A minnesotai St. Paulban dolgozik könyvtárosként, amikor megismerkedik Will Kennicott-tal, majd bele is szeret a fiatal orvosba, aki arról álmodik, hogy visszatérhet gyermekkora kisvárosába. Gopher Prairie-be költöznek, amely várost Sinclair saját szülővárosáról, a minnesotai Sauk Centre-ről mintázta. Gopher City, a tipikus amerikai kisváros, sivárságával, provinciális jellegével és szűk látókörű lakóival mély csalódást okoz Carolnak, de gondolkodása és mérhetetlen, már-már naiv optimizmusa arra sarkallja, hogy meggyőzze a várost: a változás nemcsak szükséges, hanem elkerülhetetlen is. Miközben szenvedélyes lelkesedéssel, lankadatlanul próbálja elfogadtatni progresszív értékeit, rendre falakba ütközik, de sokáig úgy tűnik, hogy a számos kudarc sem tudja eltéríteni nagyszabású terveitől.
Sinclair Lewis nagyregénye, amely a magyar olvasókhoz először 1930-ban jutott el, izgalmas, szellemes történetben, mély iróniával mutatja be a változásra képtelennek tűnő, a múltban ragadt, a haladásnak minden erővel ellenálló századeleji provinciális Amerikát. „Sinclair Lewis nagyregénye
hol gúnyosan összekacsintva, hol megbocsájtó szeretettel rajzolja fel kora Amerikáját,
és egy becsvágyó orvoskutató életútját, aki megtapasztalja, hogyan itatja át a tudományos működést számtalan politikai és gazdasági érdek, miként válik a nemes és önfeláldozó ügy kicsinyes emberi törekvések játszóterévé. Dr. Arrowsmith világa régi, de a regény által felvetett etikai és társadalmi kérdések még sokáig velünk maradnak.” (Réz Anna filozófus, a Mardos szerzője)
Sinclair Lewis (1885–1951) első amerikai íróként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat 1930-ban, „erőteljes, életteli leíró művészetéért és szellemes humoráért, melyekkel új és eredeti karaktereket tudott alkotni”. 1920-ban megjelent, Fő utca című regénye hatalmas sikert aratott, a 20. századi amerikai könyvkiadás történetének egyik legszenzációsabb eseménye volt: rövid idő alatt 2 millió példányban kelt el – jelentős anyagi biztonságot teremtve alkotójának, aki korábban két megírandó ötletét is eladta Jack Londonnak.
Sinclair Lewis: Fő utca (részlet)
Fordította: Schöpflin Aladár
1
A préri kergetőző felhői alatt acélszürke a levegő. Elviselhetetlen dübörgés, szakadatlan zúgás. Éles narancsillat töri meg a fürdetlen emberek és ócska holmik párolgó bűzét.
A helységeket olyan rendszertelenül építették, mintha papírdobozokat dobáltak volna egy kamrának a padlójára. A halványsárga tarlóföldek színét csak füzesek szakítják meg, amelyek fehér házakat és piros pajtákat vesznek körül.
A 7-es számú vonat, mely Minnesotán dübörög át, észrevétlenül felkúszik az óriási fennsíkra, mely ezer mérföldes emelkedéssel húzódik fel a forró Mississippi-völgyből a Sziklás-hegységre.
Forró, poros szeptemberi nap.
A vonatnak nincsen kényelmes pullmankocsija, a fejtámaszt kétes tisztaságú törülközők fedik. A kocsit faragott tölgyfaoszlopok választják ketté, de a teteje csak csupasz, kormos, szálkás fa. Nincs kiszolgálás, nincsenek vánkosok, nem lehet aludni, éjjel-nappal ebben a hosszú acélskatulyában kell utazni. Az útitársak farmerek, mindig fáradt asszonyokkal és gyerekeikkel, akik mind egykorúaknak látszanak, munkások, kik új munkahelyükre utaznak.
Kifordult helyzetekben próbálnak aludni, fejüket az ablaktáblákra vagy összehajtogatott köpönyegeikre támasztják, lábaikat nyújtogatják. Nem olvasnak, úgy látszik, mintha nem is gondolkoznának. Várakoznak. Egy korán ráncosodott, fiatalon vénült anya, aki úgy járt, mintha az ízületei kiszáradtak volna, kinyitott egy bőröndöt, amelyben gyűrött blúzok voltak, egy pár elöl kilyukadt papucs, egy patent orvosságosüveg, egy kis csésze, egy papírba burkolt álmoskönyv, melyet az újságárus sózhatott rá. Valami kétszersültet vett elő, s a kisbabáját etette, aki a padon feküdt, és reménytelenül bőgött. A morzsák lehullottak az ülés piros plüssére,
az asszony felsóhajtott, és próbálta lesöpörni őket, de azok ördöngösen visszaestek a plüssre.
