Az Egy ifjú természetbúvár naplójában Dara McAnulty megosztja velünk kifogyhatatlan csodálatát és elmélyült érdeklődését a természeti világ és annak lakói iránt. Az élettől nyüzsgő vidéki tájat, amelybe vibrálóan élményszerű feljegyzései kalauzolnak, ismerős lények – fekete rigók, vércsék, nyulak, százszorszépek – népesítik be, és Dara barangoló családtagjai is felbukkannak. Közben azt is megtudhatjuk, hogy ez a lelkesedés miként segíti át a nehézségeken, amelyekkel autista fiatalként kell napról napra szembenéznie. A naplóírás tizenkét hónapja alatt nagyot fordul vele a világ: családjával az ország egy másik részébe költözik, ahol idegen környezetben, új iskolában kell megtalálnia létfontosságú belső egyensúlyát. De a költözés egy új vidék felfedezésének lehetőségét is jelenti. Miközben a tavasz nyárba, majd őszbe fordul, a természet jelenlétéből és családja támogató szeretetéből erőt merítve Dara ahhoz is megtalálja magában a bátorságot, hogy hallassa a hangját,
és aktivistaként álljon ki környezetünk védelme érdekében.
Miről szól ez a könyv? Egy szerelmes óda a természethez megspékelve egy erős, csodálatos fiatal autista srác és családja történetével. Ha valami egyedire vágytok, imádjátok a természetet és egy kicsit többet szeretnétek megtudni arról, hogy milyen problémákkal kell megküzdeni a spektrumzavarral élőknek lapozzatok bele.
Dara McAnulty észak-ír író és környezetvédelmi aktivista, fiatal kora ellenére már számos díj nyertese. A 19 éves Cambridge-i Queens' College biológus hallgatója a Jane Goodall Intézet nagykövete, gyakori szereplője a BBC környezetvédelmi műsorainak és rendszeresen publikál a The Guardian hasábjain is. 2023-ban kitüntetést kapott a környezet és az autizmus spektrumzavarral küzdő emberek érdekében végzett munkájáért.
Dara McAnulty: Egy ifjú természetbúvár naplója (részlet)
Fordította Varró Zsuzsa
Téli sötétség, a jeges széllökéseket lehelő kísértet. A havas napok varázslatosak, de mi a helyzet a tél többi részével? Szürkékben és barnákban ázó, kimerült napok, megannyi szétfolyó akvarell. A bőség hiánya kontúrokat és formákat tár fel a tájban. Struktúrákat, a csupaszság tornyait. Üdvözöld a szürkületet, fogadd be az éjszakát, ahogy egyre többet vesz el a nappalból. Érezd, hogy az égbolt közelebb van, mint bármikor, ahogy rád nehezedik, néha finoman, máskor erőteljesebben. A szépségét az egésznek. A levegő törékenységét, és hogy a sötétség képes homályba burkolni minden évszakot. A tél nekem most, úgy érzem, a növekedés időszaka, az elmélkedésé, az odafordulásé az őseinkhez és azokhoz, akik már eltávoztak közülünk. A történeteikhez, tanításaikhoz, relikviáikhoz. A több sötétség nagyobb csendességet is jelent esténként, amikor csak a vörösbegy énekét lehet hallani, meg a vetési varjút, csókát, hollót vagy dolmányos varjút, a sirályok távoli vijjogását.
És ezek között még sokkal több mindent meg tudok hallani.
Vannak, akiknek a télben az a legnehezebb, hogy sötétben kell felkelni, de én mindig szerettem ezt, azok óta a kisgyerekkori reggelek óta Anyuval: a takaró alá csempészett történeteket, a napkelte előtti sakkpartikat, bármelyik évszakban. Mire kivilágosodott, úgy éreztük, hogy már rengeteg mindent csináltunk. Sokszor egyedül is felkeltem, hogy a hangok nyomába eredjek hajnal előtt, hallgassam a ketyegő órát, az olajkályha duruzsolását, a meleg vízzel megtelő fűtőtestek nyikorgását. Ezek a fogaskerekek lendítették mozgásba a napot, mielőtt kicsit kivilágosodott az ég, és a csókák táncolni kezdtek a nyárikonyha tetején. Aztán egy éneklő vörösbegy. Egy kiboruló legós doboz. A fán koppanó fa hangja, miközben felállítottam Apu régi sakkkészletét, a rézkallantyú már kezdett szétesni, a neve gael betűkkel volt golyóstollal ráírva. A sötétség csendjében tennivenni a legjobb módja az egész napra való felkészülésnek, felvésni dolgokat még napkelte előtt, megjelölni, és figyelni, ahogy szétnyílik az idő függönye, és színre lép a nap. Annyival több mindent lehet látni télen, a faágak remegését, ahogy átfúj rajtuk a szél; több kuporgó, apró alakot az ágakon, és annyi minden más tárul majd még a szemünk elé.
