„Ha Ányát megkérdeznék, melyik nap a legnehezebb a börtönben, azt mondaná: az első.” Az átlagolvasó már csak amiatt is átérezheti a nyitómondat igazságát, mert a főszereplő Ánya nem egy bűnöző, hanem egy teljesen hétköznapi fiatal nő, akit egy korrupcióellenes tüntetésen vesz őrizetbe az orosz rendőrség. A rabszállítóban még vidámak az összefogdosott emberek, dolgozik az adrenalin, később pedig az is bizakodásra ad okot, hogy az Ányával együtt beszállított embereket sorra elengedik a rendőrőrsről. A történet akkor vesz kellemetlen fordulatot, amikor egy koszlott cellában kell éjszakáznia, majd a tüntetésen való részvétel miatt
tíz nap börtönre ítélik.
Egy olyan zárkába kerül, ahol rajta kívül még öt másik nő raboskodik, nagyjából hasonló fajsúlyú kihágások miatt, jellemzően jogosítvány nélküli vezetésért. Ánya a legrosszabbra készül, de meglepetésére hamar kiderül, hogy cellatársai tulajdonképpen teljesen hétköznapiak. Átlagosak a gondjaik, a vágyaik, az álmaik. A skála persze széles, így van közöttük olyan, aki nem először van a rácsok mögött, más pedig némi alkoholért bármit megtesz a férfiaknak, de van közöttük odaadó feleség, és olyan babaszerű szépség is, aki kitartatja magát. Viszont mindegyikük jóindulatú, és nem áll szándékukban, hogy pokollá tegyék Ánya számára a bent töltött időt.
Egy viszonylag széles társadalmi keresztmetszetet jelenítenek meg, egy olyan szeletet, amelyet ideiglenesen kiragadtak természetes közegéből. A börtönbeli létet ugyanakkor az unalom és az egyhangúság hatja át, a belső dinamikát pedig az étkezések, a létszámellenőrzés, a börtönudvaron tett séta, a napi pár perces telefonálás és a nagy kegyesen engedélyezett zuhanyzás diktálja. Ányát nem verik, nem félemlítik meg, még ha a smasszerok egy része igazi szemétláda is, a testi épsége tulajdonképpen nincs veszélyben. Egészen addig a pillanatig, amíg
fura víziói nem támadnak,
és nem tudja eldönteni, hogy vajon hallucinál, megbolondult, vagy a valóságban is megtörténik, amit látni vél. Hirtelen gyanakvással tekint egyik-másik cellatársára, de a bizalmatlanság saját elmeállapotával kapcsolatban is egyre erősödik benne. Egy megfoghatatlan, a valóság és az illúzió közötti szürkezónában találja magát, amelyhez a megfejtést végül nem más, mint a görög mitológia adja.
Maga az alcím (Hihetetlen események a hármas számú női cellában) is részben ezt sugallja, de utalás lehet egyúttal arra az abszurdumra is, amikor az amúgy szabálykövető magatartást tanúsító polgár olyan helyzetben találja magát, amikor megszűnnek a jogai. Ánya hétköznapi komfortbuborékja is kipattan, és a börtönben olyan emberekkel kerül kapcsolatba, akikkel amúgy nem nagyon. De nem is ez talán a regény legszürreálisabb pontja, hanem az a fellebbezési eljárás, amelynek egyes momentumai a magyar olvasóknak A tanú című filmből lehetnek ismerősek, és amelyben az egész bírósági eljárás
csak porhintés,
hiszen az ítéletet már azelőtt meghozták, mielőtt bárki szólásra nyitotta volna a száját.
Jarmis aktivista szelleme amúgy leginkább azokban a párbeszédekben ütközik ki, amikor szereplői politikai ügyekben vitáznak, és felmondják a legtöbb közhelyet, amit egy tetszőlegesen kiválasztott kocsmaasztal mellett, családi vacsora közben vagy baráti társaságban bárki elsüthet:
„- Nem akarok én semmiféle forradalmat csinálni (…) Csak jól akarok élni.
Natasa összecsapta a kezét.
- Miért talán most rosszul élsz? (…) Soha nem volt ilyen jó az élet Oroszországban, mint most! Nézd csak meg, hogy éltek a szüleink, mi volt a kilencvenes években! Ég és föld. Köszönettel tartozunk ezért.”
Vagy:
„- Érthető, miért rohangáltok az utcán a plakátjaitokkal – a többi szórakozást már unjátok, újakra van szükségetek.
- Vagyis maga szerint az emberek jó dolgukban tüntetnek?
- Az olyanok, mint te, biztosan.”
Abban ugyanakkor a szerzőnek igaza van, hogy a Zárka nem egy politikai pamflet – akkor sem, ha a párbeszédekbe be-beszivárog a politika –, és ha mindenképp kategóriába kellene tuszkolni, akkor már inkább egy felnövéstörténethez áll közelebb: a börtönjelenetek mellett flashbackek sorában ismerjük meg Ánya előéletét, az apja közönyét, saját útkeresését, a nagyvárosba való költözését, a Szonya nevű barátnője iránti szerelmét, és egy rosszul sikerült fotózás történetét, amely még azelőtt törte derékba a külügyi karrierjét, hogy az valójában elkezdődött volna. Az már más kérdés, hogy a jelenleg is zajló orosz-ukrán háború miatt szomorúan aktuális regény lett a Zárka, amelynek kicsengése viszont minden megpróbáltatás ellenére sem negatív.
A Navalnij-szóvivő regénye valószínűleg akkor is érdekes lett volna, ha egy teljesen eseménytelen napon kerül a magyar könyvesboltokba, de az a tény, hogy a megjelenése idején Oroszország éppen háborút folytatott a szomszédos Ukrajna ellen,
még erősebb fénytörésbe helyezte a kötetet.
Miközben Oroszországban a háborúellenes tüntetésekkel összefüggésben már több mint 14 ezer embert vettek őrizetbe, a közösségi oldalakon pedig olyan felvételek bukkantak fel, melyeken a rohamrendőrök agyba-főbe verik a demonstrálókat, egyszerűen nem lehet nem ezen a szűrőn keresztül is olvasni a Zárkát – és ez még akkor is így van, ha az egyes börtönsorsok legalább annyira különböznek egymásról, mint amennyire a hármas számú cellából megismert nők történetei.