Mocskos férfi és nő szendvicset majszolt, és a földre szórta a morzsákat. Egy magas, téglaszínű norvég levetette cipőjét, röfögött a megkönnyebbüléstől, és feltette szürke harisnyás lábát a szemben levő ülésre.
Egy öregasszony, kinek fogatlan szája úgy mozgott, mint a teknősbékáé, s akinek haja nem annyira fehér volt, hanem inkább sárga, mint az avult vászon, s koponyája kilátszott a fürtjei alól, aggodalmasan emelte fel bőröndjét, kinyitotta, belenézegetett, becsukta, és újra elrejtette. A bőrönd tele volt kincsekkel és emléktárgyakkal: egy bőrcsat, egy régi zenekari hangverseny programja, szalag, csipke- és selyemdarabkák. Mellette egy rendkívül felháborodott papagáj ült kalitkájában.
Két szemben levő pamlag, melyet egy szlovén vasbányász családja foglalt el, tele volt cipőkkel, játék bábukkal, whiskysüvegekkel, újságpapírba tekert batyukkal, egy varrózsákkal. A legidősebb fiú szájharmonikát vett elő zsebéből, letörölte róla a dohánymorzsákat, és addig fújta, amíg a kocsiban mindenkinek megfájdult a feje.
Egy árus mentát, csokoládészeleteket és limonádét árult. Egy leány szüntelenül járt a víztartóhoz és vissza a helyére. A kemény papírboríték, melyet pohárul használt, csöpögött az oldalán, és a leány minden útjakor rátaposott egy ács lábára, aki mindig rámordult:
– Nem tud vigyázni?
A poros ajtók nyitva voltak, a dohányzókocsiból láthatóan húzódott be a büdös és kékes dohányfüst, s ezzel együtt a harsogó kacagás azon az anekdotán, melyet egy kékruhás és levendulaszín nyakkendős fiatalember mondott el a sofőroverallos, köpcös embernek.
A szag egyre sűrűbb, egyre áporodottabb lett.
2
Minden utasnak az ülőhelye volt az ideiglenes otthona, de a legtöbb utas lusta házigazdának bizonyult, piszkosak voltak a padok, csak egy volt tiszta, azon egy szemmel láthatólag jómódú férfi és egy fekete hajú, finom bőrű nő üldögélt, akinek a cipője makulátlan lóbőr zsámolyon pihent. Dr. Will Kennicott és fiatal felesége, Carol. Sokbeszédű, egy évig tartó jegyesség után házasodtak össze, és a coloradói hegyekben tett nászútjuk után most hazafelé utaztak Gopher Prairie-be.
A személyvonat néphordái nem voltak ismeretlenek Carol számára.
Látta őket, amikor Chicagóba kirándult St. Paulból, de most, hogy ez lett az ő népe, melyet neki kell majd megfüröszteni, felbiztatni és kicsinosítani, éles és kényelmetlen érdeklődést érzett irántuk. Elkeserítették. Nagyon is faragatlanok voltak. Ő mindig azt vitatta, hogy Amerikában nincs parasztság, és most próbálta megőrizni ezt a hitét, képzelőtehetséget és vállalkozószellemet tulajdonított a fiatal svéd farmerlegényeknek és a megrendeléseit rendezgető kereskedelmi utazónak. De az öregebb emberek, jenkik és norvégok és finnek egyaránt elfogadták a szegénység jármát.
„Parasztok ezek” – kesergett Carol.
– Nem volna mód felébreszteni őket? Mi volna, ha megtanulnák a tudományos mezőgazdaságot? – kérdezte Kennicott-tól, megragadva a kezét.
Nagyon átformálták ezek a mézeshetek. Megrémült attól, hogy milyen viharos tud lenni egy érzés, ha egyszer feltámad benne. Will pompás ember volt: izmos, csinos, remekül értett a táborozáshoz, gyöngéd és megértő volt, amikor egymás mellett hevertek a sátorban, amelyet a fenyőfák között ütöttek fel egy magányos hegyi ösvény mellett. Amikor felriadt gondolataiból, melyek újra elkezdendő praxisán jártak, megszorította Carol kezét.
– Ezek az emberek?
Hogy felébresszük őket? De miért? Hiszen boldogok!
– De olyan faragatlanok. Azaz, hogy nem ezt akartam mondani... Úgy bele vannak... bele vannak tapadva a sárba.
