Jón Kalman Stefánsson a kortárs izlandi irodalom egyik legjelentősebb, világirodalmi rangú alkotója. Gazdag meseszövésű, a hétköznapi jelent és a sokszor fájdalmakkal terhes múltat páratlan lélektani tudással összekötő történeteiben hibátlan stílus- és arányérzékkel elegyíti a költőiséget, a zord és sokszor kegyetlen izlandi táj és természet részletgazdag leírását. Regényei mindig az élet legfontosabb dolgairól szólnak, az egyszerre fordulatos és mozaikszerű cselekményvezetés elemi élményszerűséggel teszi átélhetővé, mi a szerelem, a fájdalom és mi a halál.
A szerző Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről című kötetét a Margó fesztiválon mutatták be. A regényben hosszú nyári vakáció vár a tízéves fiúra, aki élete első nagy kalandjára készül: Norvégiába repül a nagyszüleihez. A hetvenes években járunk, amikor „Izlandról legfeljebb stewardessek és politikusok utaztak külföldre”. A „forró” délen, ahol – ellentétben Izlanddal – magas fák nőnek, és rövidnadrágos férfiak élnek, csupa új élmény és új tapasztalat várja, és egyúttal a gyerekkor végének és mulandóságának a megsejtése. A felismerést, hogy nem maradhatunk örökké gyerekek, és képzeletbeli barátaink, a kedvenc regényhőseink sem maradnak mindig velünk, a Beatles zenéje festi alá. Ezt a belátást a kamasz mostohanővérrel elmélyülő viszony és a szünidő alatt a szigorú nagymamával szemben a fiú szövetségesévé vált nagypapa halála pedig tapasztalattá mélyíti. A „felnőttek halott gyerekek”, állapítja meg Jón Kalman Stefánsson 2001-es regényének főhőse, mi olvasók pedig vele együtt eredhetünk az idő mulandóságát firtató, a fájdalmat melegszívű humorral oldó kérdések nyomába.
Jón Kalman Stefánsson: Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről (részlet)
Fordította Patat Bence
A nap, amikor láttam Harisnyás Pippit és három férfit, akik a West Ham Unitedben fociznak
Most először megyek be Stavanger belvárosába úgy, hogy nem a fehér Volga hátsó ülésén ülök, és nem kísér el a nagypapa, a nagymama és a nővérem is.
Heten vagyunk fiúk. Ott a két testvér, visszatértek a kirándulásról, egy mély fjordot és egy hajót hoznak magukkal, amely autókat nyel el.
Buszra szállunk.
Nem rövid az út Stavanger belvárosába.
Sok ezer fa nyúlik a magasba, mintha trollok karjai lennének, nagy, szőrös öklökkel. Némelyik ház meglepően nagy. Megcsillan a tó, mindjárt odaérünk. Ez nagyon híres tó, államelnökök gyönyörködtek benne, királyok és királynék, költők írtak róla verseket, például Harald Stig, aki Stavangerben nőtt fel. Harald Stig nagyon híres költő, de talán még jobban ismert a tévéműsorairól és arról, hogy Vietnámban az amerikaiak ellen harcolt. A bal karja az őserdőben maradt.
Stig állítólag nem sok verset ír, kizárólag éjszaka, amikor a karcsonkjában érzett fájdalmaktól nem tud aludni,
de mindegy is, a mi gyerekcsapatunk éppen moziba készül, és egyikünk sem törődik a tóval, egy ilyen napon hülyeség lenne egy tóval vagy a költészettel foglalkozni. Arne vezeti a csapatot, ő maga nevezte ki magát parancsnoknak, de a szülők is megbízták ezzel a szereppel. Fogadjatok szót neki, mondták a gyerekeknek, de a felülmúlhatatlan nagymamám nem nagyon bízik Arnéban, így azt mondja nekem: Azt csinálod, ami helyes, és viselkeded magadat férfiként, ha pedig többi fiúk valami hülyeséget csinálják, akkor rájuk sem törődsz, ettől leszel erős.
Ám amikor a busz ajtaja becsukódik, elzár bennünket a felnőttek hatásától, és minden lehetségessé válik.
Beértünk a belvárosba.
