Max Porter nehéz témát választott, rövid terjedelmű, de rendkívül sűrű és erős regényében (ITT bele is olvashatsz) ugyanis egy kezelhetetlen és már-már az őrültségig megátalkodottnak tűnő 16 év körüli kamaszfiú, Shy életébe kalauzol. (A regényt egyébként az a Totth Benedek fordította, aki Holtverseny című regényével már bizonyította, hogy ismeri és érti a tinédzserek sokszor erőszakos és ellentmondásos világát.) Az angol író korábban sem kerülte a kemény témákat. Magyarul eddig két regénye jelent meg, A bánat egy tollas állat lapjain egy anya elvesztése és a család gyásza, az alig viselhető fájdalom áll a középpontban, míg a Lenny című regény szürreális keretében egy szinte nem is evilági, érzékeny és sebezhető kisfiú alakja.
A kamaszkor nehéz időszak
Max Porter ezúttal ismét egy gyerekszereplőt állít a középpontba, egész pontosan egy, a gyerek- és felnőttkor határán egyensúlyozó kamaszt. A korosztály fejlődéslélektanáról, jellemzőiről viszonylag sokat tudunk, mégis,
a gyakorlatban sokszor nehezen értjük a tinédzsereket.
Vekerdy Tamás híres megjegyzése szerint minden tinédzserre ki kellene írni: vigyázat, a kamasz átépítés miatt átmenetileg zárva. Hogy ez az átépítés kinél hogyan zajlik, az sok tényezőn múlik, de mindenkinél változó a folyamat intenzitása. Van, ahol már-már ijesztő, síri csendben, máshol viszonylag normálisnak mondható keretek között, és van, hogy hatalmas zajjal, tűz-, robbanás- és életveszély közepette.
Ez utóbbi csoportba tartozik Shy is, aki a regény elbeszélője szerint fiatal kora ellenére már rengeteg balhéban benne volt: „Szipuzott, szippantott, szívott, szentségelt, szakított, piázott, bunyózott, lekoccolt, rátámadt, összetört egy Escortot, szétvert egy boltot, feldúlt egy házat, betört egy orrot, megszúrta a mostohaapja ujját…”. A kötet első oldalain olvasható lajstrom közel sem teljes, de azt láthatóvá teszi,
hogy a fiú még az átlagosnál is nehezebben birkózik az életkorával járó változásokkal.
Ábrázolni sem könnyű a tinédzsereket
A gyerekkorból a felnőttkorba vezető átmenet ellentmondásait, labilitását és kiszámíthatatlanságát nehéz igazán hitelesen megírni. A szélsőségek közötti váratlan és érthetetlen átkattanásokat, az erőszakosság és az érzékenység különös, ambivalens elegyét nemcsak megérteni és kísérni nehéz, de ábrázolni is. Mégis sokan próbálkoznak vele, hiszen a tinédzserkor olyan életszakasz, mely szinte kiált az irodalmi megformálásért, ellentmondásai ugyanis lélektani és cselekményvezetési szempontból is rettenően izgalmasak. De nagyon vékony a jég, melyen az íróknak egyensúlyozni kell, elképesztően nehéz lehet autentikusnak lenni, és láttatni azt a pengeélt, melyen a legtöbb kamasz táncol – Max Porternek ebben a kisregényben, úgy tűnik, sikerült.
Shy rögös útja
A regény fikciója szerint 1995-ben járunk, a nehezen kezelhető címszereplő egy bentlakásos intézmény, az Utolsó Esély tanulója, ahol hozzá hasonlóan csupa problémás gyerek él. A cselekmény mindössze néhány óra, egy rövid gyalogút, mely egy hideg és sötét éjszakán, egész pontosan 3 óra 13 perckor kezdődik, amikor Shy egy kövekkel megrakott hátizsákkal elindul a közeli tóhoz: „A hátizsák iszonyú nehéz. A padló nyikorog. Még egyszer megnézi: a joint átlósan pihen az üres cigisdobozban. A reggeli létszámellenőrzés még fél-álomnyira. A szoba olvadt és puha. Csábító. Feszkós. A hátizsák iszonyú nehéz.” A fiú megszökik az intézményből, a súlyos kövek mellett csak walkmanjét cipeli magával, a zene ugyanis szinte mindennél fontosabb számára, a biztonságot, a valahová tartozást jelenti (a zene fontosságát igyekszik hangsúlyozni a magyar kiadás borítóján látható kazetta is). És miközben a mindentudó elbeszélő kopogós, rövid mondatokban közvetíti ezt a mindenre elszánt menekülést, bepillantást nyerhetünk a fiatal tudatában uralkodó káoszba,
és töredezett szövegdarabokból nagyjából megismerjük a fiú múltját, a vele történt legfontosabb eseményeket is.
A tó felé vezető útja tulajdonképpen saját, külön bejáratú odüsszeiája, mely alatt bejárja lelke rögös, veszélyes, ambivalens tájait. Nemcsak a kövekkel megrakott táskája nehéz, hanem a szíve is, mely a balhék emlékétől, a megbánástól súlyos. Kiderül róla, hogy egy szem gyerek, aki anyjával és mostohaapjával élt, mielőtt a különleges bánásmódot igénylő fiúkkal teli intézménybe került.