– Nézd, Carrie. Szakítanod kell azzal a városi felfogással, hogy mindenki bolond, akinek a nadrágja nincs kivasalva. Ezek a farmerek keményen dolgoznak, és tudnak boldogulni.
– Tudom. Hisz ez bánt. Az életük olyan nehéz... azok az elhagyott tanyák, és ez a mocskos vasút...
– De ők nem törődnek vele. Különben is a dolgok fejlődnek. Az autó, a telefon, a közlekedés, mindez közelebbi érintkezésbe hozza a farmereket a várossal. Idő kell hozzá, hisz tudod, hogy teljesen megváltozzék a vadon, ami itt még ötven év előtt volt. De ma már... hát fel tudnak már kapni a Fordra vagy az Overlandre, és hamarabb eljutnak szombat este a moziba, mint te St. Paulba a villamossal.
– De ha ezekbe a városokba mennek a farmerek felszabadulni magányukból, amelyek mellett elmentünk... Nem érted? Hát nézd meg!
Kennicott elámult. Gyermekkora óta mindig egyformának látta a városokat ugyanezen a vasúti vonalon. Ezt mormogta:
– De hát mi baj van velük? Ide csődül össze a környék. Elcsodálkoznál, ha megtudnád, mennyi búzát, rozsot, árpát és burgonyát szállítanak el évenként.
– De mikor olyan csúnyák.
– Megengedem, hogy nem olyan kényelmesek, mint Gopher Prairie. De időt kell nekik adni.
– Mit ér időt adni nekik, ha nem támad valakiben az a hozzáértéssel párosult vágy, hogy rendbe hozza őket? Sok száz gyár szép autókat igyekszik gyártani, de ezeket a városokat a véletlenre hagyják. Nem. Ez nem lehet így. Különös tehetség kellett hozzá, hogy ilyen hitványakká tegyék őket.
– Nem olyan nagyon csúnyák – felelte a doktor.
Úgy tett, mintha az ő keze volna a macska, Carolé az egér. Most először történt, hogy Carol inkább tűrte, mint biztatta ezt a játé-kot. Kinézett Schoenstramra, egy mintegy százötven lakosú kisvárosra, ahol most állt meg a vonat.
Egy szakállas német és püffedt szájú felesége kotorta elő óriási bőrutánzatú táskáját az ülés alól, és kibotorkáltak vele. Az állomási elöljáró egy levágott borjút emelt be a poggyászkocsiba. Más mozgás nem volt látható Schoenstramban. A várakozás nyugalmában Carol hallotta, hogy egy ló dobog az istállóban, egy ács kalapál a tetőn.
Schoenstram üzleti központja egy háztömb egyik oldalán volt, szemben az állomással. Egy sor egyemeletes bolt állt itt, galvanizált táblákkal, vörösre vagy mérges sárgára festett zsalukkal az ajtajukban. Az épületek rendetlenül álltak, mintha csak ideiglenes helyükön volnának, mint valami bányatelep utcája a filmen. Az állomás egyszobás, ládaszerű épület volt, egyik oldalán sáros ökörállás, a másikon vörösre festett gabonatároló, amely a zsindelytető szélén álló kupolájával olyan volt, mint egy széles vállú, kicsiny, hegyes fejű ember.
Csak a vörös téglából épült katolikus templom és paplak látszott lakható épületnek a Fő utca végén.
Carol meghúzta Kennicott kabátujját.
– Erre mondod te, hogy nem is olyan csúf város?
– Ezek a hollandus porfészkek kissé elmaradtak. De hát, ami azt illeti... Nézd azt a fickót, aki ott az áruraktár felől jön, most beül abba a nagy kocsiba. Egyszer volt már vele dolgom. A fél város az övé, a raktáron kívül. Rauskukle a neve. Egész rakás jelzálogpapírja van, és farmokat tesz fel kártyán. Jópofa. Azt mondják róla, van vagy három-négyszázezer dollárja. Pompás, nagy, sárga téglaháza van csempézett folyosókkal, kerttel, mindennel a város túlsó végén... innen nem látni... elmentem mellette, mikor arra kocsiztam. Igenis!
– Hát ha ez mind megvan neki, akkor még kevésbé van mentsége a városnak. Ha az a háromszázezer dollár visszakerülne a városba, ahova való, akkor felgyújthatnák ezeket a viskókat, és felépíthetnének egy álomvárost, egy kincset. Miért engedik a farmerek és a városi nép, hogy ez az úr megtartsa magának?
– Mondhatom, néha nem értelek, Carol. Hogy meghagyják neki? Hiszen nem tehetnek mást. Buta vén hollandus, a pap talán az ujjára tudja csavarni, de ha jó szántóföldet kell keresni, akkor aztán pompás legény a talpán.