Ott áll egy férfi kalapban, bottal, és olyan képet vág, mintha az egész világot le akarná hordani. Arne azt mondja: Most odamegyünk a fickóhoz, és rányújtjuk a nyelvünket. És úgy is teszünk. Hét nyelv öltődik ki a férfira. Azzal elmegyünk. Björn megkérdezi: Miért nyújtottuk rá a nyelvünket? Azért, mert megérdemelte, feleli Arne, és ennyi idő múlva az jut eszembe, hogy a válasza egyáltalán nem volt indokolatlan, hanem mélyről jött; hogy az válaszolt, aki, ha úgy tartja a kedve, fittyet hány minden szabályra, aki nem törődik sem józan ésszel, sem logikával. És Arne később is sok mindent megtapasztalt:
egyszer Iránban bolyongott. Megismerkedett egy nővel, és a szerelem forgószélként és vulkánkitörésként tört rá mindkettőjük szívére.
Arne látta, hogy a nő egy fanatikus vallási vezető felesége, de természetesen nagy ívben tojt erre, kimentette a nőt a férje fogságából, elmenekültek a városból, a hegyekbe húzódtak, nyomukban a férjjel és harminc követőjével, hosszú kések villantak, azt tervezték, hogy csúfosan végeznek Arnéval meg a nővel, de Arne csak kinevette őket, jóságos ég, szinte látom magam előtt Arnét, a csipkés hegyeket, a száraz szelet, meg ahogy Arne felszegi a fejét, a haja lobog, a szeme csillog, meg minden: megmenekülnek. Most pedig a déli tengereken hajóznak egy stabil vitorláson, a fedélzeten gyereklábak tipegnek, Arne átköp a hajókorláton. Egy hónapja kaptam tőle képeslapot, nyolc év alatt a harmadikat. Érthetetlen, hogyan jutnak el hozzám. A nevemet is rosszul írja, és egy régi címemre küldi a lapokat, de ő ilyen zseniális, mindent megold, és itt az utolsó képeslap, nagy alakú, a képről árad a napfény és a lustán hullámzó tenger illata.
Szia, izlandi, írja Arne, már biztosan hallottad, hogy kiszabadítottam a hercegnőt a gonoszok karmai közül,
követtek bennünket a csipkés hegyeken át, és szerencsétlenségükre néhányan utol is értek bennünket, megbánták, de ez már évekkel ezelőtt történt, most egy vitorláson hajózunk a déli tengeren, a hercegnő pedig napról napra gyönyörűbb, a szemem már alig bírja. Két gyerekünk van, én halat fogok, ő gyöngyhalászkodik, ennyi elég. Tegnap viszont két tengerészt mentettünk meg a tengerbe fulladástól, el sem tudod képzelni, milyen vihar tombolt. Emlékszel, amikor mind a heten rányújtottuk a nyelvünket arra a halálosan komoly képű fickóra? Hogy vagy?
Szóval a moziba készültünk…
Vajon ez volt az első találkozásom Harisnyás Pippivel? Azt hiszem, de nem emlékszem, melyik filmet láttuk, csak hogy Pippi kihajózott a tengerre. Rémlik az ágyúdörgés, az éjfekete, nyugodt tenger, Anna és Tommi, de aztán Pippi felkiált, hogy hé, meg hahó, és beindulnak az események. Heten vagyunk fiúk. Azt mondom Björnnek: Most szabadul el a pokol, mire azt feleli, igen, öregem.
Csak Arne intésére várunk, aki azt mondja majd: tépjük fel az üléseket, árasszuk el a jegyszedőt pattogatott kukoricával, fosszuk ki az édességes pultot, pisáljunk össze mindent.
Ám még mielőtt Arne kiadná a sorsterhes parancsot, elsötétül a terem, egy fénysugár hatol át a feketeségen, Pippi tűnik fel a vásznon, és egy lovat tart a kezében. Izgatottan várunk, feltételezve, hogy Arne rá sem hederít Pippire, aki természetesen lány, ráadásul vörös hajú és szeplős. De ha Arne zseniális, akkor Pippi nyilvánvalóan elképesztő, mert felemel egy lovat, és Arne felkiált, hűha, aztán elhallgat, csak néz, a lelkesedéstől kissé eltátja a száját, és mi, többiek is lelkesen figyelünk. Ez a Pippi, mondom, elképesztő, de ekkor Tarzan felhorkant, olyan hirtelen és hangosan, hogy halálra rémülök. Pszt, szólok rá, nézd, milyen óriási, nézd, nézd Pippit! A teremben ülők gurguláznak a nevetéstől, és Könnyűlábú azt motyogja: Pippi, mindenkinél erősebb!
