1986-ban Paul Newman és legközelebbi barátja, Stewart Stern forgatókönyvíró ambiciózus projektbe kezdett. Stern felkereste Newman családtagjait, barátait és közeli munkatársait, és interjúkat készített velük a színész életéről, majd Newman is elmesélte a saját nézőpontját a történetről. Az egyetlen kikötés az volt, hogy bárki, aki megszólal, legyen teljesen őszinte. A kikötés magára Newmanre is vonatkozott. Öt évig dolgoztak a projekten.
Több mint harminc éve elkészült Paul Newman memoárja, de az őszinte visszaemlékezés mégis csak most kerülhetett az olvasók kezébe. Az Egy hétköznapi ember különleges élete megindító vallomás, amit a legendás hollywoodi színész legjobb barátja, Stewart Stern öntött szavakba.
Az eredmény egy rendkívüli memoár, a szokásos sztáréletrajzoktól eltérően irodalmi igényességgel, izgalmasan megírt szöveg, több ezer oldalnyi interjúátiratból összeszerkesztve. Newman hangja rendkívül erőteljes: hol vicces, hol fájdalmas, de legfőképpen és mindenekelőtt kegyetlenül őszinte. A további hangok - gyermekkori barátok, bajtársak a haditengerészetnél, családtagok, filmes és színházi munkatársak, mint például Tom Cruise, George Roy Hill, Martin Ritt vagy John Huston - gazdagítják, színesítik és kontextusba helyezik Newman történetét.
Newman ragyogó részletességgel mesél traumákkal teli gyermekkoráról, tinédzserkori bizonytalanságáról, fiatalkori kudarcairól a nőkkel, sztárrá válásáról, korai riválisairól (Marlon Brando és James Dean), első házasságáról, alkoholizmusáról, Scott fia haláláról, és arról a vágyáról, hogy lányai megértsék az igazságot apjukkal kapcsolatban. A könyv talán legmegindítóbb része a Joanne Woodwarddal való kapcsolatáról szól - egymás iránti mélységes szeretetükről, és arról, ahogyan Joanne intellektuálisan, érzelmileg és érzékileg is formálta férjét, miközben minden helyzetben támaszt nyújtott neki.
Paul Newman: Egy hétköznapi ember különleges élete
Apám vasárnapi sétájára indult 1941. december 7-én, ám hamarosan visszajött az oldalbejáraton. Falfehér volt, és azt mondta, a japánok most bombázták szét Pearl Harbort.
A hír nagyjából annyit mondott nekem, mintha az derült volna ki, hogy Miki egér felcsinálta Minnie egeret, aki négy kicsi Plútót szült neki. Halvány fogalmam sem volt róla, hol az a Pearl Harbor. Nem tudtam, mi az a háború, és mivel jár. Még arról sem tudtam, hogy létezik egy rák nevű betegség. Akkoriban jártam érdektelen műveletlenségem tetőpontján. Mintha folyton a fejemben éltem volna. Teljesen lekötött saját izgalmas mesevilágom, ahol én voltam a minden ellenség felett győzedelmeskedő Fehér Lovag, ahol két méterre nőttem, és csupa hősies dolgot tettem.
Mindig azt mondom az embereknek – és tudom, sokszor megírták már –, hogy
kizárólag azért nem vettek fel pilótának a haditengerészethez, mert kiderült, hogy színvak vagyok.
Az igazság valamivel bonyolultabb; utólag visszagondolva már világos, hogy a színvakság mellett más problémák is hozzájárultak. Nem boldogultam a számítási műveletekkel, amelyek létfontosságúak a repülővezetéshez. Nem igazán értettem a tudományos dolgokhoz. Egyszerűen nem fértek a fejembe. Szó sem volt arról, hogy lusta voltam megtanulni az alapokat – a baj inkább az volt, hogy egyre inkább belebonyolódtam abba, hogyan kellene megértenem őket, de semmivel sem kerültem közelebb a tényleges megértéshez. Fizika, kémia, trigonometria – mindez túl komplikált volt nekem. Elcsüggedtem, és elment tőle a kedvem.
Még gimnáziumba jártam a második világháború kitörésekor. Alig múltam tizenhét éves, amikor 1942 júniusában leérettségiztem. Szokás szerint ezúttal sem volt tervem a jövőre. Csak azt tudtam, hogy ha nem tanulok tovább, reménytelenül besoroznak, mihelyt tizennyolc évesen elérem a korhatárt, és mehetek fedélzetet súrolni valami csatahajóra. Ez volt az elsődleges oka, hogy jelentkeztem az Ohioi Egyetemre – lehetőséget kínált, hogy legalább a katonaság kérdésében magam dönthessek a sorsomról. Így aztán amikor megkezdtem a tanulmányaimat az ohiói Athensben, egyúttal a sereghez is jelentkeztem, tudván hogy január 26-án, a tizennyolcadik születésnapomon (vagy nem sokkal később) úgyis a kezemben lesz a hivatalos behívó. Letettem az írásos alkalmasságit, és jelentkeztem a pilótakiképzésre.
Mégis meglepődtem, hogy alig múlt el a születésnapom, berendeltek orvosi vizsgálatra Detroitba. Ahol még nagyobb meglepetésemre megbuktam: a katonaorvosok rájöttek, hogy színvak vagyok. (Már gyanút foghattam volna pár hónappal korábban, amikor a bátyám megírta, hogy nem mehet pilótának, mivel – találják ki – az orvosi vizsgálaton színvaknak találták.)