Élénken emlékszem egy decemberi napra, amikor a Lagancsatorna mentén rengeteg fehérség világított meg mindent köröskörül. Emlékszem a kabátra, ami rajtam volt, a bézs düftinre, mert nagyon szerettem. Kék gumicsizma. A fürtjeim hosszúra nőttek, és Lorcan éppen szaladt. Az első lépései voltak ezek? Mennyi is lehettem? Hároméves? Vajon másoknak is vannak ilyen korai emlékei? Nekem ezek a legélénkebb emlékeim, kristálytiszták, ropogósak, mint a lépteink hangja aznap délután. A nap alacsonyan jár, de fényes, és van egy hosszú szakasz, mielőtt elérjük a folyó fölé hajoló fűzfákat. Lehetőségek elérhető távolságban. Egyre közelebb van az élet egy szigete. Ösztönösen elcsendesedem, és lassabban mozgok; fodrozódást látok, ami szétzilálja az ágak tükörképét. Sima hát, fekete, siklik a vízben. Megmutatom Apunak, és mozdulatlanul ülünk. Anyu magához öleli Lorcant és a fülébe suttog, hogy ő is nyugton maradjon. Árnyszerű alak, egy vidra, felemeli a fejét és úszik – olyan tisztán látjuk, és nincs ott senki más rajtunk kívül. Csak csend és vidra, vidra és csend. Érzem a pillanat súlyát, egy könnycsepp gördül le az arcomon. Nem tudom, mitől csordul ki. A vidrák tudnak ilyet. És amikor meg fordul és eltűnik, még több élet tölti be az űrt, amelyet maga után hagyott: előreszegezett csőrrel kék fény suhan át a folyó fölött, egy jégmadár, olyan gyorsan, hogy biztos csak képzeltem.
Így kezdődik a zokogás, de micsoda zokogás.
A tél váltja ki belőlem, mindennek a tisztasága, hogy látok anélkül, hogy keresnem kéne. Ahogy a hang is messzebbre elhallatszik ilyenkor. Felnézni és látni a dolgoknak azokat a részeit, amelyek különben mindig rejtve vannak. Persze a tél hosszúsága azért megviseli az embert. Nyomasztóvá válik egy idő után, főleg, amikor felülkerekedik rajtad a várakozás izgalma, és azt kívánod, bárcsak itt lenne már a tavasz.
Az után a vidrás nap után elolvadt a hó, és minden nap szürkébbnek tűnt utána. A lelki szemeim előtt még mindig láttam a színeket, amelyek már nem voltak igazán ott, a jégmadár színeit, a csillogó vízfodrokat. És most, ahogy belépek a tizennegyedik évem utolsó negyedébe, még mindig él bennem ez az emlék, hogy előhúzzam, amikor a sötétség már túl sok, amikor az éjszaka inkább ellenség, mint barát, és beborít, és olyan súlyosan nehezedik rád, hogy alig látsz, alig kapsz levegőt. Odabent őrzöm ezeket az emlékeket, a megfigyelések és történések tárában összegyűjtve, és előveszem, amikor a legnagyobb szükségem van rájuk, hogy fényt adjanak. Ki kell mennem a világba, hogy új dolgokat keressek.
Mert mindig ott vannak. Mindig.
December 16., vasárnap
Mára kitisztult az ég, egy kis fényt hozva a vízben tocsogó elmúlt napok állandó szürkeségébe. Mintha hetek óta ki sem mozdultunk volna egy kiadósat sétálni; erre a klausztrofóbiára még rátesznek az év végi vizsgák és a hamuszürke időjárás. Egy kicsit mind kezdtünk már megbolondulni. Én azért továbbra is sétáltam a nyirkosságban: korán reggel fel a dombra a sötétben, egészen a lovaglóútig a parkerdőben, és vissza. Rövid pillanatokra kimenekültem az esőbe. A süvítő szél mindig elfújja a letargiát és apátiát, ami a négy fal között rakódik le bennem, otthon és az iskolában. Óriási megkönnyebbülés, amikor a kirándulás híre elterjed a házban. Kimozdulunk! Elmegyünk Rostrevorba, a Fairy Glen-hez. Az egész család, még Rosie is, a lila pöttyös kabátkájában. Nagyi ott lakik a közelben, úgyhogy utána nála fogunk vacsorázni. Kisebb koromban egy ilyen új terv totális agyi káoszt okozott volna nálam. Nem lett volna lehetséges. A hirtelen átmenetek fájdalmas döfésként értek; gyors feldolgozásuk a legtöbb embernek olyan simán megy, nekem viszont meghűlt tőle az ereimben a vér. Most már, hála Anyu gyengéd útmutatásának, amihez a ki-rándulások esetében mindenre kiterjedő magyarázatok kellettek és rengeteg tervezés, sokkal könnyebben tudom kezelni a spontaneitást. Nem hiszem, hogy az emberek tudják, mi mindennek kell a színfalak mögött lejátszódnia ahhoz, hogy „mi, autisták” úgy tűnjünk, mint akikkel minden rendben van. De legtöbbször mindent benntartunk, erős kontroll alatt, amíg biztonságos helyre érünk. Aztán kiengedjük a feszültséget. Egy zubogó folyó és egy könnyű séta. Eszembe jut, hogy Virginia Woolf alakjait a Mrs. Dalloway-ben az köti össze, hogy sétákat tesznek Londonban; én nem emberekkel kerülök kapcsolatba ilyenkor, hanem az elemekkel, a természettel,
és ez elválaszthatatlanná vált a mindennapi életemtől, a saját történetemtől.
