ÉRTÉKELÉS: A
A KÖNYV ELSŐ MONDATA: „Két héttel azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodus brigadérost letartóztatták, megajándékozott egy vadonatúj Stihl motoros lánfűrésszel.”
fotó: Valuska Gábor
Hágók, tavak, utcák, ösvények. Hófödte hegycsúcsok, latyakos falvak. Gomolygó köd, párás ablakra rajzolt ikonok, csikorgó hidegben csillogó tiszta mondatok. Verhovina madarai című legújabb könyvében ismét a jól ismert és soha ki nem ismerhető, semmivel össze nem téveszthető, varázsos tájra repíti olvasóit Bodor Ádám. A Jablonka völgyét, a Néma erdőt, vagy Coltwadkertet – Bodor mágikus topográfiájának legújabb helyszíneit – különös szerzetek lakják. A brigadéros, a csendbiztos, a hátramozdító és a cinege démon, hogy csak párat említsünk. Sajátos törvények szerint működő, szűkszavú, titkolózó, zárkózott, belterjes világ ez. Különös ritmusa, megmagyarázhatatlan szokásai vannak. Akik itt élnek, étvágyhozónak tárnicsgyökér-pálinkát isznak, aztán meg sült tengerimalacot, pisztrángot, vagy épp ájult lepkéket esznek. Van, aki téli álmot alszik, más képes rá, hogy könnyeivel feltámassza a holtakat. Nem ritka, ha a közmosodában róka ver tanyát, vagy hogy a csodás termálforrásból kék lakantusz-bogarak lakmároznak. A természet közelsége fojtogató, a burjánzó flóra jelen van, él (a könyv tán legfontosabb motívuma a víz), az emberek szavai közti űrt is kitölti.
A Könyvesben elolvashatod Marczisovszky Anna interjúját Bodor Ádámmal. A magazint már online is végiglapozhatod az alábbi linken. Az interjút a 20. oldalon találod.
Mert ebben a néma, magába roskadó világban alig hallik szó. Titokra titok a válasz, a napok – úgy tűnhet – körkörös időtlenségben ismétlődnek. A szavaknál árulkodóbbak a szagok, a tényeket felülírják a megérzések. Bodor jól ismeri a különféle csendek hangjait, a meredélyekben gomolygó füst illatát, a sár természetét. A látszólagos nyugalmat és mozdulatlanságot azonban külső erők igyekeznek megbolygatni. A madarakat, ismeretlenek űzik el a vidékről, olykor viszont váratlan látogatók tűnnek fel. A Verhovina madarai így az érkezések és eltávozások könyve. De sem az érkezések, sem az eltávozások nem okoznak túl nagy felfordulást. Az ott lakók gyakran rejtélyes körülmények között eltűnnek, de ez sem aggasztó. Ellenkezőleg. A szereplők a beteljesedést várják, abban hisznek, hogy rájuk talál a sorsuk. „Hátha jön valaki, és megmondja, mi végre vagyunk itt. Vagy nem jön ide többet senki” – gondolkodik el egyszer az elbeszélő.
És ez a kegyetlen-gyönyörű, ősi közösség visszaver minden külső hatást. Beszűrődik bár a huszonegyedik század, de gyökeret nem verhet, a vad természet és az vad szokásjog kérlelhetetlenül ellenáll. Immunitást és integritást biztosít. Bodor Ádám tavaly megjelent, összegyűjtött tárcáit tartalmazó Az utolsó szénégetők című kötet után ezúttal egy nagyszerű regénnyel állt elő. Amennyiben ez regény, hiszen ahogy a 2010-es könyv is többnek hatott tárcák gyűjteményénél, úgy a Verhovina madarai sem kizárólag regényként viselkedik. Akárcsak a Sinistra körzet vagy Az érsek látogatása, karaktereket körvonalazó, külön-külön elbeszélt anekdotacsokorként és sűrű szövetű, fejezeteket át- meg átszövő gazdag motívumrendszerrel dolgozó regényként is kiváló. Legpontosabb talán, ha az alcímet használjuk műfajmegjelölésként: változatokat tartalmaz végnapokra. A Verhovina madarai kiváló olvasmány azok számára, akik eddig nem jártak még Bodor Ádám elképesztő tájain.