Így aztán választhattam: folytatom a tisztképzési eljárást, vagy visszavonom az önkéntes jelentkezésemet, és az Ohioi Egyetem berkeiben várom, mikor kerülök a besorozottak közé. Arra gondoltam, mire lenne az jó? Bármennyire élveztem is az első félévben felvett drámaórákat, az egyetem nem igazán szólt másról, csak piálásról és csajozásról. Az egyetlen dolog, amelyben kitűntem, hogy ritka nagyivó voltam. Mivel igen sokáig tartott, hogy a haditengerészethez beadott jelentkezésemet átirányítsák, és hivatalosan kidobjanak a pilóta-kiképzésről, elküldtek a fedélzetitiszti iskolába, amelyet a Yale Egyetem campusán tartottak. A szerencse folytán az egyetem legelőkellőbb kollégiumának egyik régi szárnyába kvártélyoztak be. Kaptam egy tágas nappali szobát, mellette hálószobával, még kandalló is volt benne. Azt hiszem, ha elég jól tanultam volna New Havenben, szemet hunynak a színvakságom fölött: sajnos hamarosan kiakolbólítottak a campusról, és mehettem vissza a startmezőre, a besorozott bakák alapkiképző laktanyájába, a Rhode Island-i Newportba.
Több száz leendő tengerésszel laktam egy barakkban, akik hozzám hasonlóan még priccset sem kaptak, csupán egy függőágyat – négy hónapig egyszer sem tudtam kialudni magam. Hajnali fél ötkor kiugrasztottak minket a jéghidegbe. Gimnasztikával indult a nap, azután futnunk kellett néhány mérföldet. Nem voltam túl jó formában, főleg a rengeteg cigi miatt, szóval kemény idők voltak.
Newportban átestem egy újabb egészségügyi alkalmasságin. A vizsgálatot végző egyik tisztet már ismertem kurta kitérőmről a Yale-en; időközben kivágták az ottani orvosi iskolából, és az én laktanyámban kötött ki, segédgyógyszerészként, szakaszvezetői rangban. Amikor elvégezte rajtam a színtévesztés-tesztet, csodák csodájára már nem voltam színvak.
Így aztán jelentkezhettem a haditengerészet légierejéhez, igaz, már besorozva.
Mivel kizárt volt, hogy pilóta lehet belőlem, a rádiósokhoz adtam be a kérelmemet, és felvettek. Mehettem rádióstiszti tanfolyamra Jacksonville-be; sikeresen elvégeztem, és önként jelentkeztem egy torpedóbombázó rajba. Ezek a TPM Avenger bombázók, amelyeket ezrével gyártott a General Motors, lomhán cammogó, egylégcsavaros gépek voltak, háromfős személyzettel: egy pilóta, egy lövész a pilótfülke feletti „buborékban” és egy rádiós-lövész, aki a gép hasa alatt lévő lőtoronyban kuporgott. Az utazósebesség a 250 km/órát sem érte el. A TPM-ek elsődleges feladata abból állt, hogy kiszúrják az ellenséges tengeralattjárókat, és megtorpedózzák őket a magasból. Ha megláttunk egyet, befogtuk a giroszkópos célzókészülékünkkel, majd leereszkedtünk három-négy méterre a víz fölé, és stabilan megcéloztuk a kilövés előtt. Ilyenkor a TPM kiváló célpontot kínált az ellenséges vadászgépeknek, gond nélkül leszedhettek minket, akár az agyaggalambokat.
A következő állomás a lövészkiképzés volt Miamiban (Robert Stack – a Lenni vagy nem lenni című film lengyel pilótája – volt az oktatóm), és mi tagadás, pocsék géppuskásnak bizonyultam. Azután Dél-Kaliforniába kerültem, az Oxnard Légibázisra, végül pedig a Pearl Harbor-i támaszpontra, egy hat gépből álló TPM-rajhoz.
A floridai kiképzésem alatt összehaverkodtam két tengerésszel: a marylandi partvidékről jött Milt Dance-szel, akit Dannynek szólítottunk, és Tommy Bradyvel, egy kemény kis bostoni fickóval. Főként az hozott össze minket, hogy kábé egytermetűek voltunk, ráadásul egyvágásúak is: három jóravaló kölyök, akik sokat mókáztak együtt. Amikor megkérdezték, hol szeretnénk szolgálni, Danny hozzám hasonlóan torpedóbombázóra jelentkezett, míg Brady valahogy bejutott egy zuhanóbombázó-rajhoz.
Pár nappal később Brady életét vesztette az első gyakorlórepülésén Florida partjainál, amikor a gépének letört az egyik szárnya, miután a levegőben összeütközött egy másik bombázó szárnyával. Emlékszem, nagyon lesújtott a hír, de valahogy nem vonatkoztattam magamra. Még olyanra sem emlékszem, hogy kelletlenül ültem volna gépre utána.
Akkoriban egyfajta különös, csodás halhatatlanságérzés élt bennünk.
És persze ott volt az egyre izmosodó érzelmi közönyöm.
Szóval eszembe se jutott, hogy netán nem jövünk haza élve.
