Egy autista srác természethez írt szerelmes levele

Egy autista srác természethez írt szerelmes levele

Dara McAnulty magával ragadó, lírai hangvételű könyve, az Egy ifjú természetbúvár naplója a természettel való mély kapcsolatát tárja fel, de olvashatunk benne az aktivista munka és az autista lét mindennapi kihívásairól és örömeiről is. Olvass bele!

Nyitókép: David Conachy

Könyves Magazin |
Dara McAnulty
Egy ifjú természetbúvár naplója
Ford. Varró Zsuzsa, Typotex, 2023, 224 oldal
-

Az Egy ifjú természetbúvár naplójában Dara McAnulty megosztja velünk kifogyhatatlan csodálatát és elmélyült érdeklődését a természeti világ és annak lakói iránt. Az élettől nyüzsgő vidéki tájat, amelybe vibrálóan élményszerű feljegyzései kalauzolnak, ismerős lények – fekete rigók, vércsék, nyulak, százszorszépek – népesítik be, és Dara barangoló családtagjai is felbukkannak. Közben azt is megtudhatjuk, hogy ez a lelkesedés miként segíti át a nehézségeken, amelyekkel autista fiatalként kell napról napra szembenéznie. A naplóírás tizenkét hónapja alatt nagyot fordul vele a világ: családjával az ország egy másik részébe költözik, ahol idegen környezetben, új iskolában kell megtalálnia létfontosságú belső egyensúlyát. De a költözés egy új vidék felfedezésének lehetőségét is jelenti. Miközben a tavasz nyárba, majd őszbe fordul, a természet jelenlétéből és családja támogató szeretetéből erőt merítve Dara ahhoz is megtalálja magában a bátorságot, hogy hallassa a hangját,

és aktivistaként álljon ki környezetünk védelme érdekében.

Miről szól ez a könyv? Egy szerelmes óda a természethez megspékelve egy erős, csodálatos fiatal autista srác és családja történetével. Ha valami egyedire vágytok, imádjátok a természetet és egy kicsit többet szeretnétek megtudni arról, hogy milyen problémákkal kell megküzdeni a spektrumzavarral élőknek lapozzatok bele.

Dara McAnulty észak-ír író és környezetvédelmi aktivista, fiatal kora ellenére már számos díj nyertese. A 19 éves Cambridge-i Queens' College biológus hallgatója a Jane Goodall Intézet nagykövete, gyakori szereplője a BBC környezetvédelmi műsorainak és rendszeresen publikál a The Guardian hasábjain is. 2023-ban kitüntetést kapott a környezet és az autizmus spektrumzavarral küzdő emberek érdekében végzett munkájáért.

Dara McAnulty: Egy ifjú természetbúvár naplója (részlet)

Fordította Varró Zsuzsa

Téli sötétség, a jeges széllökéseket lehelő kísértet. A havas napok varázslatosak, de mi a helyzet a tél többi részével? Szürkékben és barnákban ázó, kimerült napok, megannyi szétfolyó akvarell. A bőség hiánya kontúrokat és formákat tár fel a tájban. Struktúrákat, a csupaszság tornyait. Üdvözöld a szürkületet, fogadd be az éjszakát, ahogy egyre többet vesz el a nappalból. Érezd, hogy az égbolt közelebb van, mint bármikor, ahogy rád nehezedik, néha finoman, máskor erőteljesebben. A szépségét az egésznek. A levegő törékenységét, és hogy a sötétség képes homályba burkolni minden évszakot. A tél nekem most, úgy érzem, a növekedés időszaka, az elmélkedésé, az odafordulásé az őseinkhez és azokhoz, akik már eltávoztak közülünk. A történeteikhez, tanításaikhoz, relikviáikhoz. A több sötétség nagyobb csendességet is jelent esténként, amikor csak a vörösbegy énekét lehet hallani, meg a vetési varjút, csókát, hollót vagy dolmányos varjút, a sirályok távoli vijjogását.

És ezek között még sokkal több mindent meg tudok hallani.

