Wéber Anikó a magyar gyerek- és ifjúsági irodalom népszerű szerzője, aki kicsiknek-nagyoknak egyaránt értő érzékenységgel ír, kamaszoknak szóló regényeiben pedig az iskolai zaklatás és agresszió problematikájával is foglalkozik. A szerző A Gondolatolvasó című korábban megjelent kötetével felkerült a HUBBY shortlistjére is, mint az Év Gyerekkönyve-Díj egyik várományosa. Az írónő első Zseblámpás könyve, az Anna Tükörképföldön egy varázslatos történeten keresztül segít a kisiskolásoknak megtanulni figyelni másokra és jobban megérteni a körülöttük élők érzéseit. Emellett pedig arról is mesél, hogy a szülők életében sincs mindig minden rendben, és előfordul, hogy a gyerekek értő támogatása segíthet nekik tovább lendülni a nehezebb helyzeteken.
A címszereplő Anna egy kedves boltos néni segítségévelTükörképföldre utazik, ahol minden ugyanolyan, mégis teljesen más. Aki ott jár, hirtelen jobban megérti a körülötte élők bánatát, és megtalálja az utat hozzájuk, így Anna számára könnyebb bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy barátkozzon, nyisson az emberek felé. A történet végére elfogadja saját személyiségét olyannak, amilyen, és ezzel párhuzamosan a családi problémák is megoldódnak. A kalandos, de emellett érzékeny mese könnyen érthető szövegével, rövid fejezeteivel és gazdag érzelemvilágával valamint Horváth Ildi rajzaival segíti az érzelmi gondolkodást, hiszen szeretetről, segítségnyújtásról, beilleszkedésről, önazonosságról, önismeretről szól a 7 éven felülieknek és szüleiknek is.
Wéber Anikó: Anna Tükörképföldön (részlet)
Illusztrátor Horváth Ildi
1. fejezet
Rejtélyes képkeretező
Szeptember első napján sötét, szürke felhők gyülekeztek Kerekmező felett. Ömlött az eső, mintha az ég is siratná az elveszett nyarat. Anna a két nővérével, Olgával és Csillával indult iskolába az első tanítási napon. Kinyitotta az esernyőjét, és megkereste a legnagyobb pocsolyát a járdán. Fölé hajolt, és megpillantotta benne a tükörképét. A vállig érő, barna haját, pisze orrát, nagy, sötétbarna szemét és kicsi száját. Nem látta magát sem szépnek, sem csúnyának. Nem volt ő semmilyen.
Bezzeg a nővérei! Olga tizenkét évesen most lett hatodikos, és a legvagányabb lány volt a családban és az iskolában. A haját mindig vastag lófarokban hordta, a szeme ragyogott, és az összes sportot kipróbálta, amit a kerekmezői iskolában lehetett. Focizott, kosárlabdázott, gimnasztikázott, de legjobban görkorizni szeretett. Mindig hangosan magyarázott, hangosan nevetett, hangosan táncolt. Igazából mindent hangosan csinált. Csilla már betöltötte a tizennégyet, és nyolcadikba járt. Ő nem sportolt, viszont a legszebb lánynak tartották a rokonai és az osztálytársai. Kék szeme volt és hosszú, fényes haja, mint anyának. Ráadásul gyönyörűen énekelt. Rengeteg barátnő vette körül, akikkel folyton együtt lógott. Elmentek vásárolni, mozizni, és felléptek a kórussal.
Anna hozzájuk képest unalmasnak érezte magát.
Kilencévesen most kezdte a negyedik osztályt, és nem szeretett versenyezni, mint Olga, se szerepelni, mint Csilla. Anya állandóan noszogatta, hogy válasszon az iskolában sportot vagy szakkört magának, de Anna nem akart délután is a suliban maradni. Otthon szeretett lenni a kertjükben vagy a szobájában. Az ablaka magasan volt, de apa épített neki egy lépcsős emelvényt, amire felmászhatott. Innen kinézhetett az udvarukra, és várúrnőnek képzelhette magát. Látta a fák csúcsait, amik a szélben neki integettek, és a madarakat, amik az ég és a föld között szállították az üzeneteket. Anna tudta, hogy nincsenek tündérek, mégis odaképzelte őket a kertjükbe. Egy kék sapkás, szárnyas lányt, aki a madarakat, virágokat, fákat elaltatta éjszakánként, és egy piros sapkás fiút, aki hajnalonként síppal ébresztette a világot.
