Nyár van, hőség, 1992 augusztusa. Franciaország keleti részén, a többé nem üzemelő gyárak városában járunk. Anthony tizennégy éves, amikor az unokatestvérével unalomból ellopnak egy kenut, hogy megnézhessék a szemközti part híres nudistastrandját.
A fiú itt találkozik élete első szerelmével, és itt kezdődik el számára a valódi élet. A fiatalok ellentmondásos érzéseit és társadalmi feszültségeit bemutató regényben négy meghatározó pillanat kerül a középpontba, négy nyár a „Smells Like Teen Spirit"-től a 98-as labdarúgó-világbajnokságig. Konfliktusok a szülőkkel és a szülők között, semittevés és elvágyódás, száguldás, félelmek, szenvedélyek – útkeresés a 90-es évek szűk levegőjű átlaglakótelepeinek hátországában. Nicolas Mathieu pontos és empatikus korrajza 2018-ban elnyerte a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat.
Nicolas Mathieu francia író, történelmi és filmes tanulmányait követően dolgozott forgatókönyvíróként, szerkesztőként, tanárként. A világsikert hozó második regénye, a Gyermekeik is utánuk kapcsán így írt önmagáról: „Olyan világba születtem, ahonnan mindenáron menekülni akartam.”
Nicolas Mathieu: Gyermekeik is utánuk (részlet)
Anthony mindjárt felismerte Grandemange papa nevetését. A szomszédok biztosan együtt iszogatnak még a teraszon a szüleivel. Megkerülte a házat, hogy csatlakozzon hozzájuk. Casatiék háza egyszintesre épült, körülötte semmi, csak a félig kiszáradt gyep, amely a fiú léptei alatt úgy zörgött, mint az összegyűrt papír. Apja, akinek már nem fűlt a foga a kert karbantartásához vagy a gyomláláshoz, mindent átlőcsölt a Roundup gyomirtóra. Azóta nyugodt lelkiismerettel nézhette vasárnaponként a Grand Prix-t. A Clint Eastwood-filmek meg a Navarone ágyúi mellett ez volt talán az egyedüli gyógyír a lelkére. Anthonyt nemigen érdekelte az, ami az öregét, de legalább ennyi, a technikai sportok meg a háborús filmek. A félhomályos nappaliban, ki-ki a maga sarkában, ennél több meghittséget nem engedtek meg maguknak.
Anthony szüleit egész életükben az a becsvágy sarkallta, hogy „építsenek”,
legfőbb célpontjuk a kecó volt, és úgy-ahogy meg is valósították. Már csak húszévnyi részlet maradt, hogy egészen a magukénak mondhassák. A falak gipszkartonból készültek, felettük meredek tető, mint minden olyan vidéken, ahol az idő túlnyomó részében esik az eső. Télen a villanyfűtés nyújtott némi meleget meg elképesztő számlákat. Ezenkívül volt még két hálószoba, egy beépített konyha, egy bőrkanapé és egy kredenc lunéville-i fajanszokkal. Anthony többnyire otthonosan érezte magát itt.
– Nézd csak, megjött az én szépségem.
Évelyne Grandemange vette észre elsőként. Anthonyt egészen kicsi kora óta ismerte. Mi több, náluk, a fasorban tette meg az első lépéseit.
– Ha eszembe jut, hogy a fasorban tette meg az első lépéseit…
A férje egyetértően biccentett. A Grappe lakótelep már több mint tizenöt éves volt. Úgy éltek benne, mint egy faluban, vagy majdnem úgy. Anthony apja ránézett a karórájára.
– Hol voltál?
Anthony azt felelte, hogy a kuzinnal töltötte a délutánt.
– Reggel beugrottam Schmidtékhez – közölte az apja.
– Mindennel végeztem, mielőtt eljöttem…
– Úgy van. De ott felejtetted a kesztyűdet. Gyere, ülj ide.
A felnőttek kempingszékeken ültek egy műanyag kerti asztal körül. Gyomorkeserűvel kevert sört kortyolgattak, kivéve Évelyne-t, aki portóit ivott.
– Bűzlesz az iszaptól – jegyezte meg Hélène, Anthony anyja.
– Fürödtünk.
– Azt hittem, undorodsz tőle. Teli leszel pattanással. Oda folyik az összes szennyvíz.
Az apa megjegyezte, hogy abba nem halt még bele senki.
– Inkább menj, és hozz magadnak egy széket – mondta az anya.
