A szülők generációjának, a háború utáni gyerekek „gondtalanságra programozott” nemzedékének nagyon is súlyos örökséggel kellett szembenézniük, különösen, ha zsidó családba születtek: a szocialista Lengyelországban uralkodó elhallgatáspolitika, majd az újra fellángoló antiszemita hullám sajátosan csalárd beszéd- és viselkedésmódra nevelte az embereket. A volt pszichológus, anya, feleség és nagymama szókimondó őszinteségével, megingathatatlan tartásával, határozott ízlésével és öntörvényűségével vette fel a harcot a rendszerszintű hazugságokkal és önbecsapásokkal, s közben észrevétlenül is örökül hagyta fiának, milyen hangot üssön meg a packázó hivatalnokokkal, a porszívóügynökökkel és a giccses közhelyeket puffogtató tömegemberekkel.
Lengyel grafikus, író, esszéista, számos gyermekkönyv szerzője. Az Amit nem dobtam ki című műve 2018-ban a Gombrowicz-díj mellett a rangos Nike irodalmi díjat is elnyerte.
Marcin Wicha: Amit nem dobtam ki (részlet)
Nehéz művészet: a postai összecsapás
– Szeretném lemondani anyám rádió- és televízió-előfizetését. Ugyanis meghalt.
– A francba.
– Hát igen.
– Nem úgy értem, hanem az előfizetést inkább a C ablaknál. Vesz egy sorszámot, majd megmondja a kolléganő. – Ebben a pillanatban megcsillan valami a szemében. Eszébe jut egy csibészség. – Menjen inkább az információhoz.
Csapda vagyok. Záptojás. Át lehet dobni a C ablakban ülő kolléganőnek (vonzó gondolat).
De – ez még csábítóbb gondolat – rá lehet lőcsölni arra a rafkós dögre, aki reggel óta kuksol az információban, és az aktuális kínálatot árulja: borítékot, környezetbarát piperéket és Alice Munro novelláskötetét.
– Szeretném lemondani anyám rádió- és tévé-előfizetését – kezdem.
Kopp, kopp, krrr – kaparásznak a műkörmök a billentyűzeten.
– Ilyen nevű hölgy nem fizetett elő.
– Hogyhogy nem fizetett elő?
– 1996 óta nem volt befizetése.
– Nálam van a számlatörténet – jelentem ki.
– Mutassa meg.
De rögtön elpárolog a fölényem.
– Miért csak tizenhét złotyt fizetett?
– Nem tudom.
– Akkor ki tudja? – förmed rám. – Nem ennyibe kerül egy előfizetés.
Alice Munro könyvének fényes a borítója. Egy fej nélküli nő fekete-fehér fotója látható rajta.
Napsugár táncol a fólián, mellette szétnyitott első áldozási üdvözlőlap és egy papírcsirke.
Jópofa lenne, ha hazaérve azt mondanám: „Nézd csak, megvettem a postán a kanadai Nobel-díjas írónő könyvét.”
– Milyen bankszámlaszám ez egyáltalán? És miért bydgoszczi?
– Nem tudom, de anyám minden hónapban tizenhét złotyt fizetett a maga munkahelyének – mondom nyersen.
– Lehet, hogy hitelt törlesztett a postabankban?
– Nem törlesztett.
– Honnan tudja?
Próbálom magam elé képzelni anyámat, ahogy titokban hitelt vesz fel, majd törleszti a bydgoszczi postabankban.
Hallom, hogy morajlik a sor. Húsvéti képeslapot akarnak venni megkésve, vagy befizetni a számlákat. Kezdenek türelmetlenkedni.
A Lengyel Posta tisztviselőnőjére emelem a tekintetem.
– Kérem, ne beszéljen velem ilyen hangon! – mondom neki.
Ez kulcsfontosságú momentum. Olyan pillanat, amelyről így írt a költő Kavafisz:
„Vannak, kiknek számára eljön egyszer a nap, a nagy Nem vagy a nagy Igen kimondásának napja.”30
A postásnő kénytelen átgondolni a stratégiáját. Mert eddig az ő „Nem”-je csak egy kis „Nem” volt. Szokványos, rutinszerű „Nem”. Olyan „Nem”, amelyik arra számít, hogy hátha sikerül. Arra, hogy elmegy a kedvem, és elsomfordálok a halotti anyakönyvi kivonattal meg a számlatörténettel együtt.
Az első „Nem” – az Panadol. Málnatea. Remény, hogy valahogy elmúlik magától. Elenyészik. Megoldódik. A gyors bólintás, a támogató moraj, a könnyű szemrebbenés igenlésként, beleegyezésként, égi tollal aláírt ördögi szerződésként értelmezhető. Elektronikus aláírás körpecséttel. De akkor vége van.
– Kérem, ne beszéljen velem ilyen hangon. – Fölfújom a begyem, fölborzolom a tollam.
Mintha táncot járnánk, ütemesen és összhangban közeledünk ahhoz a ponthoz, amely így szól: „Én Nem Kiabálok Magával.”
– Kérem, ne kiabáljon velem.
– Én nem kiabálok magával.
– Most is kiabál.
– Maga kiabál. Kiabáljon otthon az asszonnyal, ne itt a postahivatalban.
– Az úr kiabál – erősíti meg az ügyfelek kórusa. – Mások meg sietnének.
– A hölgy kiabál – feleli az olyan ügyfelek kórusa, akiknek másik ablakhoz szól a sorszámuk.
Még nem dőlt el semmi. Válaszútnál vagyunk. Az egyik út ide vezet: alárendeltként akarok beszélni a hölggyel – kérem szépen
– panaszt teszek – tegyen csak – teszek is – és kétségbeesetten próbálom bevágni az ajtót.
De még ráléphetünk az enyhülés útjára.