Sétája közben az iskolában, a baráti társaságban és otthon elkövetett balhékra is visszagondol, látjuk többek között, ahogy szétveri barátai házát, ahogy dührohamot kap egy kémiaórán, vagy azt, ahogy egy verekedésben megvágja egy fiú arcát egy összetört sörösüveggel. Kiderül továbbá az is, hogy az állami szervek a neki otthont adó intézmény, az Utolsó Esély bezárását tervezik, valamint egy dokumentumfilmet is forgatnának a helyről, amelyben a fiú egyáltalán nem akar szerepelni. De nemcsak azt követhetjük végig, hogy egy düh- és indulatkezeléssel meglehetősen hadilábon álló kamasz milyen váratlanul és hektikusan reagál az őt ért hatásokra, hanem azt is, hogy mennyire szenved ettől az anyja, és milyen nehéz helyzetben vannak a körülötte lévő felnőttek, tanárok, intézményvezetők, pszichológusok.
A kamaszkor érzelmi világának nyelvi megformálása
Shy maga a labilitás, a kiegyensúlyozatlanság, a két lábon járó ellentmondás. Ezt pedig nemcsak a történetdarabkák tartalmai hangsúlyozzák, hanem a szöveg felépítése, struktúrája is ezt erősíti a nyelv eszközeivel. Max Porter ismét egy viszonylag kísérleti szöveget írt, melyben különös,
nyugtalanító kakofóniában keverednek a különböző narrációk kisebb-nagyobb töredékei.
A főhős tudatában összemosódnak az anya kétségbeesett mondatai („Van fogalmad róla, milyen fájdalmat okozol?”, „Ne csináld ezt magaddal, Shy. Én kicsi babám”) a tanárok, pszichológusok megjegyzései („Amikor fel vagy dobva, nagyon fel vagy dobva, amikor magad alatt vagy, akkor nagyon magad alatt vagy. Baromi fárasztó, ha őszinte akarok lenni”), a barátok megszólalásai („Milyen kekec kis fasz lettél hirtelen”), és persze mindaz, amit Shy a világról és benne önmagáról gondol („olyan, mintha, mintha egy tekercs szögesdrót feszülne bennem, belülről kapar, egész nap, minden nap, aztán átadja a helyét valami csúszósnak, elevennek, néha nagyon izgatott leszek és túlpörgök…”).
Ezek a szövegtöredékek (hol csak egy-egy mondat, hol több bekezdés vagy akár néhány oldal) pedig nemcsak különböző nézőpontokból íródnak, de nyelvileg, stilárisan is rendkívül változatosak, más a tempójuk, a mondatszerkesztésük, a szóhasználatuk. Ezek a különböző hangok és perspektívák egyébként tipográfiailag is jól elkülönülnek, az egyes betétekben más a betűk mérete és típusa. Ez is fokozza a szöveg összevisszaságát és kaotikusságát,
mely kiválóan húzza alá a fiúban lévő a zaklatottságot, érzelmeinek szélsőséges váltakozását.
Mintha egy disszonáns kórus szólalna meg Shy fejében, ahol azonban nemcsak a valóság képei és mondatai keverednek össze, hanem az álmok világa is betüremkedik oda, hogy még nagyobb legyen a káosz. A fiú ugyanis gyakran rémálmoktól szenved, ezek a valóságosnak tűnő borzalmak pedig sokszor elválaszthatatlanok számára a realitástól. És ha ekkora zűrzavar nem lenne elég, mindezek aláfestéseként a drum’n’bass és a jungle ritmusa dübörög, ha pedig az olvasó veszi a fáradságot és belehallgat a regényben megnevezett zenékbe (például a Pandemonuim The Andromeda Tour meghallgatható ITT), akkor ezen a módon is átélheti a szövegre és Shy lelkiállapotára egyaránt jellemző zaklatottságot.
Shy környezete
Bár a regény középpontjában egyértelműen a címszereplő áll, a fent említett szövegdarabokban az őt körülvevő emberek egy része is láthatóvá válik, még ha csak töredékekben, szilánkosan is. Shy története szívet tépő, de szívmelengető is egyben, hiszen látható, mennyien veszik körül és próbálnak segíteni rajta.
Az édesanyja, minden fájdalma és csalódása ellenére sem engedi el igazán a kezét, mint ahogyan a mostohaapja sem. Nagyrészt olyan felnőttek (és kortársak) vannak körülötte, akik legalább részben értik őt, és megpróbálják megvédeni a világtól és önmagától. Ott van neki az Utolsó Esélyben dolgozó Jenny, akit Shy valamiféle krisztusi figuraként mutat be, vagy az intézet igazgatója Steve, aki a legreménytelenebb pillanatban is bátorítja. Lényeges rétege a regénynek a problémás kamasz környezete, a mellette álló felnőttek világa, ami valószínűleg fontos szempontja lesz a Netflix készülő filmadaptációjának is. A Steve című alkotás középpontjában az Utolsó Esély igazgatójának története áll majd, az ő szerepét Max Porter nagy rajongója, az Oscar-díjas Cillian Murphy játssza,
aki korábban A bánat egy tollas állat színpadi feldolgozásában is főszereplő volt.
És hogy hová vezet a regény zárlatában ez a hullámvasútszerű utazás? Lát-e az író a tragédián kívül más lehetőséget a befejezésre? Visszatérhet-e Shy a semmibe vezető útjáról? Lesz-e, ami vagy aki eltéríti? Vagy szükségszerű és megállíthatatlan az a lejtmenet, amin elindult? Az egy irányba mutató kérdésekre viszonylag egyértelmű választ ad a könyv, méghozzá egy meglehetősen váratlan fordulat közbeiktatásával – de hogy pontosan mit, azt természetesen nem áruljuk el.
Nyitókép: Jelenkor Kiadó
