Kicsit több mint egy hónapja A dögeltakarító című Danyi Zoltán-regényt választottuk a hét könyvének. A dögeltakarító fiatal főhőse túlélte a délszláv háborút, és folytonos helyváltoztatással próbálta túlélni az azt követő éveket is. Sirbik Attila debütáló kötete a délszláv háború traumairodalmának újabb emlékezetes darabja, ám az utórezgések helyett a háború előszelére és kezdetére koncentrál, és arra, mit lát és fog fel egy vajdasági kamaszfiú a körülötte tomboló pokolból. A hét könyve a Margó-díjra is esélyes St. Euphemia, ami után nem tudunk többé ugyanúgy nézni a kóbor kutyákra.
„Sokszor felszedegetem az üvegcserepeket, és később az íróasztalmon nagyság szerint sorba rakom őket, felemelem az elsőt, keresem benne a bújkáló fényt, azt a márciusi, tizenegy órai, összetéveszthetetlen azúrt, amely olyan ártatlanul puha, mint egy pihés nőstény levéltetű, aztán a másodikat, ez már embrionális ivarsejtekkel és látható gerincvelővel rendelkezik – verőfényes júniusi délután -, majd a harmadikat, a negyediket, az ötödiket, ebben a törzsfejlődést utánzó fénynek már kopoltyúi és belső szervei nőnek, aztán felszívódnak, mint a legtöbb délután, a krétaszerűtől a miocénig, végül az egyetlen fényig, amely a szemünkkel befogható”
- írja Káprázat-trilógiájának második részében, A testben a román Mircea Cărtărescu.
Épp így épül fel Sirbik regénye is, ilyen egymás mellé rendezgetett üveg-, kagyló- és repeszdarabkból, amelyek mindegyikében az emberi egyedfejlődés állomásai tükröződnek. Alig pár évbe sűrítődik bennük minden halál és pusztulás, ami a papírforma szerint évtizedek alatt kellene megtapasztalnunk, ám a háború eltöröl minden papírformát: az Adria habjait szántó ártatlan, pihés kisgyerek alig éli át a kamaszlét néha egészen valóságos világfájdalmát, máris mély vízbe dobják, mint farmernadrágos hullát (vagy víz alá bukó fürdőzőt?) Davor Gromilović borítóján. A háború fekete vize beszivárog az orrán, száján, pórusain, eltelít agyat és tüdőt: hiába próbálja felköhögni, néhány cseppje attól a perctől kezdve mindig a testében vándorol.
Sirbik Attila: St. Euphemia
Forum-Magvető, 2015, 204 oldal, 2990 HUF
Elodázhatatlan, végérvényes
Minden család másképp boldogtalan, a narrátor-főhősé például úgy, ahogy az összes többi család, akik egymáson vezetik le a saját boldogtalanságukat. Azért is ordítanak, ami van, meg azért is, ami már soha nem is lesz. Sirbik remekül kapja el a narrátori hangot, kamaszhősének végtelenített monológja (kiáltsa azt világgá, vagy vesse papírra) csak annyira modoros, amennyire egy dühös, zavarodott, szorongó kamasz gondolatait annak találjuk, ha voltunk már valami hasonlók. Mondataiban ott sűrűsödik a saját és családja nyomora, az övének olcsó fű-, lepedőre száradt sperma-és sparheltben eltüzelt papírszaga van, a többiekéből árad a jelentéktelenség. Isten eléréséhez pedig, aki legalább annyira része a család életének, mint a felpüffedt arcú nagymama, túl sok szabályt kell betartania.
Ebbe a feszült családi nihilbe és bátortalan útkeresésbe érkezik meg a délszláv háború, és kezdetét veszi a kényszerű roadmovie a kötelesség elől, a biztos halál elől, a saját gondolatok elől. A regény narrátor-hőse azért nem áll meg, mert a körülmények rákényszerítik: folyamatosan mozgásban van, legyen szól hétvégi bulijáratról a biztonságos alkoholmámorba, amivel a valóságot próbálja távol tartani, vagy egy rozoga Citroënnel megtett erőltetett hazaútról, amivel régi valóságát próbálja visszakapni.
A St. Euphemia nemzedékének két választása van: a Jugoszláv Hadsereg katonájaként védi a hazát, vagy Magyarországon próbálja átvészelni a harcok végét, például egy iskolalátogatási igazolással. Bárhogy is dönt, többé már nem ő irányít. Ha marad, fel kell valahogy dolgoznia (vagy legalábbis tudomásul kell vennie), hogy „néha a konkrét a legelvontabb földöntúli iszonyat” (30. o.), ha megy, fel kell valahogy dolgoznia (mert tudomásul venni nem lehet), hogy a kevésbé szerencsés haverjai feje mellett bombák süvítenek a frontvonalban. Sehol sem jó, de mindenütt jobb, mint a fronton.
