A pszichothrillerek közkedvelt alakja, papíron és filmen egyaránt, az „őrült” pszichopata, aki kegyetlen brutalitással sújt le áldozataira, miközben meg sem rezdül az érzelmi iránytűje. Manipulatív, nincs indítéka és nem érez semmilyen bűntudatot; ettől válik az írók szemében „eszményi” gyilkossá, a történet szempontjából pedig kényelmes megoldássá. Bár empátiát nélkülöző rémtettei látszólag egyöntetűen jellemzik, kitakarják a lényeget: megközelítése éppoly pontatlan és előítéletes, mint bármely másik sztereotipizálás. A pszichopata nem a gonosz szinonimája. Az antiszociális személyiségzavar egy állapot, nem betegség. A gyerekek egy százaléka érintett benne, vagyis olyan gyakori, mint az autizmus. Milyen egy pszichopatával együtt élni? Nagy odafigyelést igénylő. Hálátlan. És veszélyes. Karen Dionne a legújabb thrillerjében, A bűnös nővérben járja körül a témát.
Karen Dionne új thrillerében a testvéri kapcsolat a legmérgezőbb - Könyves magazin
Tizenöt hosszú éven át el volt zárva a társadalomtól - önkéntes száműzetésben egy elmegyógyintézetben -, büntetésként azért a borzalmas bűnért, amit gyermekként elkövetett. De mi van akkor, ha ez mind hazugság? Olvass bele Karen Dionne hitchcocki hangulatú thrillerébe!
Rachel borzalmas traumát élt át: szemtanúja volt szülei erőszakos halálának. A körülmények a mai napig tisztázatlanok. Rachel tizenöt éve él egy elmegyógyintézetbe zárva, eltelve feldolgozatlan gyásszal és irtózatos bűntudattal. Meggyőződése, hogy ő a felelős a tragédiáért. Megfoghatatlan emlékkép kínozza egy leadott lövésről és a halál iszonyatáról. Minden mást jótékonyan kitörölt az emlékezetéből a sokk, hatalmas lyukakat égetve a memóriájába.
Rachel valószínűleg élete végéig ott gubbasztana a szanatórium mélyén a saját kis személyes poklában, ha egy újságíró fel nem kavarná az életét. Felüti a fejét benne a kétség, és úgy dönt, hazatér, hogy szembenézzen az igazsággal és nővérével, Dianával, aki egész gyerekkorában terrorizálta.
Vadonban töltött évei ihlették Karen Dionne embervadászatos thrillerjét - Könyves magazin
„A természetben erős és nem fél semmitől, ám amikor társas kapcsolatokról van szó, az ismeretei súlyosan hiányosak. Ötlete sincs például, hogy kellene működnie egy normális házasságnak” – mondja A lápkirály lánya című thrillerjének főhőséről Karen Dionne. A szerzőt emailben kérdeztük Andersenről, Robert Frostról és az észak-amerikai vadonról.
Karen Dionne a michigani Felső-félsziget nagy krónikása.
Már előző könyvében, A lápvidék lányában rendkívül érzékletesen megidézte ezt a vidéket, és A bűnös nővérben is oda tér vissza. Életrajzi elemekkel dúsított legújabb regényében két idősíkot, és ezzel együtt két nézőpontot alkalmazva meséli el történetét: Rachel jelene és az elhunyt édesanya, Jenny múltja annál a végzetes napnál ér össze, amely mindannyiuk életét megváltoztatta. A fájdalmas igazságnak pedig páratlan hátteret fest a színes vadvilággal, amely szavai nyomán életre kel az olvasó fantáziájában.
Dionne a ’70-es években éppúgy kivonult a civilizációból a férjével és a hatéves kislányával, akárcsak a főszereplő Cunningham família. Így volt honnan merítenie a komfortzónájából kiszakadó család küzdelmes mindennapjaihoz. Legfeljebb az ok volt kevésbé prózai:
a regénybeli Jenny a lányát, Dianát igyekszik megvédeni a társadalomtól… vagy pont fordítva? A kislánynál antiszociális személyiségzavart állapítanak meg,
és a környezetükben bekövetkező váratlan haláleset borzalmas gyanúja lépéskényszerbe hozza a kétségbeesett édesanyát. Önkéntes száműzetésük a vadonban azonban korántsem olyan idilli, mint gondolnánk. Főleg, miután kiderül, hogy Jenny újra gyereket vár.
