A szerző hétköznapi esettanulmányokkal, a klasszikus erkölcsfilozófiai iskolák szemüvegén keresztül keresi a választ arra az egyszerű kérdésre, hogyan legyünk jó emberek, ami sokszor nehezebb, mint gondolnánk. A szerző fergeteges humorral vezet minket végig a különböző elméleteken, melyekben bizony sokszor magunkra ismerhetünk, felfedezhetjük saját reakcióinkat, hétköznapi dilemmáinkat. Eltérítsünk-e egy, a síneken dolgozók felé száguldó villamost, átmenjünk-e a piros lámpán, szabad-e megölni valakit, ha ezzel több embert menthetünk meg? Meddig terjed a felelősségünk mások boldogságában, mi a fontos: a következmény, a kötelesség vagy a saját érdekeink? De legfőbb kérdés mégis: Hogyan legyünk tökéletesek? Sehogy. De próbálkozni azért nem árt. Olvass bele a könyvbe!
Michael Shur: Hogyan legyünk tökéletesek? (részlet)
(Fordította: Nyuli Kinga)
Valamilyen önzetlen dolgot tettem. De ez nekem miért jó?
Néhány évvel ezelőtt feltűnt, hogy van egy ciki szokásom. Otthonomtól nem messze van egy Starbucks, ahol mindig ugyanazt rendeltem, egy közepes méretű kávét. Az ital 1 dollár 73 centbe került, amit mindig készpénzben fizettem ki, és amikor megkaptam a visszajárót, azt azonnal bedobtam a kassza melletti borravalógyűjtő edénybe. Vagyis… nem csak úgy bedobtam. Miután a kezembe nyomta az aprót, a kiszolgáló hátrafordult, és a kávémért nyúlt, azonban én minden egyes alkalommal megvártam, mire újra szemben állt velem, és csak akkor dobtam bele az edénybe a 27 centes nagylelkű borravalót.
Amikor egyszer rájöttem, hogy ezt csinálom – ez a pillanat nagyjából a századik eset után jött el – rengeteg kérdés merült fel bennem. Miért akartam, hogy az illető lássa, amint egy ilyen elhanyagolható jó cselekedetet hajtok végre? Valamiféle erkölcsi piros pontra vágytam cserébe a huszonhét centes borravalóért? Vagy attól tartottam, hogy ha nem látja, azt feltételezni, hogy én is azok közé tartozom, akik nem adnak borravalót? És mindez milyen kapcsolatban van a – borravalóval nem azonos, de a kérdéssel valahogy mégiscsak összefüggő – jótékonykodás ügyével? Erkölcsileg értékesebb cselekedet, ha névtelenül ajánlunk fel pénzt jótékony célokra? És ha igen, ez nem bosszantó dolog? Mármint, ha a nevünk nem kerül fel az adományozók listájára, akkor senki sem fogja tudni, milyen jó emberek vagyunk!
Bármi legyen is a viselkedésem mögött meghúzódó indok, egy dolog biztos: nagyon cikis dolgot műveltem. A huszonhét centes borravaló már önmagában egy kicsit ciki, de hogy ezt is csak akkor adtam, amikor mások látták, az duplán ciki. (Az egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy amíg a fentieken gondolkoztam, megfogalmazódott bennem, hogy mindenképpen meg kell csinálnom az A jó helyet.) Újra és újra azon tépelődtem, mit csinálok és miért csinálom. Sokat morfondíroztam azon, hogy miért is viselkedtem ennyire cikisen, és így jutottam el az erkölcsi érdem elképzeléséhez.
Az emberiség kimeríthetetlen piros pont iránti étvágya
A filozófiában az érdem arra vonatkozik, hogy mi az, amit az emberek bizonyos helyzetekben tanúsított bizonyos magatartásformával kiérdemeltek, illetve esetleg mi az, amire ennek következtében jogosulttá váltak.
Az erkölcsi érdem alapján, ha jó cselekedetet hajtunk végre, ezért jutalomban kell részesülnünk.