– Látom. Ezeknek az embereknek ez a szépségideáljuk.
A város őt építi fel, épületek helyett.
– Szavamra nem tudom, mit akarsz. Úgy látszik, ki vagy merülve ettől a hosszú úttól. Majd jobban érzed magad, ha otthon leszel, kapsz egy jó fürdőt, és felveszed a kék pongyoládat. Ez amolyan vámpírjelmez, te boszorkány.
Megszorította karját, és sokatmondóan nézett rá.
Elindultak a schoenstrami állomás sivatagi nyugalmából. A vonat zörgött, zakatolt, ingott. A levegő émelyítően sűrű lett. Kennicott elfordította Carol arcát az ablaktól, a vállára vonta a fejét. A hízelgés elvonta a figyelmét a rosszkedvétől, de csak nagy nehezen. De akarata ellenére szabadult ki belőle, s mikor Kennicott meg volt nyugodva, hogy most már rendbe hozta minden baját, és fellapozott egy detektívtörténeteket közlő folyóiratot, akkor Carol kiegyenesedett ültében, és tűnődni kezdett.
„Itt van a világ legújabb birodalma, az északi Közép-Nyugat, csodaszép nyájak és pompás tavak országa, új autók és kátránypapírral födött viskók és vörös tornyokhoz hasonló gabonaraktárak, faragatlan beszédek és korlátlan remények országa. Egy birodalom, mely a világ negyedrészét táplálja, de még csak belefogott a munkájába. Ezek a pionírok, ezek az izzadt utasok, minden telefonjukkal, bankszámlájukkal, gépzongoráikkal és szövetkezeteikkel. Minden kövér gazdasága mellett ez az úttörők birodalma. Mi vajon a jövője? Jövendő városok és gyári füst, ahol most tágas, üres földek vannak? Biztos otthonok? Vagy csöndes kastélyok, komor kunyhókkal körülvéve? Ifjúság, ami tudást és jókedvet talál? Készséget a megszentelt hazugságok eloszlatására? Vagy krémszínbőrű hízott nők, zsírral és krétával bekenve, vadállatok szőrméivel és megölt madarak véres tollaival pompázva, piros körmű, ékszerekkel kirakott ujjaik közt bridzskártyát forgatva, asszonyok, akik tömérdek vesződség és bosszúság elpazarlása után is olyanok, mint az ölebeik? Megmaradnak a régi, avas egyenlőtlenségek, vagy valami mást hoz a történelem, mint más birodalmak unott érettségét? Mi a jövő, és mi a remény?”
Carolnak fájt a feje a vonatrázástól. Nézte a prérit: a sík mezőföldeket és a hosszúra elnyúlt, hullámos dombokat. A préri szélessége és nagysága, ami egy órával előbb még lelkesítette, most kezdte megijeszteni. Olyan szélesre és minden irányban olyan messzire kiterjedt, hogy nem lehetett befogni. Sohasem fogja megismerni.
Kennicott elmerült a bűnügyi történetben.
Azzal az elhagyatottsággal igyekezett elfeledni a problémákat és tárgyilagosan nézni a prérire, ami akkor a legnyomasztóbb, amikor sokan vannak az ember körül.
A fű a vonat mellett felégett, olyan volt, mint egy szemétdomb, amelyből fűzfák csutkái állanak ki. Az egyenes, szögesdrót kerítések mögött aranyló hasábok hevertek rakásba hordva. Csak ez a vékony sövény választotta el őket a rónától, az ősziesen letarolt búzaföldektől; minden tábla, körülbelül száz holdnyi, közvetlen közelről szúrósnak és szürkének látszott, de messziről mint cserszínű selyem fedte el a szelíd dombokat. A búzakeresztek végtelen sorai kopott katonákként vonultak sárga köpenyeikben. A frissen szántott földek mintha fekete zászlókként estek volna a távoli dombokra. A kép harciasan végtelen, nyers volt, nem szelídítették barátságos kertek. Tölgyfák tuskói enyhítették a síkságot, körülöttük rövid, vad fű. Az egész megmunkált földet szertelenül dússá tette a napfény. A napsugarak káprázva estek a nyílt tarlóra, roppant felhők árnyai settenkedtek az alacsony töltéseken át, az ég pedig szélesebb, magasabb és elszántabban kék volt, mint a városok ege. Carol legalább így látta.
– Nagyszerű vidék, arra való, hogy az ember nagy legyen benne – sóhajtotta.
Kennicott ekkor vidáman felnevetett:
– Tudod, hogy a következő állomás Gopher Prairie? Itthon vagyunk!