Anna imádott az ablakában képzelődni, a többi házat figyelni, és kitalálni, vajon mit csinálnak a szomszédok. Szeretett apának segíteni a kertészkedésben vagy anyának a sütésben. Viszont utálta, ha azt mondták neki: „bezzeg a nővéreid”. Néha anya rábeszélte, hogy menjen el Olgával a játszótérre görkorizni, de ilyenkor ritkán érezte jól magát, mert félt a magas dombokról legurulni. Annak sem örült, ha Csilla áthívta az összes barátnőjét a házukba, mert olyankor bárhová ment, mindenhol beléjük botlott. Jobb volt, ha Olga a szomszéd lánnyal korizott az utcájukban, Csilla pedig a városban találkozott az osztálytársaival. Anya viszont sosem a veszélyesen száguldozó Olgát vagy a barátnőivel császkáló Csillát féltette, hanem mindig őt, Annát.
– Anna túl visszahúzódó. Túl csendes. Nem lesz ez így jó – csóválta a fejét anya. Persze nem Annának mondta mindezt, hanem apának, de Anna így is meghallotta. Nem tudni, miért, de az ember mindig megérzi, ha valaki róla beszél. Apa válaszát is jól hallotta.
– Nincs azzal semmi baj, hogy Anna csendes, és nem szereti a nagy társaságot. Nem mindenki élvezi úgy a nyüzsgést, mint te, Olga és Csilla. Anna rám hasonlít – felelte apa. A hangja olyan simogató és meleg volt, hogy Anna mellkasa is megtelt tőle meleggel.
Akkor is fülelt, amikor az udvaron játszott, és a szomszédok beszélgettek a ház előtt. A szomszéd néni rápillantott, és megjegyezte róla a szomszéd bácsinak:
– Ez a szegény kis Anna olyan színtelen. Se íze, se szaga. Szürke kisegér.
Anna nem értette pontosan, mire gondol a szomszéd néni. Azt kicsit sem bánta, hogy nincs íze és szaga, mint egy tökfőzeléknek, de az igenis fájt neki, hogy nincs színe, mint az égnek. Az ég minden napszakban és évszakban más árnyalatot öltött. A többiek egyszerűen kéknek mondták, de Anna, aki sokat ült fent az ablakában, tudta, hogy az ég szokott tündöklő fehér, halványsárga, mosolygó arany, sejtelmes lila, élénk rózsaszín és haragosszürke is lenni. És persze annyiféle kék! Mélykék, tengerkék, világoskék, zöldeskék, ragyogókék, sötétkék, hívogatókék. Anna nem irigyelte a nővéreit, nem akart olyan lenni, mint ők, de amikor a szomszéd néni szürke kisegérnek nevezte, furcsa ütést és szorítást érzett a mellkasában.
Mintha teljes erőből megdobták volna egy kemény labdával, és nem kapna levegőt.
Ma reggel is ezt érezte, amikor elkezdődött az iskola, és a nővéreivel baktatott a reggeli esőben. A tanév első napját sosem várta, mert ilyenkor Ágota néni egyenként felszólította őket, hogy meséljenek a nyári szünetükről. Mindenkinek ki kellett állnia az osztály elé, és válaszolni Ágota néni kérdéseire, hogy jártak-e valahol nyaralni, és milyen izgalmas dolgok történtek velük. Anna pedig nehezen találta a szavakat, ha mindenki rá figyelt és őt bámulta. Úgy gondolta, vele nem is történt semmi izgalmas. Ezért a lehető leglassabban sétált az iskola felé a nővérei mögött, megkereste a pocsolyákat, majd beléjük lépett, és összetörte a tükörképét a vizes járdán.
Négy utcával arrébb megérkeztek Kerekmező központjába, ahol az iskola állt. Olga és Csilla a barátnőikhez futottak, és Anna is megkereste az udvaron az osztálytársait. A délelőtt pont úgy telt el, ahogy Anna elképzelte. Ágota néni ragyogó mosollyal faggatta az osztályt, a legtöbb diák pedig lelkesen mesélt a nyári kalandjairól. Volt, aki távoli országba repült, volt, aki barlangászott a szüleivel, és volt, aki tánctáborba utazott. Anya Annát is el akarta küldeni valamilyen táborba, mint a nővéreit, de Anna könyörgött, hogy ne kelljen mennie. Nem akart az otthonától távol aludni sok idegennel. Most aztán lázasan törte a fejét, miről meséljen, ha Ágota néni felszólítja. Amikor rá került a sor, csak elsuttogta, hogy a Balatonon nyaraltak, aztán sietve visszaült a helyére. Az tartotta benne a lelket, hogy ma apa jön érte, és együtt mennek haza.
