Erőteljes és szokatlan könyvében Nina Power azt állítja, számos nyugati országban háború folyik a férfiak ellen. A férfiakat, fogalmaz a szerző, folyamatosan negatív színben tünteti fel a popkultúra: erőszakosnak, önzőnek és lustának állítja be őket, a maszkulinitást pedig gyógyíthatatlanul mérgezőnek. Ez az általános támadás azzal a veszéllyel fenyeget, hogy újrateremti azt a negatív csoportsztereotípiát, amely a múltban oly gyakran vezetett előítéletekhez.
Power úgy véli, alapvető különbségek állnak fenn a férfiak és a nők között, és hogy a társadalomnak nem válna kárára, ha némileg férfiasabb karaktert öltene. „A fiúkat és a férfiakat hagyni kell jónak lenni, és jobbá válni” – fogalmaz. Stílusa provokatív és határozott, s közben fontos kérdéseket vet fel, például arról, miért olyan magas az öngyilkosságok aránya a fiatal férfiak körében, vagy a férfiak hogyan használhatják pozitív módon a maszkulinitásukat a bántalmazó férfiak megrendszabályozására. A könyv meghökkentően eredeti, amikor szóba kerülnek a különféle férfimozgalmak is. Power ezekben is a jót keresi, vagy legalábbis nem ítéli el őket ellentmondást nem tűrően.
A szerző fő üzenete, hogy a férfiak démonizálása előnytelen a nők számára is. A könyv őszinte kísérlet arra, hogy elemezze a két nem közötti viszonyokat, és megpróbáljon megoldást találni arra, hogyan élhetnének együtt úgy, hogy élvezik a különbözőségüket. Elvégre a nők és a férfiak az emberiség egész történelme során csapatot alkottak, és egymást kiegészítő tulajdonságaiknak köszönhetjük, hogy a mai napig itt vagyunk. Ez a felismerés pedig kiváló alapot szolgáltat a két nem közötti megbékélésre.
Nina Power: Mit akar a férfi? (részlet)
Fordította: Szécsi Noémi
A modern ember sok szempontból semleges, nemtelen lény. Fátylat borítottunk különbözőségeinkre– a legtöbb modern munkahelyen már nem számít, hogy férfi vagy nő végzi-e a munkát (habár a férfiak még mindig nagyobb számban töltik be a legveszélyesebb munkaköröket), és az sem számít, hogy a fogyasztó férfi vagy nő, kivéve, amikor valamit – általában teljesen feleslegesen – férfias vagy nőies címkével próbálnak eladni.
Paradox módon egyszerre élünk szexualizált kultúrában és olyan világban, amely szeretne megfeledkezni a nemekről.
Az androgün jelleggel való játék, vagyis amikor áthágjuk a szerephatárokat, de nem tagadjuk a nemi különbségek létét, már a múlt része, gondoljunk csak a 70-80-as évek sztárjaira: Bowie-ra, Prince-re, Grace Jonesra, Marc Almondra, Boy George-ra, Annie Lennoxra és másokra. A drag népszerűsége azt mutatja, hogy ma nagy az érdeklődés a nőiesség (és kisebb mértékben a férfiasság) eltúlzott, sztereotipikus megjelenítése iránt, az androgünitásban viszont van valami eldöntetlenség, és ez túl kényes fogalom egy olyan világban, ahol mindennek szilárdan rögzített neve és identitása van.
Szerintem oda kell visszatérnünk, hogy a férfi és nő kategóriát inkább biológiai, és nem társadalmi nemeknek tekintjük, ahol az utóbbi arra vonatkozik, hogy az emberek minek szeretnének tűnni mások előtt. Nem úgy értem, hogy nem számít, minek akarunk látszani, habár mindez túlságosan is passzol a „branding” rögeszméjétől megszállott kultúránkhoz, hanem hogy a biológiai nem figyelmen kívül hagyásával közös valóságunk alapvető igazságairól feledkezünk meg, és nem marad kapaszkodónk annak kapcsán, hogy kik is vagyunk és hogyan érthetjük meg egymást.
Az emberek szemlátomást mindig is hajlamosak voltak a zűrzavar, krízis vagy káosz valamiféle állapotában élni, de mostanság a biológiai valósággal való kapcsolatunkat teljesen leromboltuk valami más kedvéért, az ún. „nemi identitásért”, azaz hogy férfinak, nőnek, egyiknek sem, mindkettőnek, néha az egyiknek, néha a másiknak vagy valami egész másnak érezzük magunkat, és hogy ennek az identitásnak semmi köze nem kell hogy legyen a biológiai nemhez. Ezt a jelenséget definiálja Kathleen Stock Material Girls (Anyagias lányok) című könyvében „a nemi identitást erősítő és a biológiai nemtől távolodó trendként”, és megjegyzi, hogy „nemzedéki szakadék jött létre”. A nemek háborúja a nemekről zajló háborúvá változott, és ha valaki az „esszencializmusba” vagy a biológiába kapaszkodik, tehát továbbra is fenntartja azon nézetét, hogy a nemi különbségek valóságosak, és az emberi lények életét alapvetően határozzák meg, az azt kockáztatja, hogy erőszakkal fenyegetik meg, vagy hogy elveszíti a barátait, a munkahelyét, mert
különféle kampányok indultak be, hogy megbüntessék azokat a (főleg, de nem kizárólag) nőket, akik védelmezni merészelik a biológiai nemükből fakadó jogaikat.