Vannak, akiknek a télben az a legnehezebb, hogy sötétben kell felkelni, de én mindig szerettem ezt, azok óta a kisgyerekkori reggelek óta Anyuval: a takaró alá csempészett történeteket, a napkelte előtti sakkpartikat, bármelyik évszakban. Mire kivilágosodott, úgy éreztük, hogy már rengeteg mindent csináltunk. Sokszor egyedül is felkeltem, hogy a hangok nyomába eredjek hajnal előtt, hallgassam a ketyegő órát, az olajkályha duruzsolását, a meleg vízzel megtelő fűtőtestek nyikorgását. Ezek a fogaskerekek lendítették mozgásba a napot, mielőtt kicsit kivilágosodott az ég, és a csókák táncolni kezdtek a nyárikonyha tetején. Aztán egy éneklő vörösbegy. Egy kiboruló legós doboz. A fán koppanó fa hangja, miközben felállítottam Apu régi sakk­készletét, a réz­kallantyú már kezdett szétesni, a neve gael betűkkel volt golyós­tollal ráírva. A sötétség csendjében tenni­venni a legjobb módja az egész napra való felkészülésnek, felvésni dolgokat még napkelte előtt, megjelölni, és figyelni, ahogy szétnyílik az idő függönye, és színre lép a nap. Annyival több mindent lehet látni télen, a faágak remegését, ahogy átfúj rajtuk a szél; több kuporgó, apró alakot az ágakon, és annyi minden más tárul majd még a szemünk elé.

Élénken emlékszem egy decemberi napra, amikor a Lagan­csatorna mentén rengeteg fehérség világított meg mindent körös­körül. Emlékszem a kabátra, ami rajtam volt, a bézs düftinre, mert nagyon szerettem. Kék gumicsizma. A fürtjeim hosszúra nőttek, és Lorcan éppen szaladt. Az első lépései voltak ezek? Mennyi is lehettem? Hároméves? Vajon másoknak is vannak ilyen korai emlékei? Nekem ezek a legélénkebb emlékeim, kristálytiszták, ropogósak, mint a lépteink hangja aznap délután. A nap alacsonyan jár, de fényes, és van egy hosszú szakasz, mielőtt elérjük a folyó fölé hajoló fűzfákat. Lehetőségek elérhető távolságban. Egyre közelebb van az élet egy szigete. Ösztönösen elcsendesedem, és lassabban mozgok; fodrozódást látok, ami szétzilálja az ágak tükörképét. Sima hát, fekete, siklik a vízben. Megmutatom Apunak, és mozdulatlanul ülünk. Anyu magához öleli Lorcant és a fülébe suttog, hogy ő is nyugton maradjon. Árnyszerű alak, egy vidra, felemeli a fejét és úszik – olyan tisztán látjuk, és nincs ott senki más rajtunk kívül. Csak csend és vidra, vidra és csend. Érzem a pillanat súlyát, egy könnycsepp gördül le az arcomon. Nem tudom, mitől csordul ki. A vidrák tudnak ilyet. És amikor meg fordul és eltűnik, még több élet tölti be az űrt, amelyet maga után hagyott: előreszegezett csőrrel kék fény suhan át a folyó fölött, egy jégmadár, olyan gyorsan, hogy biztos csak képzeltem.

Így kezdődik a zokogás, de micsoda zokogás.

A tél váltja ki belőlem, mindennek a tisztasága, hogy látok anélkül, hogy keresnem kéne. Ahogy a hang is messzebbre elhallatszik ilyenkor. Felnézni és látni a dolgoknak azokat a részeit, amelyek különben mindig rejtve vannak. Persze a tél hosszúsága azért megviseli az embert. Nyomasztóvá válik egy idő után, főleg, amikor felülkerekedik rajtad a várakozás izgalma, és azt kívánod, bárcsak itt lenne már a tavasz.

Az után a vidrás nap után elolvadt a hó, és minden nap szürkébbnek tűnt utána. A lelki szemeim előtt még mindig láttam a színeket, amelyek már nem voltak igazán ott, a jégmadár színeit, a csillogó vízfodrokat. És most, ahogy belépek a tizennegyedik évem utolsó negyedébe, még mindig él bennem ez az emlék, hogy előhúz­zam, amikor a sötétség már túl sok, amikor az éjszaka inkább ellenség, mint barát, és beborít, és olyan súlyosan nehezedik rád, hogy alig látsz, alig kapsz levegőt. Odabent őrzöm ezeket az emlékeket, a megfigyelések és történések tárában összegyűjtve, és előveszem, amikor a legnagyobb szükségem van rájuk, hogy fényt adjanak. Ki kell mennem a világba, hogy új dolgokat keressek.

Mert mindig ott vannak. Mindig.

