1634, Hollandia. A távoli fríz sziget, Vlieland lakói a nyári napforduló megünneplésére készülődnek. Itt találkozik a szentivánéji forgatagban a fiatal lány, Aelke, és Johannes, a festő, aki egy gyerekkori súlyos betegség miatt csak úgy szignálja a képeit: a néma Jan. Mire eljön a hajnal, a lány megtanulja, hogy beszélni lehet szavak nélkül is, ahogyan hallani sem csak a fülével hall az ember. Ám a fiút Amszterdamba, majd Londonba szólítja a munkája, és mire visszatér a szigetre, Aelke már egy gazdag nemesúr felesége.
A leányt férje egy várárokkal körülvett, régi udvarházba viszi haza, ahol fenyegető portrék függnek a falon, és ahol a személyzeten kívül nem lakik más, csak a férfi zárkózott édesanyja. Aelke maga is súlyos titkokat őriz, és ha boldogulni akar új környezetében, nagyon hamar fel kell nőnie. Amikor a véletlen újra összehozza Jannal, a lányban felébred a gyanú, hogy a sorsát ismeretlen erők alakítják. De ki lehet az, aki átvette az irányítást az élete fölött? És vajon mi a célja?
Mörk Leonóra: Szentjánosfű (részlet)
Aelke a dűne tetejére érve felkapaszkodott az egyik homokdombra és elnézett abba az irányba, ahol a távolban egy háromárbócos hajó igyekezett Károly király Angliája felé. Időközben a nap valamivel lejjebb ereszkedett, aranyhidat vonva a víztükörre, és azt a benyomást keltve, hogy ezen túl örökké nyár lesz, verőfény és meleg. Itt a parton sosem ült el a szél, most is belekapaszkodott a szoknyájába, felduzzasztotta, akár a vitorlát, megcibálta a haját, hogy az kiszabadult a fésűből és összekuszálódva az arcába csapódott. Aelkének az az érzése támadt, ha kitárná a karját, a szél a hátára venné és felrepítené a magasba, a vijjogó ezüstsirályok közé, mint egy sárkányt.
Szembefordult a széllel, hogy össze tudja fogni és újra feltűzni a haját. Ekkor vette észre, hogy nem ő az egyetlen, aki a sziget néptelenebb partját választotta ma este. Valamivel odébb, a dűne oldalában, ahol nem érte annyira a szél, magányos férfialak üldögélt egy marramfű csomón, az arcát a tenger és a látóhatáron lassan eltűnő hajó felé fordítva. Ugyanazon az ösvényen kapaszkodhatott fel, mint ő, aztán a zekéjét a fűbe dobva letelepedett, és most láthatólag a naplementében gyönyörködött. Aelke innen csak azt látta, hogy vállig érő haja sötét gesztenyeszínű, és tudta, ha megérinthetné, az ujjai között a tapintása olyan erős és sima lenne, mint a rézdrót.
Az idegen megérezhette a jelenlétét, mert feléje fordult, a tekintetük találkozott. A szeme világossszürke volt, tiszta, mély és nyugodt, mint csendes időben a tenger. Szótlanul nézték egymást, aztán Aelke zavartan kisöpörte az arcából a haját és elfordította a fejét. Már elindult volna visszafelé, hogy megkeresve az ösvényt lesétáljon a partra, amikor a másik váratlanul elmosolyodott.
A lány megtorpant, kezéből kicsúszott a finom faragású teknőchéj fésű. A férfi mosolya olyan volt, mint amikor kinyitnak egy ablakot és beárad a fény a szobába, neki pedig oda kell mennie, hogy benézzen és lássa, mi minden rejtőzik odabent. Lehajolt a fésűjéért, de mire felegyenesedett, az ismeretlen szeme már újra a horizontot pásztázta. Aelke megmagyarázhatatlan csalódottságot érzett, mintha megfosztották volna valamitől, ami soha nem is volt az övé.