Olga bent maradt a délutáni kosáredzésen, Csilla pedig a kóruspróbán, de Anna már délben hazamehetett. Ma apa sem dolgozott, így elé jött a nagykapuba. Anna elmosolyodott, amikor meglátta apát. Neki volt az iskolában a legmagasabb apukája! Hosszú karjával elérte a fák ágait. Kócos, barna haja összeviszsza állt, a szája pedig pont úgy kunkorodott felfelé, mint Annáé. Már a felhők sem sírtak az égen, átadták a helyüket a napnak, ami boldogan simogatta Anna arcát és karját. Levette a pulcsiját, és elégedetten a nap felé fordította a fejét. Hazafelé apával megnézték, hogyan nőnek a fákon a szúrós burkok, amik az alvó gesztenyéket védik. Anna megcsodálta a kedvenc házát, aminek kastélyterasza volt. Benézett a parkban az odúkba, hátha valamelyikbe beköltözött egy süncsalád. Szerette ezeket a sétákat apával, és mire az utcájukhoz értek, egészen felvidult. Ráadásul ma egy meglepetés is várt rájuk.
Az utcájuk sarkán nyílt egy új bolt. A kirakata csillogott a fényben, és Anna szíve nagyot dobbant, ahogy benézett rajta. Mintha gyémántokat, szivárványokat és égdarabkákat árultak volna odabent, minden ezernyi színben tündökölt. Annának háromszor is pislognia kellett, mire rájött, hogy mit lát valójában. Sok-sok tükröt és üveget, amik megsokszorozták a napfényt. A bolt falain bekeretezett tükrök és festmények lógtak, a polcokon pedig különös formájú üvegtárgyak és kézitükrök sorakoztak. Volt köztük zsiráfnyakú váza, piramis alakú tükrösdoboz.
– Bemenjünk? – kérdezte apa, Anna pedig bólintott.
Ahogy beléptek és köszöntek, átlátszó csengők csilingeltek a fejük felett. Anna szerint olyan hangjuk volt, mintha tündérek laktak volna bennük, és ők üdvözölték volna a vendégeket. A boltosnő azonnal feléjük indult.
– Jó napot! Miben segíthetek? – fogadta őket. Halkan beszélt, Anna mégis jól hallotta minden szavát. Meglepte, hogy az idős asszonynak fehér helyett ezüstszínű rövid haja volt, a szemét és a száját pedig rengeteg ránc ölelte körül. A legfurcsábbnak mégis azt tartotta, hogy a temérdek ránc nem elcsúfította, hanem barátságossá és vidámmá tette a néni arcát.
Úgy nézett ki, mintha magában mindig mosolyogna vagy nevetne valamin.
Anna apára pillantott, hogy vajon mit fog mondani, apa pedig Annára. Nagy csend telepedett a kisboltra. Az eladó mégsem jött zavarba. Türelmesen várt, amíg Anna és apa körbenéztek. Anna óvatosan tett pár lépést a polcok között, és elakadt a lélegzete. Az egyik kerek tükörben meglátta a tükörképét, ami rákacsintott. Anna nem akart hinni a szemének, ezért pislogott párat, majd úgy tett, mintha elfordulna, és csak a válla fölött kukucskált vissza a tükörre.
Biztosan csak képzeltem a kacsintást. Én nem kacsintottam. Akkor a tükörképem sem kacsinthatott. Az varázslat lenne, varázslat pedig nem létezik – mondogatta magában, de ahogy egy hatalmas tükrösláda elé toppant, újra megállt a szívverése. Itt ugyanis megint rakoncátlankodni kezdett a tükörképe, és olyasmit tett, amit Anna soha. Játékosan kinyújtotta rá a nyelvét. Anna elhűlve közelebb ment a ládához. Jól megnézte magát benne. Most olyan volt, mint máskor. Kicsi száját összeszorította, és nagy barna szeme elkerekedett.