– Én rendes hangon beszélek, maga hallott félre valamit – jelenti ki a postásnő békülékenyen.
– Bizonyára – ismerem el. – Akkor mi van azzal az előfizetéssel?
Csörr, kopp, csitt-csatt – majdhogynem barátságosan kaparnak a műkörmök.
– Lehet, hogy rádióra fizetett elő?
Vége a feszültségnek. Útirányt változtatnak a hajók.
Visszatérnek a bázisra a repülők. Fellélegzik a sor.
Államok omlanak össze. Kézről kézre vándorolnak a tulajdon szent jogai. Az állam ítélőszéke vagy a hágai bíróság vár a politikusokra. Csak a tisztviselőnők tartanak örökké. Hatalmasabbak a miniszterelnököknél, államelnököknél, államtitkároknál. Mert a közömbösség a szupererejük.
Fellobbanhat bennük a rokonszenv, vagy elöntheti őket az utálat. De ez csak látszat. Ők az evolúció. Mi kihalásra ítélt faj vagyunk. Kövér, röpképtelen egyedek. A hatalmas fauna tohonya példányai, az őserdő.
Hernyó
„Az ifjú jegyespár bensőséges védés dacszövetségre lép egymással, egyenest dühödten száll síkra egyikük a másikért. (…) Csaknem szüntelenül maximális imponáló tartásban járkálnak, és egy méternél messzebbre sohasem távolodnának egymástól.”31
– Konrad Lorenz
Egy jó összecsapás ügyességet követel. Egy jó összecsapás óvatosságot követel.
Ne kiabáljunk. Ne hozzunk fel olyan érveket, amelyeket ellenünk fordíthatnak. Ne fenyegetőzzünk olyasmivel, amit nem tudunk beváltani. Okosan játsszuk ki a kártyáinkat akkor is, ha gyengék.
Anyám a postán trenírozott. A hivatalokban. Az iskolában. A házkezelőségen. Gyakorlatoztatott az eladónőkön. A boltosokon. Az ügyintézőkön. Az iktatókon. A tanárnőkön. A hivatalos személyeken.
Az összecsapások is az edzés formái voltak.
Hosszan elnyújtott hadgyakorlatok. Figyelte a reakcióidőt. Próbálgatta a legjobb taktikát.
Felderítés harc közben.
Emlékszem, milyen volt anyám a hadiállapot hetedik napján:
– Érdeklődöm, hol van a bátyám. Három civil ruhás vitte el a lakásáról.
– A neve? – Majd egy pillanat múlva: – Senki sincs nálunk ilyen névvel.
– Ez esetben feljelentést teszek, hogy három férfi, akik állambiztonságiaknak adták ki magukat, elrabolták a bátyámat.
– Akkor megnézem még egyszer. A neve?
Hónapokkal később, valamelyik amnesztia után hallottam, hogy egy ellenzéki azt mondta az apámnak: „Ilyen feleséggel nem kell félned semmitől.” Esküszöm. Szó szerint ezt mondta.
Kettesben rendezték a legjobb összecsapásokat. Anyám indulatos volt. Beleélte magát, szinte hisztérikus lett. Apám távolságtartó. Ketten együtt mesterszintre jutottak. Anyám rohamozott. Apám biztosította a hátországot. Látszólag nem avatkozott be a zajló jelenetbe, de kész volt akcióba lépni és segítséget nyújtani azzal, hogy színleg egy másik, pártatlannak mutatkozó véleményt fogalmazott meg.
Nem voltak kötekedők. Nem volt civakodó a természetük. Úgy jártak-keltek a világban, mint egy izgága csókapár. Akik nem keresik a bajt, de kicsit felborzolják a tollukat.
Én erre nem vagyok képes. Eleinte halogatok, sunyítok kényszeredett mosollyal, aztán kirobbanok. Túl későn kezdődnek az összecsapásaim, és túl messzire mennek. Mentegetőznöm kell. Csillapítani. Zavartan visszavonulót fújni, mormolni közben valamit.
Pedig jó volt a kezdés, duettben anyámmal. Kicsi gyerekkoromban arattam a legnagyobb sikert.
Pedig jó volt a kezdés, duettben anyámmal. Kicsi gyerekkoromban arattam a legnagyobb sikert.
– Zárva van az ablak – mondta az ügyintéző.
– Hogyhogy zárva? – támadott anyám.
– Csak zárva.
– Akkor maga miért ül ott?
– Dísznek! – hangzott a válasz.
Ekkor jött el az én pillanatom. Valahonnan a padló magasságából jöttem elő a szövegemmel:
– Dísznek ronda.
Anyám repesett örömében. Mégsem jósolt nekem sikert.
– A végén még kiverik a fogaidat – figyelmeztetett.
Apám – a mászó rovarok, százlábúak és földigiliszták nagy szerelmese – mutatott egyszer egy szőrös hernyót.
– Azt mondja a madaraknak: gondolkodj, mielőtt megeszel – magyarázta.
A hernyónak nem voltak gyűrűi, nem volt páncélja sem. Nem fújta föl magát úgy, mint egy varangy. Nem tárta szét a szárnyait. Beérte szerény figyelmeztetéssel: „Nyelj le, én meg majd kapálózom a torkodban.”
Ez a lényeg. Hogy hetyke hernyó legyen az ember. Vidám, magabiztos hernyó.
Ne essen ki a szerepéből. Ne borzolja a tollait. Ne sajnáltassa magát.
– Hagyj inkább békén. Ne kezdj ki velem, mert a torkodon akadok. Khe, khe, kheee!
30 Konsztantinosz Kavafisz: Che fece... il gran rifiuto. Somlyó György fordítása.
31 Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje. Helikon Kiadó, 2013, Sárközy Elga fordítása.