De folytattam interakciókat emberekkel is. Többet, mint az életem bármelyik másik szakaszában. Az ökocsoport az iskolában több mint húszfősre nőtt, minden évfolyamból vannak diákok. Aztán ott a kódoló szakkör, ebédidőben az Amnesty International csoport, és a kóborlásaim a szünetben a barátaimmal – igen, barátok, így többes számban! A felszínen az élet normálisnak tűnik. De a gondolkodásom kezd mélyebbre hatolni. Mivel már nem aggódom annyit a mindennapok miatt, helyet szabadítottam fel, hogy gondolkozzak, álmodozzak, befelé kóboroljak. Mámorító. A tavasz és a nyár, a napsütés és a nappali világosság évszakai kétségbeesést hoztak. A sötétség pedig most vigaszt és gyógyulást. Nem élek „társas életet” úgy, mint a többi gyerek, akik összejönnek iskola után, snapchatelnek és youtuberekről vitatkoznak. Egyszerűen nem vagyok alkalmas arra, hogy ilyen felszínes beszélgetéseket folytassak, és egyelőre örülök is, hogy nem. Annyi minden tudja elvonni a figyelmünket önmagunkról és a körülöttünk lévő természetről, bár ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném a videójátékokat – de háromdimenziós emberi lényeknek kell lennünk, nem igaz? Többrétegűnek. És a természethez való kötődésünk összeférhet a modern technológiával. Nem kell minket, kamaszokat elkülöníteni azzal, hogy állandóan a digitális szokásainkat szidalmazzák – és előbb vizsgálják felül a saját szokásaikat. Inkább biztosítsanak nekünk lehetőséget és helyet a felfedezésre, és olyan oktatási rendszert, amelyik elismeri,
hogy a természeti világ a legnagyobb tanítómesterünk.
Odakint elvakít a kékség, miután annyi ideig a négy fal homályában kuksoltunk. A folyópart tele van vasárnapi kirándulókkal, akik hozzánk hasonlóan már égtek a vágytól, hogy végre kimehessenek a szabadba. Mindenki olyasmiket mond, hogy „Ó, hát nem nagyszerű kijönni a sok eső után?” Az emberek mosolyognak, élvezik megint az új világosságot most, hogy az eső fátyla felemelkedett.
Lorcan és Bláthnaid átszökdel a folyón, a kiálló köveken játszanak az erős sodrás ellenére. Tökéletes pontossággal bemérték az egyes ugrásokhoz szükséges lábtávolságot, és nincs megingás, miközben átkelnek a folyón, oda meg vissza. Ahogy nézi őket, Anyu felszisszen, valahányszor egyikük majdnem elcsúszik, Apu pedig – meglepő módon – nem szól semmit.
Nyilvánvaló, hogy le kell vezetniük a fölös energiáikat.
Leülök a hideg sziklákra, leveszem a zoknimat és a cipőmet, hagyom, hogy a lábam elmerüljön a hűvösségben, érzem, hogy a víz átzubog rajta. Előveszem a távcsövemet, és végigpásztázom a partszegélyt. Semmi. Csak élvezem az örvénylő sodrás érzését és a víz élességét, ami elzsibbasztja a bőrömet. Egy idő után bizseregni kezd, egy kicsit túlságosan is. Felállok, hogy csatlakozzam a többiekhez, de megálltak egy kicsit távolabb és figyelnek valamit, úgyhogy nem mozdulok. Aztán odaszökken elém, az egyik kőre a folyóban. Egy vízirigó. Félrebillentett fej, fehér torok. Ringatózik. Alámerül, látom az alakját a vízben, mozog, sétál, a lábával rátapad a kövekre. Feljön, kiugrik egy sziklára, és hiperaktívan tollászkodni kezd, őrülten imbolyogva. Egy villanásnyi élénk-sárga és ezüst színű folt magára vonja a tekintetemet a parton: egy hegyi billegető száguld fölfelé, mint valami úrigyerek egy sport-kocsiban. Amikor visszafordulok a folyóhoz, a vízirigó már nincs ott, és észreveszem, hogy a lábam már majdnem kék a hidegtől. Kapkodva fölveszem a zoknit meg a cipőt, és fájdalmasan bicegek előre; Anyunak és Apunak nem szólok a szétfagyott lábamról. Nem akarom, hogy nagy ügyet csináljanak belőle.
(X)