Néha spirituális szinten, amikor lelkünket átjárja az általunk generált kozmikus pozitív energia, néha pedig inkább gyakorlati szinten, egy aranyérem formájában. Sokan és sokat írtak már annak az erkölcsi vonatkozásairól, hogy az emberek megkapják-e, amit megérdemelnek, illetve hogy mennyire tartozik kötelességeink közé az, hogy megadjuk másoknak, amit érdemelnek (vagy legalábbis hogy arra ösztönözzük őket, hogy haladjanak tovább a megérdemelt jutalmuk felé). A kérdés összetett és gyakran nehezen értelmezhető; bizonyos szempontból az egész olyan, mint egy matematikai dilemma, táblázatokkal, grafikonokkal és mátrixokkal, de mi most ezen átugrunk és inkább gyorsan fel is tesszük a legfontosabb kérdést: Megérdemlünk-e bármiféle jutalmat, ha erényesen viselkedünk? Az én esetemben az történt, hogy amikor borravalót adtam a kiszolgálónak, valahogy úgy éreztem, ezzel kiérdemlem a háláját, amit bizonyára ki is mutat majd, ha látja nagylelkűségemet. Ezzel tulajdonképpen feje tetejére állítottam a borravaló lényegét, ugyanis a cselekedettel végső soron nem is azt jutalmaztam, aki ezt kiérdemelte, hanem saját magamat. És ha így nézzük, akkor ez a viselkedés nincs rendben, ugye?
Némileg megnyugodtam, amikor kiderült számomra, milyen sokan küzdenek ugyanezzel az érzéssel. Évszázadok óta folyik az eszmecsere arról, hogy emberi igény, hogy mások elismerjék jóságát. Amikor megkérdeztem pár barátomat és kollégáimat, ugyanerről a gyengeségről számoltak be:
amikor valami jót cselekszünk, igenis elismerést várunk érte.
Kérjük érte a piros pontot. Azt akarjuk, hogy mások jó embernek lássanak – szó szerint is lássák, mit tettünk –, ami szerintem egyszerre érthető, és rendkívül kínos. (Megjegyzés: A filozófia igen gyakran foglalkozik azzal, hogy feltárja az emberi tettek és vágyak zavarba ejtő aspektusait. Az ember valóban egy igen furcsa teremtmény.) De miért van szükségünk ennyire az elismerése még akkor is, ha a szóban forgó jó cselekedetek elhanyagolhatók?
A kérdés többféleképpen is megközelíthető, és némelyik nézőpont talán túlmegy azon, amit hagyományosan az etika tudományába sorolnánk, legalábbis amit a nyugati filozófia oda sorolna. Amikor felismertem hülye (sőt, már-már szánalmas) szokásomat feltettem magamnak ugyanazt a kérdést, amit még a Bevezetésben említettem: „Mit csinálok?”. Korábban nem volt jellemző, hogy ilyen direkt kérdést szegezzek önmagamnak, főleg nem olyan hétköznapi helyzeteket illetően, mint a kávévásárlás. Azonban azóta rájöttem, hogy ez elengedhetetlen, amennyiben szeretnék minél jobb döntéseket hozni.
(…)
És mi a helyzet Arisztotelésszel? Őszintén megmondhatom, hogy nem tudom, pontosan hogyan is állna ehhez a kérdéshez. Ez a cselekedet nem illeszkedik tökéletesen az erény kategóriájába.
Nem lehet, hogy ez inkább egy kis büszkeségtöbblet?
Vagy esetleg az alázatosság hiányáról van szó? Arisztotelész valószínűleg amiatt is a fejemre koppintana, hogy ismét a klasszikus hibám ütközik ki, túlságosan is kötelességtudóan viselkedem. Végül arra jutottam, hogy bár valóban vártam valamiféle elismerést vagy „kalapemelést” a felszolgálótól, erősebben munkált bennem a félelem, hogy esetleg azt hiszi, nem adtam borravalót. Azt akartam elérni, hogy a felszolgáló fejben a kellemes ügyfél kategóriába soroljon. Ugye emlékszünk, hogy már korábban bevallottam, mennyire idegesítő tud lenni túlzott kötelességtudatom? Most legalább mindenki láthatta.