Ahogyan azt egy Stockról szóló cikk megjegyezte: „Stock professzor az Egyesült Királyság egyik vezető genderkritikus feministájaként rengeteg kritikát és bántást kapott, miután kijelentette, hogy az egyén nem tudja megváltoztatni a biológiai nemét… blogok, petíciók és Twitter-felhasználók követelik rendszeresen, hogy távolítsák el a posztjáról az ún. »transzfób« nézetei miatt.” Stock nincs egyedül. J. K. Rowling szintén agresszív fenyegetéseket kapott, miután kiállt Maya Forstater adószakértő mellett, akit „transzfób” tweetjei miatt bocsátottak el. Forstater, miután a munkajogi pert elvesztette, 2021 júniusában a fellebbviteli tárgyaláson mégis győzött, mert a bíró úgy ítélte meg, hogy joga van ahhoz a meggyőződéséhez, hogy a biológiai nem valóságos, megváltozhatatlan, fontos, és nem keverendő össze a nemi identitással. Sok más nő (köztük én magam is) élte meg, hogy a beszélgetésekbe és műsorokba való meghívásaikat lemondják, zaklatják és becsmérelik őket azért, mert szóvá tették, hogy a nők aggályait is komolyan kell venni, amikor a „férfi” és „nő” szavak jelentése kapcsán vezetnek be jogi módosításokat. Az ember optimistán abban reménykedik, hogy az egyes személyek tönkretételére irányuló kampányok – amelyekre egyre több polgár és munkavállaló lesz figyelmes, és amelyeket összefoglalóan „eltörléskultúrának” (cancel culture) neveznek – egyszer véget érnek. Hogy az intézmények végre kiállnak majd az alkalmazottaikért, és hogy ahol érdekek ütköznek, ott az emberek leülnek és kidolgozzák a mindenkinek leginkább megfelelő megoldást. Azonban miközben ez a biológiai nemmel kapcsolatos harc folyik, egy másik háború is zajlik. Ezt pedig a férfiak ellen vívják, mindannyiuk ellen!
Vegyünk egyetlen friss példát: Pauline Harmange francia író 2020-as I Hate Men (Utálom a férfiakat) című könyvében kijelenti, hogy a férfiak „erőszakosak, önzőek, lusták és gyávák… bántalmaznak, megerőszakolnak és meggyilkolnak minket”. Amikor a férfiak tiltakoznak, amiért igazságtalan rágalmazás és általánosítás céltáblájává váltak, Harmange nem sok együttérzést mutat: „Miközben azon rinyálnak, hogy milyen üldöztetésben részesülnek manapság szegény férfiak, továbbra is elhárítják a felelősségét annak, hogy ne tisztán a patriarchátus termékei legyenek”. Mára a férfiak a gyűlölet legitim tárgyává váltak. Történelmi perspektívából mondhatnánk azt, hogy „Na végre!”, és jelenleg tényleg itt is tartunk, habár nem szabad elfelejtenünk, hogy a férfiak már jó ideje célkeresztbe kerültek. Hanna Rosin egy 2010-es cikkben azt a kérdést teszi fel, hogy „Mi van akkor, ha a modern, posztindusztriális gazdaság egyszerűen jobban passzol a nőkhöz, mint a férfiakhoz?” Rosin több mint egy évtizede a gazdaság akkori állása alapján vethetett fel ilyen kérdést, akkor manapság viszont a kultúra szintjén vetődik fel, hogy mi a helyzet a férfiakkal. A férfiaknak túl sokáig volt túl jó dolguk, szólnak egyes hangok. Az erőszak túlnyomó részéért ők felelősek. Úgy viselkednek, mintha mindent megérdemelnének.
Meg vannak számlálva a napjaik.