Tarzan horkant, dohog valamit. Aztán azt mondja, hogy ennél nagyobb ostobaságot még életében nem látott.
Tarzan: Senki nem ennyire erős, még Tantor, az elefánt sem. Nincs olyan ember, aki fel tudna emelni egy lovat, a lovak nagyon nehezek.
Én: Ne csináld már, nézd a filmet.
Tarzan: Ez badarság, kisgyerekeknek való, nem lehet elhinni, elmegyek; menjünk mind!
Könnyűlábú: Pippi nagyszerű.
Tarzan hirtelen feláll, kirohan a teremből, olyan dühösen, hogy kiveri a popcornos zacskót az egyik fiú kezéből. Pippi eközben felemeli a kövér gazfickót és elhajítja, mint valami kavicsot.
…és három férfi, aki a West Ham Unitedben focizik
A buszmegálló felé menet a film második felét újra kell mesélnünk Eiriknek.
A film közepe táján felfedezte, hogy az ülés rögzítésének csavarjai pontosan illenek a zsebében lévő villáskulcshoz, és abban a pillanatban megfeledkezett a vásznon lévő kalandvilágról,
igen, a hajókról, az óceánról, az ugrándozó majmokról, az útonállókról, a haramiákról, a cselekményről, egyszeriben mindent elfelejtett, csak a villáskulcs és a csavarok maradtak, és mire véget ért a film, kicsavarozta Björn és a saját ülését: megdöntötte és hanyatt estek, Björn lába a levegőben kalimpált. Arnét annyira lenyűgözi az ötlet, hogy vállalja, hogy újrameséli neki a filmet, ami olyan tökéletesen sikerül, hogy ringatnak bennünket a tenger hullámai, érezzük a só illatát, a majmok szagát. Majd Arne meg akarja nézni a villáskulcsot és a csavarokat, amelyeket Eirik elrakott. Arne megveregeti a vállát, úgy tűnik, már megbocsátotta neki a motoros dolgot. Engem meg Björnt megszédít az öröm. Na és már majdnem odaérünk a buszmegállóhoz, amikor valaki megszólal: Hé, nézzétek, a túloldali járdán három fickó megy, az egyikük fekete, mind a hármon tréningruha van, és nagyon vagánynak tűnnek. Először csak a feketét bámuljuk, egyikünk sem látott még négert, csak a tévében, de ott persze fekete-fehérben. Állati menő lehet, ha valaki ennyire fekete, mondja Björn. Erre Arne megjegyzi, hogy mindhárman a West Ham Unitedben fociznak.
Micsoda nap! Először Pippi, aztán a három fickó, akik a West Ham Unitedben fociznak, és az egyikük fekete!
A West Ham United angol csapat, Angliában játszanak, gyakran mutatják őket a tévében, most azért jöttek Stavangerbe, hogy megmérkőzzenek a város csapatával, és úgy látjuk hármukat sétálni, mintha mi sem lenne természetesebb. Ez felülmúl minden álmot, ez jobb, mint a karácsony, jobb, mint lányokat meglesni a zuhanyzóban. Ott lépkednek, és csak az utca választ el bennünket. A West Ham United és Anglia. Úristen, suttogja valaki. Az égbolt egész nap borult volt, de Isten most eloszlatja a felhőket a nap elől, amely szétárad a város fölött és erősebben süti a három fickót, mint bármi mást, mintha túl lennének exponálva. És Arne futásnak ered. Átszalad az utcán. Kockás inget visel, amely ki van gombolva. Arne gyorsan fut, ugyanakkor furcsa módon lassan, minden egyes mozdulatát látjuk. Arne átér az utca túloldalára, szabaddá teszi a jobb karját, a három férfi ráírja a nevét, lassan, mint valami álomban. Majd mennek tovább. A West Ham Unitedben játszanak, amely angol csapat. Felhők vonulnak a nap elé. Besötétedik. És ahogy besötétedik, látjuk, hogy a három név világít Arne karján. Jön a busz.
(X)