A gyermekbántalmazás a lápvidéken a napi rutin része - Könyves magazin
A szoba és A visszatérő találkozása– tvittelte A lápkirály lányáról Lucy, az olvasó, Karen Dionne-t pedig senki sem nyűgözte le jobban nála. Pedig a michigani Felső-félsziget lápvidékén felnövő Helena csak első ránézésre hasonlít Emma Donoghue könyvének Jackjére, és a megtörtént eseményeket végigszenvelgő Leonardo DiCaprióra. Dionne egy Hans Christian Andersen mesét (A Lápkirály leánya) modernizált, történetében a Lápkirályt egy gyermekbántalmazó, áldozatát, a királykisasszonyt pedig egy tizennégy évesen elrabolt kislány alakítja.
A bűnös nővér inkább szól a vele való együttélésről, mint magáról a gyermekkori pszichopátiáról.
Valljuk be, izgalmasabb olyan valaki szemszögéből tekinteni rá, aki érzelmileg is érdekelt. Dionne regényében rögtön két perspektíva is adott. Ám az édesanyával szemben Rachel nincs tisztában a nővére állapotával; igaz, összehasonlítási alap híján azzal sem, hogy Diana más, mint a többiek. Jenny bizonytalansággal küzd. „Sokáig azt hittem, hogy Diana nehézségei az én hibámból fakadnak, hogy tapasztalatlan voltam, és rossz anya.” Rachel érkezésével azonban minden megváltozik. „Jó tudni, hogy mégsem ez a helyzet.”
A regény hangsúlyos szereplői a nők. Hiába beszélünk családról, ebben a rengetegben a férfiak labdába sem rúghatnak. Az apa karaktere is erősen a háttérbe szorul. „Anyukám gyakran mondogatta, hogy egy férfinak akkor sem változik valójában a véleménye, ha akarata ellenére meggyőzik valamiről.”
Dionne regényében meghatározó az ember természethez való viszonya. Különösen a két kislányé. Rachel szüleihez hasonló együttérzéssel és szeretettel fordul az elszeparált kis édenük és lakói felé, el- és befogadóan a természeti környezet iránt, Diana azonban a dolgok mögé akar látni. Míg a kisebbik szót ért az állatokkal, addig a nagyobbik a preparálásukban leli örömét. És
ki tudja, Diana mikor jut el odáig, hogy behatóbban is tanulmányozni akarja a kistestvérét?
A szerző észrevétlenül vezet be minket az erdei élet rejtelmeibe: mi a teendő, ha medvével futunk össze az erdőben (neeem, nem kell halottnak tettetned magad) vagy hogy mennyire intelligens madár a holló (a felét sem tudod). Úgy tanít, hogy fel sem tűnik, és közben magába szippant bennünket a michigani lápvidék.
A regény a hitchcocki suspense-t megidézve építkezik: Rachel a démonjaival küzdve keresi az igazságot a jelenben, amelyet az anyja elbeszélése fed föl előttünk a múltban. Mire az idősíkok összeérnek, már mindent tudunk, és ettől elillan a feszültség. A befejezés így egy kissé összecsapottnak hat, amelyre csak ráerősít, hogy a múlt felé billen a mérleg nyelve a színeit vesztő jelen rovására. A bűnös nővér éppúgy jár, mint A lápvidék lánya: családregényként inkább megállja a helyét, mint thrillerként.
Dionne új könyvében bemutatja a gyermekkori pszichopátiát, és bejárja velünk a vágyvezérelt gondolkodás tévútjait. A pszichopata fejébe ugyan nem enged bepillantást, de az anyai szívbe igen. Vajon lehet-e egy gyereket szeretni, aki képtelen azt viszonozni, ráadásul veszélyt jelenthet a családtagjaira is?