2009-ben írtam egy rövid, vitaindító könyvet, a One-Dimensional Womant (Egydimenziós nő), amelyben megírtam, hogy vélekedésem szerint hol van a nő helye a világban. A könyv arra fókuszált, milyen módokon buzdítják egyre inkább a nőket arra, hogy lépjenek be a munkaerőpiacra, és ezáltal „dolgozókként” azonosítsák magukat, és hogy mindez hogyan jelenik meg a kortárs kultúrában. A könyvnek a férfiakkal kapcsolatban nem sok mondandója volt, de nem is pocskondiázta őket. Úgy láttam, hogy a 2000-es években a nőknek nem annyira a nyílt nőgyűlölettel kellett szembesülniük, hanem inkább a kultúra opportunizmusával, amely a feminizmust akarta „eladni” a nőknek, és azzal, hogy miközben zömében férfiak által betöltött munkakörök szűntek meg, egyes munkahelyeket egyre inkább női munkahelyeknek címkéztek. Ahogyan az gyakran megtörténik, a férfiakat és nőket egymás ellen hangolták annak érdekében, hogy valaki profitáljon ebből. Azt hiszem, újabban olyan fázisába léptünk ennek a megosztásnak, amely kevésbé a munka és gazdaság szintjén működik, sokkal inkább arról szól, hogyan viselkedünk egymással. Ezzel párhuzamosan bekövetkezett az osztályok mint előnyt biztosító kategóriák hanyatlása; helyettük immár az identitás lett a kategorizálás alapja. Most már nem az számít, hogyan kapcsolódunk a termelés folyamatához – hogy a munkánk során kizsákmányolnak-e minket –, hanem inkább az, hogy hogyan azonosítjuk magunkat, és vajon az identitásunk jó (azaz érinthetetlen) vagy pedig rossz (azaz szabadon kritizálható). Osztályként a férfiak ma határozottan az utóbbi kategóriába tartoznak.
Persze valóban akad néhány olyan férfi, aki úgy viselkedik, mintha a világ és benne a nők tartoznának nekik valamivel. Ez kétségtelenül így van. Egyes férfiak rendkívül erőszakosak. Mások hatalommal rendelkeznek. Ezek a férfiak azonban nem az összes férfit jelentik. A férfiak többsége saját élményeim alapján és statisztikailag is kedves, gondoskodó, öntudatos, érdeklődő, érzelmes, szerető és védelmező ember, barátként és partnerként egyaránt. Talán eddig csak szerencsés voltam, de nem hiszem, hogy erről lenne szó. És úgy hiszem, sok nő vélekedik hozzám hasonlóan.
A férfiak többségében, akárcsak a nőkében, jó és rossz keveredik, és nem jelenthetjük ki róluk, hogy menthetetlenek.
Olyan egyszerű gyalázni a férfiakat. Sokkal nehezebb, de hosszú távon kifizetődőbb, sőt azt mondanám, szükségszerű elgondolkodni azon, hogyan tudnánk hatékonyabban együtt élni, hogyan tudnának a férfiak és nők megbarátkozni egymás létezésével. Ha boldogabban szeretnénk együtt élni, akkor sokkal több konstruktív gondolatra van szükség arról, hogyan is tudnánk ezt megoldani. Tényleg hasznos emberek egyetlen csoportját támadni? Tényleg ez hozza meg a kívánt hatást, vagyis azt, hogy a férfiak nem viselkednek majd többé úgy, ahogyan nem szeretnénk? Mi van, ha mindez valójában az ellenkező hatással jár, és még inkább belesodorja a férfiakat a nőgyűlölő ideológiákba? Ha sértődött és esetlegesen erőszakos viselkedésre hangolja őket? Összességében gyakorlatilag mindannyian ugyanazt akarjuk: harmóniában, a szükségtelen bántásokat mellőzve, a rászorulókat segítve, a sérelmeket elismerve és mindig igazságot szolgáltatva együtt élni. Csak abban nem értünk egyet, hogyan valósítható meg mindez. Egyesek azt szeretnék, ha szigorúbban felelősségre vonnák azokat a férfiakat, akik nők ellen követnek el bűncselekményeket. Ez valóban példaként szolgálhatna a többi férfi számára, csökkentve ezáltal az ilyen esetek számát. Mások teljesen le akarják rombolni a patriarchátus ködös fogalmát. Én egyre inkább úgy gondolom, hogy kevésbé struktúrákban kellene gondolkodni (és a patriarchátus maga is struktúra), inkább a kölcsönös tisztelet viszonylataiban. Abban, hogy hogyan jöhetünk ki egymással a mindennapi életben, nem pedig hatalmas, elnyomó rendszerekben, amelyektől cselekvésképtelennek érezzük magunkat. A férfiak és nők valóban különböznek, csak már elfelejtettük, miben.
Mindig lehet új módon értelmezni ezeket a különbségeket, de ha tudomást sem veszünk róluk, akkor annak egészét sem fogjuk fel, hogy kik vagyunk.
A ma domináns és negatív, a férfiak „hatalmát” és „privilégiumát” emlegető diskurzussal az az egyik baj, hogy ezeket a jelzőket alapvető tulajdonságokként kezeli, mintha a férfiak ezekkel együtt születnének, és semmi mást nem lehetne kezdeni velük, mint felpanaszolni a létüket. Ez a felfogás azt sugallja, hogy a férfiak többnyire lekezelően bánnak a nőkkel, vagy legalábbis azt tennék, ha még jobban megúszhatnák a felelősségrevonást. De ha a férfiak „egyszerűen csak ilyenek”, és valahogy testületileg utálják és megalázzák a nőket, akkor hogyan tudna bárki bármit tenni ez ellen?
