Az elismert ifjúsági szerző, Alastair Chisholm első fiatalabbaknak szóló sorozata a Sárkány Akadémia, Eric Deschamps illusztrációival. Izgalmas, esemény- és fantáziadús történet egy csapat különleges gyerekről, akikben egy dolog közös: képesek megidézni a rég elveszettnek hitt sárkányokat, ezért meghívást kapnak a Sárkány Akadémiára, hogy ott fejleszthessék tovább képességüket.
Alastair Chisholm gyermekkönyíró és rejtvénykészítő. Utóbbi szerepében meglehetősen sok Sudokuval és más fejtörőkkel teli könyvet írt gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Íróként történetei gyerekeknek és kiskamaszoknak szólnak. Eric Deschamps kiskamaszoknak és kezdő olvasóknak szóló, fantasy illetve sci-fi témájú könyveket illusztrál. Olvass bele közös munkájukba!
Alastair Chisholm: Sárkány Akadémia - Tomas és Vasbőrű (részlet)
Illusztrálta: Eric Deschamps, fordította: Varró Zsuzsa
DRAKONIS FÖLDJÉN NINCSENEK SÁRKÁNYOK.
Valamikor voltak. Valamikor régen
az emberek és a sárkányok barátok voltak, és együtt őrizték a királyságot. Bölcsek voltak és erősek, együtt építették fel Rivven nagyszerű városát.
De aztán jött a Sárkányvihar,
és a sárkányok visszavonultak
az emberek világából.
Drakonis lakói számára legendákká
és mítoszokká lettek.
Így aztán napjainkban,
Drakonis földjén, nincsenek sárkányok...
...vagy legalábbis az emberek így hiszik.
Tomas
Tom a kovácsfújtatóval szította a tüzet, levegővel táplálta a lángokat, amíg már élénksárgán izzottak. Mellette az apja egy hosszú fémdarabot kalapált. Gyors mozdulatokkal dolgozott, egy lapos tűzifogóval tartva a munkadarabot. Szikrák röppentek minden pendüléssel.
– Készen állsz, Tomas? – kiáltotta hangosan a kovács.
– Igen! – rikantotta Tom.
Apa beletartotta a fémet a tűzbe, nem törődve a pattogó lángokkal. Addig tartotta ott, amíg az kissé meglágyult; akkor kiemelte a narancssárgán ragyogó vasat, és tovább kalapálta a széleit, míg kard alakú nem lett.
Tom zihált a forróságban.
– Készülj fel! – figyelmeztette Apa. Felemelte a kardot, belemerítette a vizes dézsába, és rögtön felcsapott egy dühödt SZISSSSSZ! Gőz töltötte be a műhelyt,
a víz csak úgy bugyborékolt és fröcskölt.
Apa kihúzta a kardot, és odatette a tűz mellé az állványra.
– Így ni! – mondta, és megtörölte a homlokát. – Hagyjuk hűlni egy kicsit, aztán jöhetnek az utolsó simítások. Szép munka volt, fiam!
Tom szélesen elmosolyodott. Égett az arca, sajgott a karja, de nagyon szeretett a kovácsműhelyben segíteni. Szerette a kovácsmesterséget, azt, ahogy Apával együtt elkezdték megmunkálni a csúf fémrögöket, amik a kezük alatt szerszámokká, lópatkókká vagy kardokká alakultak át. Apa az állványra pillantott, ahol nyolc kard feküdt készen, és jóváhagyólag bólintott.
– Ideje ebédelni.
Apa elkészítette az ételt, Tom pedig megterítette az asztalt, és éppen végzett, amikor Anya megérkezett a piacról.
– Te jó ég, hogy néztek ki! – korholta őket. – Nyakig szurtosan az én szép tiszta konyhámban! Sicc innen!
– Sajnáljuk! – mentegetőzött Apa. – Gyere, fiam, szedjük rendbe magunkat.
Kinyomakodott a konyhából Anya mellett, adott neki egy nagy puszit, és összekormozta az arcát.
Anya mérgesen fújt egyet.
– Kifelé! Kifelé, különben a disznókkal fogtok enni!
Nevetve kimentek a nyomókúthoz, megmosakodtak, aztán visszajöttek és leültek az asztalhoz.
– Hogy ment ma a piac? – kérdezte Apa, és befalt egy nagy darab kenyeret.
Anya felsóhajtott.