Tényleg láttam, hogy a tükörképem kinyújtotta rám a nyelvét? – töprengett, és továbblépett egy falnak támasztott tükörhöz. Itt azonban újabb meglepetés várta: a tükörképe integetett neki, és gyönyörű volt! Csipkés, földig érő ruhát viselt, a szeme úgy ragyogott, mint Olgáé, a haja pedig olyan szép fényes volt, mint Csilláé. Anna pár pillanatig csak csodálta magát, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy ez sem lehetséges. A tükörképünk nem lehet más, mint amilyenek mi vagyunk – bizonygatta magának, és lenézett a lábára. Rövid szoknyát és csizmát viselt, nem csipkés ruhát, mint a tükörben. A tükörképe átverte. Csakhogy egy tükörkép átverni sem tud. Vagy mégis?
Anna most már tanácstalanul apát kereste a tekintetével, de apa nem rá figyelt. A festmények előtt állt. Anna odasomfordált hozzá, és ő is megcsodálta a képeket. Az egyiken idős bácsi búslakodott a foteljében, előtte becsukott újság, mellette egy kávé, amit nem ivott meg. A másik festményen kitárt kézzel állt egy lány, mintha magához akarna ölelni valakit. A szeme szomorúan fénylett. A harmadikon egy néni sírdogált egy ágy szélén ülve.
– Szépek, igaz? Csak nagyon szomorúak – lépett melléjük a boltos néni.. – Vállalok képkeretezést, tükörkeretezést minden méretben és stílusban.
– Hát… nekünk most nincs szükségünk képkeretezésre. De nagyon köszönjük, hogy megnézhettük a boltot – felelte apa, aztán Annához fordult. – Te szeretnél valamit, kicsim? Anna a furcsán viselkedő tükrök felé pislogott. Nem merte elmondani apának és a boltos néninek, hogy mit látott bennük, ezért csak megrázta a fejét.
– Akkor indulunk. Még biztosan sokszor fogunk találkozni. Itt lakunk az utcában. Viszontlátásra! – búcsúzott apa az eladótól.
– Ó, de jó! Én is ideköltöztem a boltom fölé. Tót Ili vagyok, de hívjanak csak Ili néninek – mosolygott a boltos, majd Anna elé tartott egy kicsi, tulipánkeretes kézitükröt.
– Ti voltatok az első vendégeim, ezért van egy ajándékom a számodra. Legyen szép napod! – suttogta.
Anna bátortalanul apára nézett, aztán kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a tulipános tükröt.
– Balkezes vagy – mondta erre hirtelen a boltos néni.
– Honnan tudod? – bukott ki Annából a kérdés, pedig idegenekhez ritkán mert szólni. Az ősz hajú asszony felnevetett.
– Ne aggódj, nem vagyok boszorkány. Csak észrevettem, hogy a bal kezeddel nyúltál a tükörért. Én is balkezes vagyok – magyarázta Ili néni, de Anna úgy érezte, hogy nem a teljes igazságot mondja. Mintha titkolna valamit. A boltos néni másnak tűnt, mint a többi szomszédjuk. És igenis boszorkányosan nézett ki. Hosszú, földig érő szoknyát viselt, a vállára pedig kötött kendőt terített. Sok-sok ránc futott az arcán és a kezén, ráadásul az orra is kicsit görbe volt. Nagyon hasonlított a képeskönyvekben látott boszikra. Anna szeretett volna még kérdezni tőle valamit, de maga sem tudta, mit. Ráadásul apa már indult is.
– Köszönjük a kedvességét! Viszontlátásra – köszönt el újra apa.
– Viszlát! Szia, Anna! Látogass meg máskor is! – integetett nekik a boltos néni, és Annára kacsintott. Anna visszaintett az egyik kezével, a másikkal pedig magához szorította az ajándékba kapott tükröt. Csak otthon, a szobájában mert belenézni. Felkészült rá, hogy talán ebben is furcsán viselkedik majd a tükörképe. Nem is csalódott. A tükörképe csillogó szemmel mosolygott rá, és úgy kacsintott, mint a boltban Ili néni. Anna eltátotta a száját, aztán visszamosolygott a tükörképére.
A képkeretező Ili néni nem lehet igazi boszorkány, mert Csilla azt mondta, hogy boszorkányok nem léteznek. Márpedig Csilla mindent tud. Vagyis szinte mindent. De Ili néni akkor is rejtélyes – gondolta Anna. Bár eddig sehová sem merészkedett el egyedül, most életében először elhatározta, hogy Ili nénit holnap is meglátogatja. A nővéreivel fog hazamenni, de ők biztosan elengedik, és akkor kideríti, miért ilyen különösek a boltban kapható tükrök.