Grandemange papa tréfás kedvében volt, intett neki, hogy üljön az ölébe, a tenyerével megveregette a combját.
– Ideülhetsz, van itt erő.
A kedélyes férfi csaknem két méter magas volt, a keze olyan kemény, mint a vas, és hiányzott három ujjperce. Vadászni olyan különleges puskával járt, amelynek a ravaszát a gyűrűsujjával tudta meghúzni. Megátalkodottan jópofáskodott, de nem volt igazán vicces. Anthony jó néhány fickót ismert, akik inkább udvariasságból nevettek a tréfáin, mint más okból.
– Ami azt illeti, nem szeretnék itt maradni.
– Hová akarsz menni?
Anthony az apja felé fordult, akinek megkeményedett az arca. Ha ez előfordult, a bőre hirtelen megfeszült, egészen kisimult.
– Holnap szombat – felelte Anthony.
– Hagyd már, nyári szünet van.
A szomszéd is közbelépett. Az apa felsóhajtott. Ő meg Luc Grandemange régebben a Rexel vállalatnál dolgozott, nem sokkal a kohók bezárása után. Azok közé az önkéntes felmondással távozó munkanélküliek közé tartoztak, akiket tervszerűen képeztek át targoncakezelővé. Ez akkoriban kedvező lehetőségnek tűnt; egész nap targoncával furikázni gyermekjátéknak látszott. Később azonban Patrick Casatinak akadtak problémái. Elvesztette a jogosítványát, és mindjárt aznap ugyanebből az okból a munkáját is. A jogosítványát sikerült visszaszereznie hat hónapnyi adminisztrációs munka és a Kékkeresztnél eltöltött utógondozás után. Viszont a munka ritka madár volt a völgyben, és Casati végül úgy döntött, hogy megalapítja a saját vállalkozását. Vett egy Iveco dömpert, egy fűnyírót, szerszámokat meg egy overallt, amelyre ráhímezték a nevét. Mostanában hol itt, hol ott végzett csip-csup munkákat, többnyire feketén. Jobb hónapokban összehozott négy-öt rugót is. Hélène keresetével együtt ez úgy-ahogy elég volt. A nyár számított a főszezonnak, ezért igénybe vette Anthony munkáját is, a fiú füvet nyírt, medencét takarított.
Ez a mellékállás különösen hasznosnak bizonyult olyankor, amikor az apja túlontúl fafejűnek mutatkozott.
Anthony ma reggel is sövényt nyírt dr. Schmidtéknél.
Az apa végül előhalászott egy sört a lábánál lévő hűtőtáskából, és Anthony felé nyújtotta.
– Csak a bulin jár az esze.
– Abban a korban van – mondta a szomszéd bölcselkedve.
A pólója alól kitüremkedett a hasa, fakó hájtömeg, meglehetősen visszataszító. Már föl is állt, hogy átengedje a helyét.
– Ülj már le egy percre. Mesélj valamit.
– Megint nőtt, ugye? – kérdezte Évelyne.
Most Hélène Casatin volt a sor, ő is unszolta, ugyan maradjon még egy kicsit, és emlékeztette rá, hogy az otthona nem csupán szálloda meg étterem. Ahogy teltek-múltak pillanatok, úgy vált egyre elérhetetlenebbé a drimblois-beli buli.
– Mit csináltál a kezeddel?
– Kutyabaja.
– Lefertőtlenítetted?
– Mondom, hogy kutyabaja.
– Hozz egy széket magadnak – mondta az apa.
Anthony csak nézte. A mocira gondolt. Szót fogadott. Az anyja utánament a konyhába. Jó lenne a kezére egy kis sebalkohol meg egy kötés.
– Semmi értelme – mondta Anthony.
– Van egy unokatestvérem, aki így vesztette el az egyik ujját.
Az anyja mindig efféle nevelő célzatú történetekkel hozakodott elő, például olyan gondatlanságokról, amelyek tragédiához vezettek, vagy irigylésre méltó sorsokról, amelyeknek a leukémia vetett véget. Ez tulajdonképpen csaknem az életfilozófiája volt.
– Mutasd.