December 16., vasárnap

Mára kitisztult az ég, egy kis fényt hozva a vízben tocsogó elmúlt napok állandó szürkeségébe. Mintha hetek óta ki sem mozdultunk volna egy kiadósat sétálni; erre a klausztrofóbiára még rátesznek az év végi vizsgák és a hamuszürke időjárás. Egy kicsit mind kezdtünk már megbolondulni. Én azért továbbra is sétáltam a nyirkosságban: korán reggel fel a dombra a sötétben, egészen a lovaglóútig a parkerdőben, és vissza. Rövid pillanatokra kimenekültem az esőbe. A süvítő szél mindig elfújja a letargiát és apátiát, ami a négy fal között rakódik le bennem, otthon és az iskolában. Óriási megkönnyebbülés, amikor a kirándulás híre elterjed a házban. Kimozdulunk! Elmegyünk Rostrevorba, a Fairy Glen-hez. Az egész család, még Rosie is, a lila pöttyös kabátkájában. Nagyi ott lakik a közelben, úgyhogy utána nála fogunk vacsorázni. Kisebb koromban egy ilyen új terv totális agyi káoszt okozott volna nálam. Nem lett volna lehetséges. A hirtelen átmenetek fájdalmas döfésként értek; gyors feldolgozásuk a legtöbb embernek olyan simán megy, nekem viszont meghűlt tőle az ereimben a vér. Most már, hála Anyu gyengéd útmutatásának, amihez a ki-rándulások esetében mindenre kiterjedő magyarázatok kellettek és rengeteg tervezés, sokkal könnyebben tudom kezelni a spontaneitást. Nem hiszem, hogy az emberek tudják, mi mindennek kell a színfalak mögött lejátszódnia ahhoz, hogy „mi, autisták” úgy tűnjünk, mint akikkel minden rendben van. De legtöbbször mindent benntartunk, erős kontroll alatt, amíg biztonságos helyre érünk. Aztán kiengedjük a feszültséget. Egy zubogó folyó és egy könnyű séta. Eszembe jut, hogy Virginia Woolf alakjait a Mrs. Dalloway-ben az köti össze, hogy sétákat tesznek Londonban; én nem emberekkel kerülök kapcsolatba ilyenkor, hanem az elemekkel, a természettel,

és ez elválaszthatatlanná vált a mindennapi életemtől, a saját történetemtől.

De folytattam interakciókat emberekkel is. Többet, mint az életem bármelyik másik szakaszában. Az ökocsoport az iskolában több mint húszfősre nőtt, minden évfolyamból vannak diákok. Aztán ott a kódoló szakkör, ebédidőben az Amnesty International csoport, és a kóborlásaim a szünetben a barátaimmal – igen, barátok, így többes számban! A felszínen az élet normálisnak tűnik. De a gondolkodásom kezd mélyebbre hatolni. Mivel már nem aggódom annyit a mindennapok miatt, helyet szabadítottam fel, hogy gondolkozzak, álmodozzak, befelé kóboroljak. Mámorító. A tavasz és a nyár, a napsütés és a nappali világosság évszakai kétségbeesést hoztak. A  sötétség pedig most vigaszt és gyógyulást. Nem élek „társas életet” úgy, mint a többi gyerek, akik összejönnek iskola után, snapchatelnek és youtuberekről vitatkoznak. Egyszerűen nem vagyok alkalmas arra, hogy ilyen felszínes beszélgetéseket folytassak, és egyelőre örülök is, hogy nem. Annyi minden tudja elvonni a figyelmünket önmagunkról és a körülöttünk lévő természetről, bár ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném a videójátékokat – de háromdimenziós emberi lényeknek kell lennünk, nem igaz? Többrétegűnek. És a természethez való kötődésünk összeférhet a modern technológiával. Nem kell minket, kamaszokat elkülöníteni azzal, hogy állandóan a digitális szokásainkat szidalmazzák – és előbb vizsgálják felül a saját szokásaikat. Inkább biztosítsanak nekünk lehetőséget és helyet a felfedezésre, és olyan oktatási rendszert, amelyik elismeri,

hogy a természeti világ a legnagyobb tanítómesterünk.

Odakint elvakít a kékség, miután annyi ideig a négy fal homályában kuksoltunk. A folyópart tele van vasárnapi kirándulókkal, akik hozzánk hasonlóan már égtek a vágytól, hogy végre kimehessenek a szabadba. Mindenki olyasmiket mond, hogy „Ó, hát nem nagyszerű kijönni a sok eső után?” Az emberek mosolyognak, élvezik megint az új világosságot most, hogy az eső fátyla felemelkedett.