Egy darabig tétován ácsorgott, végül megmozdult a lába, de számára is meglepetésként nem az ösvény, hanem az üldögélő alak irányába vitte. Ahogy közelebb ért, a másik megint ráemelte világosszürke szemét, és
ettől kezdve a lány nem törte azon a fejét, mit miért tesz.
Odasétált, leült a szomszédos fűcsomóra, maga alá simította a szoknyáját, hátradobta még mindig szabadon a vállára hulló haját és szemügyre vette az idegent.
Fiatal volt, nem sokkal idősebb nála, tizenkilenc-húsz év körüli, az álla szögletes, az orra hosszú, az arca nyílt és kedves. Ilyen közelről jól látszott, hogy a homlokába hulló haja valójában sötétvörös, fehér bőrét szeplők pettyezik. A cipője mellette hevert a homokban, meztelen lábát kinyújtva, ingujjban üldögélt. Az ölében hosszúkás, nyitott könyvet tartott, és Aelke ahogy belepillantott, felismerte a part, homokdűnék, a tenger, a sirályok és a már tovatűnt vitorlás képét. Vagyis az ismeretlen nem a midzomernacht ünnepe elől keresett menedéket a nyugati parton, hanem azért jött, hogy lerajzolja az alkonyati tájat. Festő?
A lány ösztönösen a zsebéhez kapott, ahol ott lapult a virágjóslásos vászonkendő, rajta az állítólagos jövendőbelije, a dús hajú alak a hosszú pálcával a kezében. Nem kard, hanem bot. Festőbot!
Megrázta a fejét, hogy elűzze a hívatlanul érkezett gondolatot. A fiatalember közben ugyanolyan érdeklődéssel tanulmányozta őt, ahogyan ő tette az előbb, és ettől eláradt benne a forróság, úgy, mint amikor felfelé lépkedett a dűne meleg homokjában. Félrekapta a tekintetét, és csak ekkor jutott eszébe, hogy a másik végre talán kinyithatná a száját. Mondhatna legalább annyit, hogy jó estét, vagy adjon Isten, vagy milyen kék ma a tenger, valamit, akármit. De nem, a fiú továbbra is némán bámulta őt, olyan elmélyülten, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni a vonásait.
Aelke nem bírta tovább.
– Még sosem láttalak errefelé – szólalt meg, és észrevette, hogy a másik tekintete a szeméről átugrik a szájára. – Itt laksz? Vagy csak vendégségbe jöttél?
A fiú nemet intett, aztán megfordult és a mutatóujjával hátrabökött, a sziget belseje, a watt-tenger, és azon túl a szárazföld felé.
– Micsoda? Nem értelek! Miért nem beszélsz? – ráncolta a homlokát Aelke. Micsoda fura alak, mit hadonászik itt? Ám ekkor a festő a saját szájára meg a fülére mutatva újra a fejét kezdte ingatni, és a lány egyszerre felfogta, mi a helyzet.
– Néma vagy? Nem is hallasz?
A másik bólintott és az arcára aggodalmas kifejezés telepedett. Csecsemőkorában, egy gennyes fülgyulladás miatt veszítette el a hallását, nem is emlékezett rá, milyen lehetett a csenden túli világ. Az egész életét úgy töltötte, hogy megpróbálta az állapotát a többi ember tudomására hozni, majd feldolgozni a reakciójukat: döbbenetet, kíváncsiságot, iszonyatot, gúnyt, jóindulatú érdeklődést, vagy,
amit a legjobban kedvelt és a legritkábban kapott meg, elfogadást.
Ez a váratlanul mellette termett lány, a fehér ruhájában, a sellőhajával viszont sem nem álmélkodott, sem nem szörnyülködött, csak tovább kérdezősködött, úgy, hogy ők ketten minél egyszerűbben megértsék egymást.
– Tudsz a számról olvasni? Igen? Akkor megpróbálok lassabban beszélni!
