. Fontos mindig, hogy az olvasó a szöveget szereti vagy az élő szerző személyét. Mert a szöveget kell szeretni, hiszen amikor olvas az ember, a szöveg van és az olvasó. Minden más (így egyfajta implicit szerzői alak is) csak ebben a hermeneutikai aktusban: az olvasás során jön létre. Vagyis a szövegnek nélkülem, önállóan kell helyt állnia, működnie.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Valaki írt nekem a fészen, hogy kórházban volt, komolyabb bajjal, és csak ez az egy könyv volt vele, és hogy ez segített neki túlélni. Hogy a vége felé már nem is annyit olvasott, amennyit szeretett volna, mert félt, hogy elfogy.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Tatay Sándor: Kinizsi Pál. Ez volt az első regény, hatévesen. Emlék róla? A borító színe, ma úgy emlékszem acélkék vagy kék. Na és az íz, hogy olvasni világteremtés. Hogy micsoda nagy kaland barangolni ezekben a más világokban. Akkoriban persze nem neveztem így, de a felismerése annak, hogy olvasni flow-élmény.
Hány évesen írtad meg az első olyan szövegét, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Az ember mindig úgy kell, hogy leüljön írni, hogy amit létrehoz, az valami rendkívüli lesz. Még akkor is, ha ez persze jórészt nem is így van. Ebben az értelemben már hatévesen is azt gondoltam, hogy valóban irodalom az, amit írok. De szigorúbban véve a kérdést: középiskolában írott szövegeimet (szigorúan versek) már ilyennek tartottam. Aztán az egyetem első évében, 18 évesen megmutattam őket Török Endre professzor úrnak. Ő elmondta, mit gondol, mire az összes a kukában landolt. Nem is azért, mert ő mit mondott, hanem mert azt mondta, amit én is gondoltam. Merthogy a szövegek közepesek voltak. Még csak nem is szörnyű rosszak, hanem közepesek. Nem volt meg a saját nyelvi világ. Pedig lényegében csak ez a kérdés. Hogy egy ilyet létre tud-e hozni valaki. Utána évekig nem írtam, talán 6 évig egy sort sem. Aztán egyszer csak megírtam a Szélen Balzsam első ciklusát, kb. egy fél év alatt.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Hutvágner Éva: Örök front. Döbbenet. Hogy ezt a prózanyelvet és elbeszélői repertoárt honnan rántotta így elő…