„(...) levágták egy országnyi férfi faszát” (151.o.)
„(...) a káromkodások, a magatehetetlenség és a kilátástalanság ideje” nemcsak a gyerekszobában, de a kaszárnyában is megtalálja az embert, mint ahogy a kamaszgondok sem kizárólag az otthon nyugalmát zavarják meg. Ahogy a háború valósága és valóságossága beszivárog a mindennapokba, úgy szivárognak be az addig valóságnak gondolt, ám valójában egészen banális problémák is a háborúba. Mocskos időkben is ordít a Public Enemy, mindennőkurva, de főleg az, amelyik összefekszik az otthon maradt haverral, a rovinji nudistastrand emléke pedig még akkor is kísért, ha a családi ingatlan már rég a horvát állam tulajdona. Sirbik regényében nemcsak a gyerek-, a kamasz- és a kényszerű felnőttkor tükröződik az egymás mellé rendezgetett üveg-, kagyló- és repeszdarabkból, hanem a békeidők nosztalgiája is. A tenger nem mozdul a helyéről, ám háborúban a távolságok megduplázódnak, így vetkőzik a rovinji nudista jobb híján a bácskai erdőben, dinnyemellű német turisták helyett erotikus magazinból kitépett meztelen nős poszterekkel körülvéve, és így nyújt enyhet bombazajban a tenger sós illatának emléke, ami még a szuicid gondolatokat ellen is bevethető.
Egyre rövidülő jelenetek villannak fel egymás után, melyek mindegyikében fellelhető a kamaszkor valóságának és a háború valóságának összeegyeztethetetlenségéből megszülető kettősség, az állandó szorongás, a bűntudat, a görcsös élniakarás. Sirbik nem mondd fel évszámokat, történelemlecke helyett mindent kamaszhőse érzékeny szűrőjén keresztül láttat: az elmondható, és a hiánnyal, hallgatással nyomatékosított elmondhatatlan váltja egymást, a regény legsűrűbb, legerősebb szakaszai mégsem az elhallgatott órák és napok, hanem a narrátor-főhős naplóbejegyzései, melyek egy része a požarevaci büntetőkaszárnya hideg magányában íródott.
„Elfogyok lassan ebben a kaszárnyában. Ahogyan elégnek a közhelyek is. Úgy maradok meg, hogy közben kiürülök, egy szaros váz maradok, belül meg csak egy csecsemőpóz marad.” (29. o.)
A napló egyszerre háborús mementó, és menekülőút a biztos őrület elől: amit egyszer leírtunk, azzal nem kell foglalkozni többé, máris a helyére furakodhat egy újabb pusztító gondolat, halálról, elkúrt nemzedékről, és a valóságról, ami „elhitte, hogy az van, amit a nyelv megteremt”. Az egész regény is egyfajta napló, a főhős minden rosszat kiokád magából, mint éhező kiskatona a megnyúzott kóbor kutyát. Mondja, mert a felejtéshez mondani kell.
A narrátor-főhős túléli ugyan a világégést, épp úgy, mint Rovinj védőszentje, St. Eufémia a rá kiszabott kínzásokat, ám míg ő szentként él tovább az emberek emlékezetében, a főhős egy lesz az országnyi férfiből, akinek levágták a faszát. Háborús élményei kollektív nemzedékélménnyé állnak össze, személye bármelyik kocsmai cimborájával felcserélhető: épp ebben a felcserélhetőségben teljesedik ki a háborút megjárt kamaszkatonák sorstragédiája. Ezek a fiúk nem felnőttekké, hanem zombikká öregedtek, ám hiába csörgedez az ereikben a háború fekete vize, kamaszgondjaikkal sem számoltak le végérvényesen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy bármit is láttak eddig, a szomszéd lányának látványára még mindig ugyanazzal az erőteljes reakcióval válaszolnak.
„Röhej ez az egész Jenki, mi annyira röhejes neked, nem te vagy röhejes hanem hogy miközben alólad tisztítom az ürüléked, akkor is csak a szomszéd lánya jár a fejemben, és ébredezik bennem a merevedés, a te korodban ez egyáltalán nem meglepő.” (179.o.)
Az ő életük ott ért véget, ahol békés országokba született kortársaiké elkezdődött, igazi tétje pedig folytatásának milyenségében keresendő. A következmények nélküli halogatás ideje lejárt.