Anthony megmutatta a kezét. Tökéletes. Visszamehettek a teraszra. Ott koccintottak, aztán Évelyne faggatni kezdte. Tudni akarta, mi volt a suliban, mit csinál a nyári vakáció alatt. Anthony kitérő válaszokat adott, az asszony jóindulatú, nikotintól barna mosollyal hallgatta. Az esti összeröffenésre két csomag Gauloise-t hozott. Ha a beszélgetés megszakadt, hallották jól ismert, rekedtes, sípoló lélegzését, majd rágyújtott egy újabb cigarettára. Az apa hirtelen el akart hessenteni egy kövér darazsat, amely az ömlesztettsajt-kockák csomagolásáról próbált eledelt gyűjteni. De mivel a darázs oda se bagózott, bement egy elektromos légycsapóért. Egyetlen zzz, perzselt szag, és a préda máris kinyúlt.
– Na, ez tényleg undorító – mondta Hélène.
Válaszképpen az apa leküldte a gyomorkeserűjét, és újabb sört halászott ki a hűtőtáskából. És elkezdtek arról az esetről dumálni, ami Furianiban történt a szomszéddal. Luc Grandemange szerint nincs semmi meglepő abban a vérfürdőben. A korzikaiak, hát azokat látta eleget az építkezéseken melózni, közben pukkadozott a röhögéstől. Mint gyakran előfordult, a korzikaiak a fociról dumáltak a mocskos arabokkal. Évelyne odébb ment, nem bírta, amikor a férje efféle történeteken kérődzött. Igaz, ami igaz, a készenléti rendőrség közelmúltbeli kudarcai nagyon is felkavarták a lakótelepieket. A ZUP nem volt túl messze. Már látták lelki szemeikkel, amint álarcos patkányok gyújtogatják az autókat, mint Vaulx-en-Velinben. A szomszéd meg az apa nem tehetett mást, csupán megállapította, hogy közeleg a veszély, és úgy hitték, ők az utolsó védőpajzsok.
– Nektek kell majd a helyünkre állnotok – mondta az óriás, Anthony felé bökve az állával.
– Ezekkel mindig csak a baj van – csatlakozott hozzá az apa.
– Amikor önkéntes tűzoltó voltam, bevetettek minket a ZUP-nál. Akkorka arab kölykök, mint a kisujjam, megpróbálták elcsórni a tűzoltóautó kulcsait.
– Erre ti?
– Erre semmi, eloltottuk a tüzet, mit akarsz, mit tettünk volna?
– Na, ez volt a baj.
Összeröhögtek, kivéve Anthonyt, aki felállt, készen arra, hogy lelépjen.
– Hová indulsz?
Most éppen Hélène, az anyja állította meg.
– Mennem kell.
– Kivel?
– Az unokabátyámmal.
– Találkoztál Irène-nel?
A nővérek már egyáltalán nem látogatták egymást. Az oka valami jelzálogtörténet azon a házon, amelyet a nővérek örököltek, és Irène lakott benne. Mindig a lóvé.
– Ja.
– Na és? Hogy van?
– Mit tudom én. Jól.
– Vagyis?
– Hát jól, na.
– Ajjaj, menj innen, ha csak bosszantasz.
Az apa nem ellenkezett. Már kitöltötték az újabb kupica gyomorkeserűt a szomszéddal.
A leszálló éjszakában testvéri volt a haragjuk, és egymás közelsége, a cimboraság meg a vadság csak olaj volt a tűzre. Anthony kihasználta az alkalmat, hogy felmenjen a szobájába, amely messze nem volt olyan szuper, mint a kuziné. Az apja szerzett neki egy emeletes ágyat, amely tele volt ragasztva Panini-címkékkel, francia és argentin focisták arcképével, köztük az Olympique de Marseille mezét viselő Chris Waddle fotójával. Egy bakokra helyezett deszkalap volt az íróasztala. Még egy széke sem volt, ami nem könnyítette meg a tanulást. De az sem, hogy mindig volt valaki náluk, egy nagybácsi, haverok vagy egy szomszéd, aki beugrott egy italra. Feltúrta a beépített szekrényt az alkalomhoz illő öltözék után kutatva. Nem talált semmi jobbat, mint egy fekete farmert és egy fehér pólót. L-es méret. A mellén Agrigel felirat. Egy ideig vizsgálgatta magát a szülei hálószobájában lévő tükörben. Ha nem tapsolta volna el az összes zsét a vásárban meg a Metróban, megengedhetett volna magának pár dögös szerelést. Igaz, hogy a ruhatárproblémák mindeddig teljesen hidegen hagyták. Csakhogy nemrégiben észrevette, hogy a suliban váratlan fordulatot vettek a beszélgetések. A srácok megőrültek egy pár Torsionért vagy egy Waikiki pólóért. Miközben a saját szedett-vedett cuccát szemlélte a tükörben, megfogadta, hogy összespórolja a pénzt.