Lorcan és Bláthnaid átszökdel a folyón, a kiálló köveken játszanak az erős sodrás ellenére. Tökéletes pontossággal bemérték az egyes ugrásokhoz szükséges lábtávolságot, és nincs megingás, miközben átkelnek a folyón, oda meg vissza. Ahogy nézi őket, Anyu felszisszen, valahányszor egyikük majdnem elcsúszik, Apu pedig – meglepő módon – nem szól semmit.

Nyilvánvaló, hogy le kell vezetniük a fölös energiáikat.

Leülök a hideg sziklákra, leveszem a zoknimat és a cipőmet, hagyom, hogy a lábam elmerüljön a hűvösségben, érzem, hogy a víz átzubog rajta. Előveszem a távcsövemet, és végigpásztázom a partszegélyt. Semmi. Csak élvezem az örvénylő sodrás érzését és a víz élességét, ami elzsibbasztja a bőrömet. Egy idő után bizseregni kezd, egy kicsit túlságosan is. Felállok, hogy csatlakozzam a többiekhez, de megálltak egy kicsit távolabb és figyelnek valamit, úgyhogy nem mozdulok. Aztán odaszökken elém, az egyik kőre a folyóban. Egy vízirigó. Félrebillentett fej, fehér torok. Ringatózik. Alámerül, látom az alakját a vízben, mozog, sétál, a lábával rátapad a kövekre. Feljön, kiugrik egy sziklára, és hiperaktívan tollászkodni kezd, őrülten imbolyogva. Egy villanásnyi élénk-sárga és ezüst színű folt magára vonja a tekintetemet a parton: egy hegyi billegető száguld fölfelé, mint valami úrigyerek egy sport-kocsiban. Amikor visszafordulok a folyóhoz, a vízirigó már nincs ott, és észreveszem, hogy a lábam már majdnem kék a hidegtől. Kapkodva fölveszem a zoknit meg a cipőt, és fájdalmasan bicegek előre; Anyunak és Apunak nem szólok a szétfagyott lábamról. Nem akarom, hogy nagy ügyet csináljanak belőle.

(X)

Kapcsolódó cikkek
...
Könyves Advent

Jézus korában is kórházban születtek a kisbabák? Keresd a választ a Bibliai Kisokosban!

Bibliai Kisokos csupa olyan kérdést tesz föl, amelyet minden Biblia iránt vagy napjaink bibliai vonatkozású helyszínei, kultúrtörténeti eseményei iránt érdeklődő gyermek vagy épp felnőtt fejében is megfogalmazódhat. Olvass bele!

...
Hírek

Anne Frank és a gettóba zárt fiú falfestményét is megrongálták Milánóban

Az antiszemitizmus ellen készült képeket eltávolították, illetve palesztinpárti üzeneteket írtak rájuk.

...
Könyves Advent

Mister Morrison állatlexikona megmutatja milyen változatos és gyönyörű az élővilág

A Mágikus állatok iskolája rajongói számára igazi csemege Mister Morrison állatlexikona, melyben minden tudnivalót összeszed az egyes állatokról. Olvass bele!

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket. 

A hét könyve
Kritika
Terézanyut felfalta és megemésztette Kovácsné
...
Szórakozás

A Szegény párák feminista kiáltványként értelmezi újra a Frankensteint

Jórgosz Lánthimosz tizenegy Oscarra jelölt mozija női szemszögből beszéli el Mary Shelley viktoriánus díszletek között játszódó, horrorklisékből, gótikus románcok és pikareszkregények elemeiből összeöltött felnövekedéstörténetet.

...
Nagy

Rushdie, Gagarin, Pamela és Kobe – a legjobban várt életrajzi újdonságok 2024 tavaszán

Színész- és sportlegendák, az első űrhajós és az egyetlen, Kínából megszökött ujgur író, világhírű művészek gondolatai életről, halálról, alkotásról. A legizgalmasabb (ön)életrajzi megjelenéseket szemléztük.

Szerzőink

...
Vass Norbert

A Szegény párák feminista kiáltványként értelmezi újra a Frankensteint

...
Valuska László

A sikert csak tisztességtelen úton lehet elérni?

...
sa

Putyin háborúja, viking nők és európai gőg Mexikóban – történelmi non-fiction 2024 tavaszán

...

A sikert csak tisztességtelen úton lehet elérni?

...

Az endometriózis poétikus betegség, mintha erdő nőne a hasunkban

...

Kerber Balázs: A versnél érzem, hogy a szöveg akar valamit és nem én

...

Ha van valami, ami az időtlent próbálja ostromolni, az a költészet

...

Áfra János: Egy megható vers csak terápia, a szépirodalom ott indul, ahol a nyelv uralkodni kezd

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.