A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Most Kiss Tibor Noé készülő kötetének negyedik részletét olvashatjátok. Az első részletet itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, negyediket itt, ötödiket pedig itt találjátok.
2019. március 28., Vaszkinó. Rögtön a legrosszabb hírrel kezdem. Azzal fogadtak ma délután, hogy Olga eltűnt. Nem hiszek az ilyesmiben, de már a tajga fölött rossz előérzetem volt. Azt hittem, csak a repüléssel kapcsolatos, mert egyetlen porcikám sem kívánja ezeket a hosszú utakat. Néztem a jégbe fagyott tájat, készítettem néhány fotót. Rám telepedett valami furcsa egykedvűség. Pedig tegnap még mennyire lelkes voltam! A helikopter néha megrázkódott, de Fomin csak bólogatott, nem kell félni. Két asszony utazott még velünk a gépen, egy ideig kekszet ettek, majd egymás vállára hajtották a fejüket, és elaludtak.
A helikopterből kiszállni mindig nagy megkönnyebbülés. Jó ide megérkezni. A kifutópályát belepte a hó, Kolja egész jól nézett ki, megöleltük egymást. A fülembe mormogott, de nem értettem pontosan, mit mond, akkora volt a szél. Mondtam neki, hogy fentről csak egy apró, fekete pontnak látszott. Ezen nagyot nevetett. Nemsokára jönnek a madarak, és mehetünk a tóra. Nevetett, de közben szomorúan csillogott a szeme. Még egyszer megöleltem, olyan jó volt újra látni. Elindultunk a faluba. Az utcákat még jég borítja, a palatetős házakon egy méter magasan áll a hó. Nehezen haladtunk. Néztem, ahogy Kolja lépked előttem, szinte szökdécselt a hóban, mint valami könnyű, erdei állat. Nekem minden lépés nehezemre esett. Olyan vagyok itt, mint az oroszok, idegen.
Próbáltam kiszagolni a tavaszt, szerettem volna valamibe kapaszkodni, de meg kellett állapítanom, hogy tél van, és még nem látszik a vége.
Kolja házában felvonult a teljes fogadóbizottság, de az arcokat látva rögtön sejtettem, hogy valami baj van. Okszana és Nyina zenét hallgatott. Egymás mellett ültek, megosztoztak egy fülhallgatózsinór két végén. Kuzmin előtt hegyekben állt a dohány, cigarettát sodort, Guszev aludt, Kolja nekiállt halat pucolni. Két év alatt nem sok minden változott a házban. A riglit még mindig nehéz visszazárni az ajtón. Mindenütt vastag szőttesek, a földön, az ágyon, a falon. A kemence körül mindent belep a hamu. A tévében katonai felvonulást közvetítettek. A szűk konyhaablak fölött Alina portréja, mint egy szentkép. Emlékszem, milyen nehezen fogadott a bizalmába, aztán megtanítottam lángost sütni. Később már azzal is megbékélt, hogy amíg náluk voltam, én fizettem a boltban. Négy éve halt meg, a húga lépett a helyébe, itt ez teljesen természetes, Olga is akkoriban vesztette el a férjét, két özvegy pedig miért éljen külön-külön, egymagában. Igazi támasza lett Koljának, a lányok is szeretik. És most eltűnt. A lányok mondták el a dolgot, Kolja meg sem szólalt, csak pucolta a halat. Egy héttel ezelőtt történt, este még látták, reggelre nyoma sem maradt. Ennyit tudtam kivenni abból, amit Kuzmin részegen előadott, miután átvette a szót a lányoktól.
A tévé is üvöltött, és ettől csak még súlyosabb lett a csend. Nem akartam tolakodó lenni, inkább hallgattam én is.
A kemence mellől írok. Ropog benne a tűz, ontja magából a meleget. A zseblámpát a bögrémnek támasztom, ennyi fény éppen elég. Szomorú nap volt, az egyik legszomorúbb, amióta Kolját ismerem. A vacsora is nyomott hangulatban telt, aztán mindenki hamar elaludt vagy hazament. Hallom Kolját, ahogy a másik szobában horkol. Mielőtt lefeküdt volna, még elmondta, mennyire várja, hogy kimenjünk a tajgába. Állítólag jövő héten megjönnek a madarak, és akkor minden jobb lesz, egyfolytában ezt hajtogatta. Félek, hogy teljesen összeomlik. Máskor hajnalig megy a mulatozás, mindenki történeteket mesél, egy idő után ugyanazokat. Az első este én is velük iszom, tartom a lépést, aztán ahogy telnek a napok, szép lassan csökkentem az adagomat. Már megvannak a technikáim arra, hogyan lehet észrevétlenül kiönteni a vodkát. Azt nem bánom, hogy az ivás most kimaradt, de ez a rosszkedv mindenre rányomja a bélyegét. Hová tűnhetett Olga? Holnap talán többet megtudok, a faluban biztos mindenkinek lesz valami elképzelése. Milyen különös, tegnap még a régi kutatási naplóimat és az olajbányászokkal készült interjúkat olvasgattam a szállodában. Most pedig itt ülök, és csak Olga jár a fejemben. Azt hiszem, egy darabig barátként lesz rám itt szükség.