– Nem valami jól. Godfik király megint megemelte a gabonaadót. Mildred Foxton azt mondja, azért, mert a sárkányok felégették a termést.
Apa felmordult.
– Vagy csak több pénzt akar, hogy még egy tornyot építtessen a palotájára.
– Csitt! – intette le Anya, és Tomra pillantott. – Tartsd meg magadnak az ilyen beszédet, Felipe.
Apa mogorva arcot vágott, de nem szólt semmit.
– Tényleg vannak sárkányok? – kérdezte Tom.
Apa felsóhajtott.
– Réges-régen voltak – felelte. – Szerte az egész királyságban, és itt, Rivvenben is.
– Rettentőek voltak – mondta Anya. – Hatalmasak! És tüzet okádtak! Nagyon vad idők voltak azok.
– De ez évszázadokkal ezelőtt történt
– tette hozzá Apa. – Rivvenben már ezer éve nincsenek sárkányok.
Tom elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Ha nincsenek sárkányok, akkor minek készítünk sárkánykardokat?
– A király ragaszkodik hozzá, hátha esetleg valamikor vissza találnának jönni. – Apa megvonta a vállát. – Ami nekünk jó! Rosszul megy az üzlet. Az ilyen megrendelésekre kapott aranyakból telik élelemre tavaszig.
Apa befejezte az ebédjét.
– Gyerünk, Tomas, folytassuk! Hork kapitány holnap jön a kardokért.
A kovácstűzhely kissé már lehűlt, de a kinti csípős téli levegő után még mindig elképesztően melegnek tűnt a műhely. Apa levette a kardokat az állványról. Még nem volt rajtuk markolat, és feketék voltak, egyenetlen élekkel. Tom és Apa munkához láttak.
Apa fölszerelte a markolatot a pengékre, Tom pedig egy külön erre való csiszolókővel simára és élesre munkálta őket. A fémnek valami különös, örvénylő, olajos mintázata volt. Apa azt mondta, a titkos összetevőktől, amiket az érchez kevert, amiktől
nemcsak egyszerű kardok lettek, hanem sárkánykardok, amelyek képesek átvágni még a sárkánybőrt is.
Tom óvatosan visszahelyezte a kardokat az állványra. De ahogy az utolsóért nyúlt, a kovácstűzhelyre pillantott – és elakadt a lélegzete!
Egy arc volt a tűzben!
Egy hosszú arc lebegett a lángok között, sötéten csillámló árnyként. Nem emberi arc volt: hosszúkásabb annál, csontos,
a feje tetején taréj, két szeme egy-egy tűzkarika.
Tom úgy bámulta, mintha álmot látna. A szemek csak úgy lángoltak! A száj kinyílt és látni engedte az éles, veszedelmes fogak egész sorát.
– Tomasssssssss – sziszegte.
Tom eltátotta a száját.
– Állj készen, Tomassssssssss...
– Tomas! Tom, mit csinálsz?
Tom pislogott egy párat, aztán felpillantott. Apa kérdően nézett rá.
– Jól vagy, fiam?
– Azt hittem, hogy... – Tom a kovácstűzhelyre sandított, de most nem volt ott semmi. – Mintha láttam volna valamit – motyogta.
Apa elmosolyodott.
– Hosszú volt ez a nap. Majd holnap befejezzük.
Tom bólintott, és bementek vacsorázni.
Aznap éjjel, miután bevackolódott kicsi fekhelyére, megint eszébe jutott az arc. Az a csontos fej, és azok az éles, de még milyen éles fogak! És a szemek...
Felriadt a sötétben. Aztán nevetett magában, hogy milyen élénk a fantáziája, és újra elaludt.
Az utolsó kardot másnap reggel fejezték be. Tom többször is odalesett a lángokra, de ma nem volt ott semmi – csak a ropogó fa és a fehéren izzó faszén.
Felemelte a kardot, nézte, ahogy csillog.
Apa is megszemlélte.
– Szép munka, fiam. Gyere, fejezzük be! Hork kapitány mindjárt itt lesz.
Ládákba tették, és a bejárathoz hordták a kardokat. Amikor Apa kiment, Tom még egyszer a kovácstűzhelyre pillantott –
és ott volt az arc!
Egyértelműen, sötéten, és tüzesen lángoló szemekkel...
– Állj készen, Tomasssssss! – sziszegte. – Itt van...
– Tomas! – kiáltotta odakintről Apa. – Gyere, itt van!