A fiú hálásan elmosolyodott, a pillantása megállapodott ezen a rózsaszín szájon. Felemelte a kezét, egy másodpercre úgy tűnt, mindjárt végigsimít vele a lány szájának cikcakkos vonalán, aztán mégis visszaejtette az ölébe, ahol a nyitott vázlatfüzet hevert. Az ujjai megkeresték a rajzoláshoz használt fekete krétát. A mestersége szerszámai között érezte magát igazán biztonságban, ha dolgozott, nem számított, hall-e vagy sem.
A legszívesebben áthajtott volna a következő lapra, hogy tájkép helyett a lányt rajzolja le, aztán belátta, nagyjából ötpercnyi ismeretség után akkor sem állhat elő ezzel az ötlettel, ha a fehér ruhás szeme leplezetlen örömmel ragyog rá. Amikor megpillantotta az alakját a dűne tetején, mintha a tengerből bukkant volna elő, a sellőasszony története jutott eszébe, aki a legenda szerint emberi alakban él halandó férje mellett, ám ha meglesik és megriasztják, visszaváltozik hableánnyá és visszatér víz alatti hazájába. Akár mesebeli, akár földi lény, nem akarta elijeszteni
Aelke azonban nem félt ettől a szabálytalan fiútól. Felbátorodott a mosolyától, és a szavakat gondosan formálva mesélni kezdett neki a szalmacsutak hajú kisgyerekről, aki lent lakik a kikötőben, aki szintén nem hall és nem tud beszélni, de akivel különféle jelek útján mégis jól szót lehet érteni.
A festő egyetértően bólogatott: ő is használt kézjeleket, és a családtagjaival, de főként az évek óta mellette lévő szolgájával, Jorrittal egészen bonyolult témákat is meg tudott vitatni. Gyerekkorában egy darabig a nővére, Catrina szolgált a tolmácsául, aztán a mostohaapjuk felfogadta mellé a szolgát, úgy intézkedve, hogy az lehetőleg mindenhová elkísérje őt.
Voogelesang úr, a nevelőapjuk okos ember volt, tudta, hogy a két testvér útjai idővel elválnak, egy fiúnak nem a nővére szoknyája mellett a helye. Így aztán amikor ügyvédként összehozta a sors egy fiatal özvegyasszonnyal, akit a volt férje rokonai kiforgattak az örökségéből és szorult helyzetbe került két félárva kisfiával, magához vette a nagyobbikat, hogy legyen sérült mostohafia támasza. Az ötlet bevált, Jorrit értelmes volt és készséges, a két fiú gyorsan egymásra hangolódott, és valóban olyan jól megértették egymást, hogy a szolga megbízható összekötőként szolgált a gazdája és a külvilág között.
A fiú számára ez egyfelől kényelmes volt, hiszen a segítségével mindent el tudott intézni, másfelől bosszantó, mivel Jorrit rendkívül komolyan vette a feladatát. Most is nehezen tudta rábeszélni, hogy hagyja magára, mert másokhoz hasonlóan neki is szüksége van rá, hogy időnként egyedül legyen.
Szerencsére az inas most lent maradt a faluban, hogy találkozhasson az öccsével, aki nemrégiben elszegődött egy felfedezőhajóra. A Zeehond nevű háromárbócost azzal a céllal indítottak útnak amszterdami kereskedők, hogy a szárazföldet észak felől megkerülve jusson el Kínába, a beváltnál rövidebb útvonalon, közben nem mellesleg kicselezve a déli tengereket uraló portugál és spanyol kalózokat. Az ismeretlen északi vizek azonban ismeretlen veszélyeket rejtegettek, nem egy hajó vált a jég foglyává vagy veszett oda rakományostul, legénységestül, és Jorrit joggal tartott attól, hogy a fivérével esetleg soha többé nem látják egymást.
A festő inkább családtagnak, mint szolgának tekintette a nálánál csak néhány évvel idősebb fiatalembert, és noha valójában már rég Amszterdamban kellett volna lennie, beleegyezett a vlielandi kirándulásba. Most pedig, miközben a lány élénk gesztusokkal kísért elbeszélését igyekezett követni,
belátta, nem is dönthetett volna bölcsebben.
Nyitókép: Kovács Kinga
